Sajó László

Öt és feles

Senkise próféta

Egotrip

Senkise próféta meghívást kapott tágabb pátriájába, Miskolcra (a szűkebb Tolcsva), a megyei könyvárba, egy felolvasásos beszélgetésre. Nocsak! Mégis próféta leszek saját pátriámban?, gondolta Senkise a Keletiben, a 4. vágány előtt kortyolva az Unicumot.

Senkise próféta meghívást kapott tágabb pátriájába, Miskolcra (a szűkebb Tolcsva), a megyei könyvárba, egy felolvasásos beszélgetésre. Nocsak! Mégis próféta leszek saját pátriámban?, gondolta Senkise a Keletiben, a 4. vágány előtt kortyolva az Unicumot.

A Tiszai pályaudvaron öccse várta a parkolóban – kicsit még várhat, a restiben (!) besztercei szilva. Egy piros rózsa anyjának, egy fehér apjának. Elmegyünk anyánkért, a fodrászathoz, mondta öccse, Senkise azt hitte, a belvárosba. De nem, Szentpéteri kapu. Bontják a „húszemeletest”, hova mennek az öngyilkosok? Senkise ifjúkori terepe e lakótelep, a lengyel (nem is kínai) piaccal, az aszfaltos („bitumenes”) pályával, a „dühöngővel”. December 4. Drótművek sincs már. Édesanyja elköltözött innen, de a fodrászatba visszajár. Milyen csinos anyám van, gondolta, mikor átadta a piros rózsát.

A Deszkatemetőben ugyanúgy sütött a márciusi nap, mint a novemberi temetésen. Fehér rózsa a vázába. Most csak a fedőlapot seperte le kisseprűvel édesanyja, egyébre (vizet cserélni, kiseperni a járdalapok réseit, álldogálni, csak úgy, szemben a nappal) nem volt idő, várták Senkisét. Most azért biztos büszke lennél rám, apám.

A könyvtár, mely arról nevezetes, hogy temetőre néz – a temető pedig egy lakótelep (kis túlzással) közepén – vagy fordítva? Senkise sokszor nézett ki az ablakon az olvasóteremből; inkább a sírokat, a házakat, a balkonokat (az életet!), nem a könyvet nézte. Most az ő könyveiből olvastak föl, őt kérdezték. Könnyen (ámbár dadogva) beszélt, a gyerekkoráról mindig szívesen.

Győri kapui lakótelep, ide költöztek szülei (aztán Barcikára, öccséhez), ide jöttek az est után. („Győri”, az persze ’diósgyőri’, ahogy „min-den-ki!”) Senkise itt is maradt, itt aludt. Délelőtt elkísérte édesanyját, mentek karonfogva. Erre sétáltunk mindig apával, Szinva-part. Itt szoktunk leülni a padra, hamar elfáradt, mutatta édesanyja, leüljünk?, állt meg Senkise, nem, menjünk. Mentek, lassan. Édesanyja bement a gyógyszertárba, a postára, boltba, Senkise kint maradt. Addig, míg be a kocsmába, aszútörköly. Hazamentek, édesanyja pihent, Senkise a számítógépnél. Meghívlak egy ebédre, a születésnapod alkalmából, jött be édesanyja, köszönöm, de az már régen volt, anyám. De édesanyja már készülődött, a Kishalászba megyünk, oda jártunk apával. Senkise is húzta a cipőjét, igen, ma én vagyok az apám, gondolta. És hogy a Kishalászban volt a legutóbbi (negyvenéves, jaj) érettségi találkozója, meg is írta. Ezt is meg fogja? Itt jó lesz, apával is mindig itt ültünk. Édesanyjának ponty-, neki korhely halászlé (nomen est). Koccintottak, Isten éltessen!, gönci barackkal, téged, anyám!

