„Dolgozzanak a Szent Automaták!” – St.Auby Tamás, a TNPU szuperintendánsa

  • Kovácsy Tibor
  • 2009. december 17.

Képzőművészet

A hatvanas évektől a magyarországi avantgárd részeseként jegyzik, happeningeket, különféle, manapság a művészettörténet részének tekintett akciókat szervezett. 1974-ben kiutasították az országból, mert részt vett Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című kéziratának külföldre juttatásában. Hazatérése után, 1992-ben A Szabadság Lelkének Szobra 1992 W című akció keretében kísértetfigurává csomagolta a Gellért-hegyi Szabadság-szobrot. Kentaur című, 1973–75 között készült és betiltott filmjét néhány hete mutatták be Budapesten.

Magyar Narancs: Mikor csináltál bármi olyat, amiről úgy érezted, hogy túlmutat a saját érdekkörödön, amivel mások számára akartál közölni valamit?

St.Auby Tamás: Soha életemben nem csináltam olyat, ami túllépett volna a saját érdekkörömön.

MN: Miért, hol van az érdekköröd határa?

St.T: Evidens, hogy a teljes univerzumot tartalmazza. Hogy aztán annak a határa hol van, azt kérdezd meg a főszerkesztőtől.

MN: Mi az a TNPU?

St.T: A TNPU a Telekommunikáció Nemzetközi Paralel Uniója. A világ legrégebbi és legnagyobb nemzetközi uniója a Telekommunikáció Nemzetközi Uniója (ITU). Amikor Samuel Morse feltalálta a morzét a 19. század közepe táján, egy másik zseni rájött arra, hogy új korba léptünk, Moszkvától Pestbudáig azonnal megy az üzenet, tehát ezt kézbe kell venni. 1865-ben létrehozták az ITU-t, s ez kontrollál mindent, a kereskedelemtől kezdve a hírközlésen át a hadi műveletekig. Ugyanis az ő kezükben van az elektromagnetikus spektrum. Ez egy bizonyos szintig titokban működő intézmény. Nem nagyon beszélnek magukról, Big Brother nem nagyon leplezi le magát. Kénytelen voltam ezt a dolgot valahogy egyensúlyba hozni a Paralel Unió megalapításával.

MN: Ez mikor történt?

St.T: Voltaképpen két fázisa volt. Az első 1968-ban történt, akkor álnéven kellett ezt megcsinálni, hiszen még itt éltem, Magyarországon, és azt a nevet adtam neki, hogy Paralel Kurzus / Tanpálya. Amikor Genfbe jutottam 1976-ban, akkor kapta meg a valódi nevét. Hozzáteszem: az ITU-nak Genfben van a székhelye. A Place des Nations-on, a Nemzetek terén három épület áll, az ENSZ-é, valamivel odébb a World Intellectual Property Organizationé (WIPO) - ez a copyright fölött diszponál -, a harmadik pedig az ITU épülete. Vitathatatlanul a világ közepe ez így. Tehát létrehoztam a TNPU-t, hogy helyrehozzam ezt az abszurd, groteszk, felborult egyensúlyt.

MN: Miben áll az unió működése? És mennyiben valóságos, illetve virtuális?

St.T: A virtuális a valóság része. Ez a kérdés tulajdonképpen a WIPO pimasz kérdése, amely mindent kontrollálni akar a szerzői jogokat illetően. A Paralel Unió nevében benne van, hogy nem egy húron pendül az ITU-val, hanem vele párhuzamosan pendül. Egyfelől figyelembe veszi annak a működését, másfelől másik pályán, az egyensúlypályán mozog. Az ITU az elektromagnetikus spektrumot kontrollálja és osztja szét az államok között - nemcsak a Föld felszínén, hanem a világűrben is. A TNPU azt végzi, amit az ITU nemhogy nem végez, hanem blokád alatt tart.

MN: Valami példát mondanál?

