Égett a tarló és az erdő, égtek a tavak és a folyók, ez hogy lehet? Nem hallatszott semmi, csak a tűz ropogása, néha azonban ezt is túlharsogta egy öreg fazon kétségbeesett óbégatása: Pongó Ferenc huszár fiam, hol vagy? Az ördög – aki pedig otthonosnak vallotta magát az ilyen helyzetekben –, nos, ő sem tudta, hogy hol a francban lehet Pongó Ferenc, s nem is különösebben érdekelte. Az emberek dettó így voltak vele, ők csak ide-oda szaladgáltak, mászkéroztak, nem is annyira ijedtükben vagy bajukban, hanem inkább nagy kíváncsiságukban. Benéztek azok minden tűzbe, az izgágábbja a lángokat is megpróbálta félrehajtani, hogy bekukkantson a tűz mögé, de ott is csak tüzet talált, parazsat, pattanó szikrát. Mikor fogják elunni, mikor fogják levenni, hogy nem lesz itt semmi újdonság, semmi meglepő, csak égő olaj és zsír, égő ólajtó és híd. Sztupa és Troché kerékpáron járták be az elérhető területeket, s ha valahol valami hiányosságot tapasztaltak, hát csóvát vetettek, s tovakerekeztek. Lángolt alattuk a nyereg, a kerék, a váz, szikrát hányt a dinamó. Égett a lámpa a bringájukon, kell-e mondanom, az első is, a hátsó is, de még a féklámpa és a pumpa is.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
