Az állami tévé és rádió sokféleképpen jellemezhető – gyakran felháborító, idétlen, agymosó, hazug, infantilis és így tovább; előkelő helyen volna a jelzők felsorolásában az unalmas. Általában semmi érdekes nem jut a szerkesztők-főszerkesztők eszébe (már amennyiben az „ész” szó használata itt helyénvaló), és az így létrejövő állandóságot és mozdulatlanságot magukban nyilván „konzervativizmusnak” vagy „értékőrzésnek” nevezik. Azazhogy valami mégiscsak van – olykor a rádió- és tévécsatornák tematikus napot szerveznek, például a házasságról, a nemzetiségekről, mit tudom én – nem találkoztam még olyannal, akit ez felvillanyozott volna, szerintem maguk az MTVA alkalmazottai is ásítanak, ha csak erre gondolnak.
Márciusban aztán mégiscsak volt egy nagy ötlet: a hónap vége felé, egy vasárnap Johann Sebastian Bach 330. születésnapjára a Bartók rádió egész napos budapesti programot szervezett. Aluljárókban, a Vásárcsarnokban, a Deák téri templom előtt léptek fel igazán nagyszerű zenészek (hirtelenjében Rohmann Ditta, Lakatos György, Kamp Salamon jut az eszembe), voltak zeneakadémisták és néhány lelkes amatőr is, végül a bazilikánál énekelt sok kórus és a közönség együtt. A járókelők élvezték, örültek a nagyon színvonalas utcazenélésnek, egyik helyszínről a másikra sétáltak a ragyogó tavaszi napsütésben.
| ||
Sok baj is volt, persze: az aluljárókban például a csembaló alig hallatszik, a Deák tér akusztikája sem ideális, és nagyon rossz volt a tájékoztatás: nemcsak hogy a helyszínekről és a programokról nem értesült a potenciális közönség nagy része, de előzetes hírverés sem volt, bizonyára a legtöbben nem is igen értették, mibe csöppentek éppen bele. Akik meg utólag értesültek arról, hogy volt ilyen eseménysorozat a fővárosban, bosszankodhattak, hogy kiváló ingyenes koncertekről maradtak le.
Mert az MTVA, ahol az ötlet megfogant, semmit nem kezdett saját kezdeményezésével.
Nem hirdette éjjel-nappal, nem törődött azzal, hogy reklámot csináljon neki, hogy büszkélkedjen vele, hogy a műsor egyes kiemelkedő szereplőire és darabjaira felhívja a figyelmet – hogy odavonzza azokat, akik így talán elismerő biccentéssel adóznak az állami rádiónak és tévének. Nem. Nem érdekelte. És az sem érdekelte, hogy az ott készített (nyilván: rissz-rossz) felvételeket ezután vagy fél évig naponta tolja az állami tévében, önmagát fényezze, és mutassa, hogy lám, az állami rádió és tévé kilép megszokott szerepéből, nem egyszerűen műsorokat szolgáltat, hanem az emberek közé megy a kultúrát terjeszteni. Komoly elő- és utóélete kellett volna, hogy legyen a kezdeményezésnek, és talán híveket szerzett volna (meg persze majdnem ingyen sok-sok műsorpercet).
Szóval, nemigen viselte a szívén ezt a remek kezdeményezést az MTVA, kicsit el is puskázta, de valami mégiscsak megcsillant – ilyenkor azt várná az ember, hogy az ötletgazdát kitüntetik, de legalább nyilvánosan agyba-főbe dicsérik, legrosszabb esetben vállon veregetik.
Farkas Zoltánt kirúgták.
Ő volt a Bartók rádió főszerkesztője. Fogalmam sincs, milyen főszerkesztő volt, milyen szakember vagy milyen ember – de valamit csinált, ami nagyon jót tehetett volna az állami rádiónak és tévének, ami (különösen, ha folytatódik) országos, sőt nemzetközi figyelmet kelthetett volna. De ez az MTVA-nál senkit nem érdekel. Mi közünk van ehhez a Bachhoz? Magyar ember volt ez? Na ugye. Sőt valami nemzetellenes huszárokat is így hívtak, nem? És miért menjen a rádió az utcára? Úgyis az állami rádió frekvenciái terítik be az egész országot, minek kepesztene holmi népszerűség után? Ötletek? Megmozgatni a biztos, bejáratott állandóságot? Az költséges, zavaros, fáradságos. Műsorfolyamot szolgáltatunk, azt annyi.
Mindenki nyugodjon le.