St.T: A Szt.Rájk, vagyis a munka világának a felszámolása. A TNPU javaslatot tett a Létminimum St.Andard megállapítására és a gyakorlatba való átültetésére. Ez annyit tesz, hogy mindenki, aki nem tud vagy nem akar dolgozni, megkapja a havi létminimumot - méghozzá a hadi költségvetés rovására. Ez az, amit Big Brother nem akar, tehát Big Sister - népiesen: Little Brother - ezt akarja.

MN: Vonzónak tűnik a gondolat, de túl azon, hogy a műtárgypiac műalkotásként kezeli, milyen megvalósulási lehetőségét látod ennek?

St.T: Ez megint egy WIPO-probléma. A mód, ahogyan a szerzői és szabadalmi jogokat osztályozzák a szent magántulajdon égisze alatt, s ahogy a Létminimum St.Andard Projekt 1984 W (LSP1984W) értelmeződik a fennálló rend szempontjából, az semmi más, csak tünete ennek a torz rendnek. Ők művészetnek tekintik, hogy elbagatellizálják és megadóztassák. Holott ez nem művészet, hanem nem-művészet-művészet - ami megint csak egyfajta paralel művelet -, de ha szóba vagy bemutatásra kerül a Projekt, nincs más intézmény erre, mint a művészetiek.

MN: Mindenesetre szokás téged művésznek tekinteni, kezelni.

St.T: Rossz szokás!

MN: Te ezt kényszerűen tudomásul veszed, vagy forr benned a méreg emiatt?

St.T: Több síkon mozog minden érzelmem, gondolatom, intuícióm, ahogy mindenkinek. Egyfelől blazírtan konstatálom ezt, másfelől röhögök rajta, harmadfelől meg igen gyakran harcolnom kell azért, hogy ne tekintsék művészetnek. S hogy St.Auby Tamást ne tekintsék létező entitásnak. Genfben tizenkét nevem volt kiírva a levélszekrényemre, a háztulajdonos egy nap rám telefonált, hogy ki az a tizenegy plusz személy, aki ott lakik. Ennek párhuzamos esete az, amit David Bowie mesélt nekem: a Champs-Élysées-n sétáltában a járókelők összesúgtak mögötte: "Nézd, St.Auby!"

MN: Mit jelent a projekt címében a W?

St.T: Sok mindent. Ebben a kontextusban azt, hogy minden hullámzik. Mint a vekker.

MN: Magyarországon mivel, mikor kezdődött az akcióművészet?

St.T: Az akcionizmus a világ kezdete óta létezik. Ebbe nem érdemes most mélyebben belemenni. Semmiféle konkrét, fix világértelmezés nincs, pontosabban: egyedül Mítosz van. A Káin-Ábel-szituációban lehet megragadni a kettősséget, a kontemplatív és az akcionista létszemlélet párhuzamosságát, a művészet, illetve a nem-művészet-művészet világát is. Káin a művész, ezt pontosan lehet követni az ide vonatkozó mitologéma szövegében. Ő az, aki növénytermesztő, Ábel az állattenyésztő, nomád. Káin letelepszik, kőházat épít. Beleás a földbe, kutat, fémre bukkan, két aratás között kaszákat, fegyvereket és trombitákat készít. Eszelősen a technével babrál. Ábel sétál a földön az állataival. Nincsenek fémeszközei, minden a közvetlen környezetéből jön, a könnyű, mulandó bőr, gyapjú, nád, kenderzsineg. Neki nincs technéje, ő énekel, táncol. A poiezisszel lép ki önmagából. A párhuzamosba. Káin házában szobrok vannak, a falakon festmények - például Ádám és Éva van fölfestve -, udvarában színház. Ábelnek erre nincs szüksége. És amikor Ábel vonul az állatokkal, azok nem veszik figyelembe, hogy a kukorica termesztett növényzet, és lelegelik. Káin dühbe gurul, először is trombitán bejelenti a csatát, majd technikájával lemészárolja a terrorista nomádokat. Ez már kapásból két végpontja a magatartásspektrumnak.

MN: Ha Káin a művész, akkor Ábel mi?

St.T: Ő a nem-művészet-művész.