A Széchenyi utcán (a főutcán, a „forinton”) édesanyja bement valami biztosítóba, Senkise kint maradt; itt hordott újságot a múlt évezredben, a hetvenes évek közepén, ez volt a körzete a Sötét kaputól a „villanyrendőrig”. „Északmagyar”, az mindig, és ha a Rádióújság és a Nők Lapja egyszerre jött, pénteken, nehéz volt a kiskocsi, a táska. És ehhez jött a 10 db súlyos Szovjetunió – a férfifodrászatba járt, „vidd innen!”, morogtak és csattogtatták ollói­kat, fenték borotváikat a borbélyok, de letette a kisasztalra, gyorsan ki. Hiszen megírta ezt is. Az utca túloldalán utcai zenész, hegedű, szeressük egymást gyerekek. Senkise átballag, új nóta!, kétszázas a tokba. Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út… Mindig ezt énekli, az utcán, az Astoriánál az aluljáróban is. Nóta vége, édesanyja ki a biztosítóból, keresi. Itt vagyok, anyám! Akkor most a te nótádat! Aggódik, persze, mit szól majd anyja… Hogy már megint… De nem szól semmit, énekel – Jaj, de széles… Anya és fia dala, eléneklik még egyszer, pénz a tokba. Meg még egy, akkor most azt, hogy… az első sor nem jut eszembe… Senkise énekel, …te sem látod, hogy érted könnyes a szemem. / Nevemet hiába mondod, / könnyedet hiába ontod, / harcok mezején, / valahol tetőled távol, / ott, ahol senki sem gyászol, / ott halok meg én. Édesanyja is énekel, négy-öt fős társaság áll meg mellettük, hallgatják, világháborús dal, azt hiszem, második világháborús, gyönyörű, mondja egy férfi, nem, első világháborús, javítja Senkise, de tényleg gyönyörű. Több dal már nincs, anyja karon fogja, elindulnak a színház felé; antikvárium, gyógyszertár (itt volt Senkise osztályának érettségi tablója), Kazinczy könyvesbolt a sarkon (itt olvasott, állva, Senkise, zárásig; addig járt ide, míg széket is hoztak neki, megtűrték; itt nem tudott sírokra, balkonokra bámulni, csak az eldübörgő villamosokra – itt olvasta Pilinszky „Nagyvárosi ikonok” kötetét, és elhatározta, hogy akkor ő több verset nem ír; aztán, mégis…)

Itt, a sarkon, állt elébe mikrofonnal egy srác, a kamera már vette is – egy pártvezető jön este a városba, erről kérdezték a véleményét. Az volt neki… Édesanyja rémülten lépett ki a képből, húzta volna őt is, de Senkise (rövid gondolkodás után) megtalálta a mondatot: Hajrá, baloldal! („Demokratikus ellenzék”-et nem mondhatott, az foglalt, még az illegalitásból.) Két kulcsmondata volt még, és (a vájt fülű szerkesztőnek köszönhetően) mindkettő elhangzott (ennyi maradt belőle): Utálom a nácikat!, és, búcsúzóul: Szorgos népünk szopni fog! (Ebben az egyben próféta volt Senkise…) Átmentek a zebrán, itt volt a Napsugár cukrászda, most is ilyesmi – édesanyja bement, kijött, eszembe jutott az első sor, már énekelte is, Nem látlak én téged többé, soha, sohasem… Senkise örült, édesanyja is, vidámak voltak, bár közeledett a búcsú. Édesanyja odaadott Senkisének egy túrós bélest, most ettünk, anyám, Senkise meghatódott, édesanyja is, nem mutatta, jó lesz az útra. Villamosra szálltak, édesanyja arra, Senkise erre, a Tiszaiban besztercei szilva (keretes történet), Füzes­abonynál (mint régen a fasírtot, rántott csirkét) elővette a túrós bélest.

Itt érne véget a történet, ha fel nem hívja a fia, hogy látta a miskolci utca embereit, köztük apját. Meg a kommenteket. Senkise is megnézte, nem kellett volna. Micsoda proli az a vén balos csávó… …a megszólalása és szóhasználata alapján bármelyik telepi cigánnyal felveszi a versenyt. Az csak hab a tortán, hogy baromságokat mond… …zsidó is, nézd meg, mekkora kampós orra van… (Melegség öntötte el Senkise szívét, utoljára a boldog emlékezetű Verebes József volt egyszerre cigány és zsidó az MTK-pályán.) És amikor valaki (balszerencséjére) megvédte, a válasz: A színvonalas Sajó Lászlónak csak a szar ömlik a száján kifelé, kutyámat nem érdekli, h vers író… Utálod a nácikat mi báttya? Látom az italt aztat nem… …egy alkesz csöves is lehet költő, hülyeséget versbe foglalni mindenki tud.a mocskos paraszt jobb kifejezés rá. Ez egy senki.

Senki aki él, / tavasz sem fakaszt rám zöldet, / elhordja rólam a földet / messze majd a szél.

Fejezte be a dalt és ezt az írást Senkise.

 

Figyelmébe ajánljuk