MN: Értem. De a művész az, aki fennmarad, és a történelmet uralja.

St.T: Jelen pillanatban ez van, igen. De még nem értünk a végére. Az időszellem ezt a Káin-féle túltengést egyensúlyba fogja hozni. Ugyanis idővel mindig a kisebbség győz. Szóval, a neo-avantgardizmus kezdetekor, az ötvenes évek végén nagyon felerősödött az akcionizmus: happening, event, occurrence és egyebek. Mindenütt megjelent - ugyanakkor. Ez úgy megy, hogy amikor a pasi bevonul a barlangba, és ott feltalál valamit, az abban a pillanatban a világban van. Olyan mértékben benne van, hogy valószínűleg ugyanabban a pillanatban mások is ugyanarra jönnek rá. Tehát a tett, az akció azonnal prezentáló voltában való hit a Zeitgeist miatt Magyarországon is felbukkant. Dr. Végh László zeneszerző volt az, aki, beépülve a jelenbe, preakcióival már a 60-as évek elején fertőzte itt a környezetet.

MN: Tehát nem úgy volt, hogy itthon hírét vették az emberek, hogy mondjuk Bécsben érdekes dolgok történnek akcionizmus címszó alatt, és ők is elkezdtek valami hasonlót?

St.T: Mondom, ezt az időszellem termeli. Persze van olyan, hogy valaki konstatálja, hogy itt valami más természetű dolog van, ráhangolódik, és ő maga is beszáll. Ezek a jó értelemben vett epigonok. De az alapszituáció az, hogy a Zeitgeist megjelenik mindenütt, s a mi esetünkben, amikor 1966-ban megcsináltuk az első happeninget, ez az eset adódott. Akkoriban én már kezdtem kihúzódni a művészetből. Voltak projektjeim, hogy mit kellene csinálni a nem-művészet-művészet - akkor még nem tudtam, hogy ez a neve - égisze alatt. 66-ban megjelent egy cikk egy szennylapban, a Film, színház, muzsikában a happening ellen. Ott olvastuk először ezt a szót, és azonnal ráismertünk, hogy ez az, amit csinálni akarunk. És eldöntöttük, hogy akkor most beindítjuk, és happening lesz a neve.

MN: Mi volt ez konkrétan?

St.T: Az ebéd volt a címe. Egy cirka másfél órás akció volt, nem lehet így elmesélni, ahogy egy ebédet sem lehet, s egyáltalán semmit sem lehet - ha lehetne, akkor nem lenne irodalom. Mindenütt a világon az első happeningek mind valamilyen módon az anyagi világgal kezdtek valami műveletet végezni. Ez nem véletlen, mert előtte, Jackson Pollock haláláig - mert azzal zárul le az avantgardizmus - a művészek állandóan valami szellemiről, a metafizikáról meg ilyesmikről fecserésztek - legalábbis az uralkodó közgondolkodásban és a piacon. Amikor megjelent a pop art és az akcionizmus, ezek deklarálták, hogy "no metaphysics" - vagyis szükségképpen "physics", a párhuzamos. Tehát azonnal nekiálltunk széttrancsírozni az anyagot. Le a molekulákig és atomokig, kalapáccsal szétverni ezt a szart.

MN: Ha jól veszem ki az eddigiekből, téged egyrészt az uralmi-hatalmi viszonyok, másrészt a munka világának az emberi nyomorúságot létrehozó és újratermelő volta érdekel a kezdetektől fogva, ahogy ezt a Kentaur című filmben (vö.: A szabadság kényszere, Magyar Narancs, 2009. november 19.) is érzékelni lehet.

St.T: A kentaur egy párhuzamosságot tartalmazó lény. Van benne egy filmi értelemben látható, állati rész és egy láthatatlan, hallható rész, a kentaur emberi oldala. Elszavaljam a Kentaur című költeményemet, amelyet 1964-ben rittyentettem?

MN: Leköteleznél.

St.T: Összeérő

két idő

partjuk között

egy rejtett árny

fordul egyre beljebb

És felfelé

űzik a dalt a paták

MN: Hm!

St.T: A film eleve kentaur. A ló és az ember szervülésének zónájában zajlanak az események. A Kentaur voltaképpen egy karatefilm. Látjuk a degenerált realitást, és egyszer csak összecsap a látható és a hallható. Amikor ilyen nagyon hosszú bámulása van a fizikainak, a lónak, egyszer csak: puff!, megjelenik a kungfutársaság és lekaratézzák azt a részt, ahol a ló és az ember összeér.

MN: Gondolom, hogy amikor a film készült, tisztában voltál azzal, hogy a rendszer ezt bosszantásnak, az ideológiájába való belerúgásnak értelmezi.

St.T: Azért óvatosan kell ezzel bánni. Ez nem Magyarország, hanem az egész világ munkaviszonyairól szól. A fizikai, a filmre felvehető világ ilyen, nem csak a magyarországi dobozgyár. Ahol ez a Káin működik, ott egy ilyen világban vagyunk. De hála istennek, az időszellem állandóan ott fuvolázik, énekel a kentaur emberszájából.

MN: Akkor most mi ez a titokzatos időszellem ebben az "ilyen világban"?

St.T: A Zeitgeist nem a közhangulat. A korszellem, de pozitív értelemben, az időszellem értelmében használom a kifejezést: az, ami elkerülhetetlenül görgeti magával az eseményeket. Az LSP1984W tisztában van azzal, hogy - bár katalizáló eszközként lehet használni - nem is kell nagyon propagálni. Ez jön amúgy is, mert a Zeitgeist megcsinálja. Már nemzetközi szervezetek vannak. Például az egyik legfontosabb a BIEN (Basic Income Earth Network). Már némely államférfiakban is megjelent a képzet, hogy a létminimum az emberi alapjogon mindenkinek jár. Ez is két nagy csoportra oszlik, az egyik azt mondja, hogy mindenkinek meg kell kapnia, a másik azt, hogy csak azoknak, akik nem dolgoznak. A TNPU ehhez a második csoporthoz tartozik. Ugyanis ha mindenki megkapja, akkor az is megkapja, akinek a munkabére legalább annyi, s a milliomos is megkapja, ami teljesen értelmetlen és dimenziótlan. Míg ha csak azok kapják meg, akik nem dolgoznak, akkor tudatosul bennük - és azokban is, akik dolgoznak -, hogy van egy másik, párhuzamos ösvény: a nem-munka világában való túlélés. Ők a szent törzs, a kolduló rend, azok, akik nem fogyasztják el a tiltott gyümölcsöt, azaz nem fogyasztanak túl. Tehát rájuk nem vonatkozik a mitikus ősbűn következménye: az Öt Büntetés - köztük a munka.

MN: Ami csak addig lehetséges, amíg az emberiség valamekkora hányada mégis a munka világában tevékenykedik.

St.T: Nem probléma - két oknál fogva. Egyrészt: a tavaly megismételt híres Milgram-kísérlet újra megállapította, hogy az emberiség 83 százaléka autoriter, azaz parancsot végrehajtó és parancsolni akaró személy. A maradék 17 százalék nem tartozik ide, ez a párhuzamos genetikai csoport. A többség dolgozni akar. Másrészt: van egy gigantikus öröksége a munka világának, aminek egy gigantikus része a hadiiparba megy. És ebből lehet finanszírozni a munka világában részt nem vevők túlélését. Az időszellem már kitermelte ennek az őrületnek a kritikáját. Egyre többen hajlanak arra, hogy tárolni tudják ezeket a fogalmakat, ne utasítsák el eleve mint őrültséget.

MN: Mekkora súlyt tulajdonítottál annak idején a hatvanas-hetvenes évek olyan művészeti eseményeinek, mint például a hatóságok által erőteljesen ellenőrzött balatonboglári kápolnatárlatok?

St.T: Ezek csak vékony részeseményei voltak a dolgoknak. Nézd: van a boszorkánykonyha üstje. Ebbe bele vannak dobálva a kígyók, békák, mérgek, s le van födve egy nagy födővel. Ez annak a képe, hogy össze voltunk zsúfolva az állítólagos, utópikus és torz proletárdiktatúra födele alatt. És amikor az 1989-es puccs leemelte ezt az üstfödőt...

MN: Milyen puccsról beszélsz?

St.T: Ami átsöpört a Szovjetunión és csatlós államain. ...akkor a kígyók, békák szerteugráltak az üstből. Ellentétben álltak egymással, de a militarista-merkantilista elnyomás egymás mellé préselt mindenkit, s így a 83 százalék képimádó művész egy fedél alatt sínylődött a 17 százalék képromboló nem-művészet-művésszel is. A puccs után ez most már nagyon más.

MN: Fel tudsz-e idézni olyan akciót, eseményt, amit így utólag is, évtizedekkel később jelentősnek, üzenetértékűnek tartasz?

St.T: A lényegükkel ma is egyetértek - a realizálódásuk másodrendű kérdés -, a nem-művészet-művészeti, képromboló, akcionista, ábelista létszemlélet megértése, értelmezése és terjesztése volt a fontos. Az adott realitásban ez egy attól eltérő, párhuzamosan jelen lévő, más lényegű létszemlélet gyakorlása. Tehát a látható lórealitásban az ember szavát hallottam és hallom.

MN: Amikor Szelényi Ivánnal és Konrád Györggyel együtt kiutasítottak az országból, úgy érezted, hogy a szabadság birodalmába kerülsz?

St.T: Relatíve persze, de nem abszolút értelemben.

MN: Mi történt konkrétan?

St.T: Fél évig kéjtanulmánykörutat végeztem Európában.

MN: Aztán miért pont Genfbe mentél? Akkor még nem is tudtad talán, hogy ott székel a Nemzetközi Távközlési Unió, szóval nem eleve a felforgatás szándékával mentél oda.

St.T: De! Erre is rengeteg válasz van. Először is svájci állampolgár vagyok születésemtől fogva, az anyaföldről az apaföldre kellett mennem. És Genfben, a debil proletárdiktatúra súlya eltűnvén a fejem fölül, hozzáláttam a dolog folytatásához. Nem volt abszolút különbség. Ami volt, az a szólásszabadság relatív különbsége, ahogy ma itt.

MN: Mit jelent, hogy hozzáláttál a dolog folytatásához?

St.T: Az LSP1984W 1974-ben nyerte el az alapformáját, és 1975-ben, mielőtt kiutaztam, a Fiatal Művészek Klubjában nyilvánosságra hoztam. Ezt folytattam Genfben.

MN: Egyfajta hírnevet teremtett neked?

St.T: Genfbe érkezésem után két héten belül az egész várost ismertem, azonnal marha jó lett a hangulat. Megismerkedtem egy műgyűjtő-mecénással is, aki aztán az életem anyagi hátterét - a létminimumot munka nélkül - biztosította úgy, hogy egy ideig nem is tudta, hogy én a Létminimum St.Andard kérdésével foglalkozom. Az LSP1984W-t és csatolt részeit több ízben bemutattam múzeumokban - neutrális döbbenetet váltva ki.

MN: Vagyis téged művésznek tekintett?

St.T: Hát igen, de neki mindegy volt, hogy művész vagy nem-művészet-művész. Nagyon intenzív hajlama volt a környezetében a vagyonát szétosztani.

MN: Miért jöttél haza?

St.T: Csináltam egy világ körüli utat 1989-90-ben, napra pontosan egy évig, és közben New Yorkban, az agykutató barátnőmnél láttam a tévében, hogy leomlik a vasfüggöny meg a berlini fal. Úgy döntöttem: közvetlenül megnézem, hogy is zajlik a történelem, hiszen addig annyira mozdulatlan volt az egész világ, hogy nem lehetett látni azt, amit úgy hívnak: történelem.

MN: Megnézted, és egy idő után...

St.T: Fél év után. Hát igen, ahogy a történelem zajlik. Ahogy azt a TNPU a ravennai mozaikkal írta ki mindenütt: "A művészet: giccs. A történelem: giccs." És innen nem tudok elmenni máshova. Nekem a létminimumra munka nélkül van szükségem. Ez Genfben ma már nem menne, mert a megmentőm meghalt.

MN: Bizonyos dolgaid felbukkannak hagyományos művészeti kiállításokon.

St.T: Igen, ezek nem nem-művészet-művészeti dolgok - például az "lomharangok. A TNPU szuperintendánsa szabadidejében hobbiból műtárgyak fusizásával foglalkozik, ezeket búcsúkban, kirakóvásárokon a publikum rendelkezésére bocsátja.

MN: Van valami, a művészetből kifelé mutató sugallatuk?

St.T: Persze. A hobby-artban is - ami művészet, tehát a kontempláció tárgya - mindenképpen van valami utalás a nem-művészet-művészeti világ felé, tehát az LSP1984W-re. A legutóbbi dolog például olyasmi volt, amit a neten küldtem szét a lipcsei állatkertben szőrét vesztett medvéről.

MN: Igen, megkaptam én is, az emberré válás útjára lépett, hamarosan munkába álló medvéről.

St.T: Ez egy nagyon fontos dolog. Az egésznek a mitológiai alapja az evolucionista és a kreacionista, tehát a darwinista és a pápista világkép. Ennek a kettőnek a szervülése - ahogy a kentaur esetében is a szervülés - hozza létre azt, amit az LSP1984W I. Fázisában Mutánsként, a II. Fázisban Mutáns Osztályként, a III. Fázisban a Mutáns Osztály országaként, a 24. Kanton Alapításaként definiált a TNPU. A IV. Fázisban 3334 Rosszrajz készült - ez egy igen komplikált dolog -, egyik végső kimenetele a Sátán Megkeresztelése, a Pokol-mítosz felszámolása volt. Az V. Fázisban a Közvetlen Demokráciával kapcsolatban mennek a műveletek. A Direkt Demokrácia az ábelista, nomád, képromboló, nem reprezentatív, hanem Prezentatív Demokrácia bizonyos szempontból Inst.ant Teokrácia. Ez egy irtózatosan érdekes dolog. Erről kamaszkorom óta ordibálok, még a barátaim is már mind elfordultak, amikor szóba hoztam, és legyintettek - hogy ez utópia. Ma már úgy beszélnek róla, mintha születésüktől fogva ezt követelnék ők is. De hát ez az időszellem szava. Mert itt dörömböl: elegünk van a reprezentánsokból, a jogról, gazdaságról, kultúráról természetszerűleg mit sem tudó ripacs képviselőkből, ebből az egész ostoba, mániás-depressziósok által barkácsolt ál-rendszerből. Szegény Széchenyi, a Hitel oda. Tehát ez az V. Fázis.

MN: Üdvözlöd azt a reménybeli fejleményt, hogy ez a bizonyos medve szőrét levetve előbb-utóbb egyfajta káinista pozíciót foglal el?

St.T: Nagyon jó a kérdés, mert a jelenet merő önellentmondás. "Jó, jöjjenek az állatok, ők fognak dolgozni helyettünk!" - mondja a Globális Autoriter Párt. "Egyébként is az a 83% darwinista valamilyen értelemben gorilla." A TNPU viszont azt mondja, hogy "Miért? Az állat is ember! Nem szabad azt dolgoztatni! Különben is a pattintott kő potenciális, posszibilis, virtuális, reális, extrapolációs, exponenciális teleológiája szerinti cél: a Wei Wu Wei, a Shabbat, az Ugar, a Szt.Rájk! S ez már az izgága Káin őrületének érdeme. Ábel, aki sosem csinálna gépet, így lesz Káin méltó, halhatatlan öccse. Dolgozzanak a Szent Automaták! A Létminimumért! Az a Létmaximum! Hagyjuk ezt az Ádám-Éva-féle mitologémából ránk mért büntetést! Egyetemes Létminimum Járadékot, Amnesztiát követelünk! Azonnal!"

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.