DVD

Fejlövésben lévő szervezet

Géla Babluani két filmje: A 13-as és a 13

  • - turcsányis -
  • 2011. január 13.

Film

Ritkán, de előfordul az ilyesmi, mint ami most a grúz kollégával esett meg, ti. maga-maga készíthette el - szolid sikerű - európai filmjének hollywoodi remake-jét igazi, ám kétségkívül másodlagos fontosságú sztárokkal (mint Ben Gazzara, Jason Statham, 50 Cent vagy éppenséggel a végtelenül ciki Mickey Rourke, s felteszem, a sorozatfüggők legnagyobb örömére Michael Shannon, David Zayas és Chuck Zito).

Persze az idegenség nem lehet teljesen idegen Babluaninak, hisz már az alapműnek tekinthető A 13-ast is franciaországi emigránsként forgatta le - mint afféle szép reményű külső-európai művészkezdemény: fekete-fehérben. Ezzel együtt volt spiritusz a próbálkozásban, s személye legalábbis belengette a reményt, hogy sikerül valamennyit átmenteni belőle a tengerentúlra is. Ugyanakkor nem lehetett túl könnyű dolga a maestrónak, hiszen a film tárgya tipikusan a hollywoodi B mozik hatáskörébe tartozik. Nota bene a szakágból Chuck Norris után másodikként tiszteletbeli magyarrá szentelt Ice-T-vel is láttam egy ilyet, 1994-ben készült, s az volt a címe, hogy Játssz a túlélésért. Nem sokat szórakoztak benne, megfogták nevezettet, bevitték az erdőbe, s annyit mondtak neki, hogy fussál, motherfucker (mi más?), kisvártatva unatkozó gazdagok vetették a nyomába magukat - vadászpuskával. Embervadászat élőben, ha jól emlékszem, az ugyancsak nagyszerű Gary Busey vezetésével (tényleg, neki is kitalálhatnánk egy hidat). Ha kilövik, bukta, ha megússza, az élete a nyeremény.

Nem nagyon van ez másként A 13-asban és a 13-ban sem. Figyelem, párhuzamos elemzés következik: Sébastien 22 éves, ő és bátyja alkalmi munkákból tartják el szegény családjukat (az apa súlyos beteg). Sébastien aktuális munkája: egy nagy, tengerparti ház tetejét javítja, ahol egy idős férfi él fiatal feleségével. Eközben folyamatosan hallgatózik, lesi, hogy mit bizniszel az öreg.

Vince egy fiatal villanyszerelő, ő és bátyja alkalmi munkákból tartják el szegény családjukat (az apa súlyos beteg, kórházban van). Vince aktuális munkája: egy nagy házban javítja a villanyvezetékeket, ahol egy idős férfi él fiatal feleségével. Eközben folyamatosan hallgatózik, lesi, hogy mit bizniszel az öreg.

Ennyit a párhuzamos elemzésről, Babluani tehát amennyire lehet (volt már rosszabb is), igyekszik követni saját sztoriját, így nyilvánvaló, Sébastien és Vince egyként szaszerolnak ki valami fontosat. Valami életbevágót. Megismerik a lehetetlent. Hogy hogyan is lehet - időtálló megoldással, nem csupán pár napos tüneti kezeléssel - kimászni abból a mérhetetlen és tökéletesen kilátástalan nyomorúságból, amibe beleszületni volt szerencséjük, aztán felcseperedni benne, s minden rendelkezésünkre álló tudomány szerint a továbbiakban majd beleöregedniük és végül belehalniuk is adatott. Kezdjük mindjárt a végén, evvel a belehalni dologgal talán mégis lehet kezdeni valamit.

Akinél hőseink épp güriznek, ugyancsak felettébb kétes egzisztencia, ha az nem elég, hogy nem tud fizetni a munkájukért, de előrehaladott életkorának és huzamos politoxikomán hajlandóságának köszönhetően be is adja a kulcsot. Nem marad utána más, csak egy itiner a túlélésbe. Vagy a hirtelen halálba. Mindegy, az biztosnak látszik, hogy ki... innen. Voltaképpen itt kezdődik mindkét film, s noha a fekete-fehér és a színes közti különbséget nyilván észleltük eddig is, itt érünk az útelágazáshoz is. Géla Babluaninak kellett volna a legjobban tudnia, hogy az ő filmjét, A 13-ast, ha lehet is, aligha érdemes színesben újraálmodni.

A talált kincs meghívás egy gyilkos versenyre, ahol szerencsétlen sorsüldözöttek - hátuk mögött gazdag futtatóikkal - az orosz rulett nevű, a moziban különösen sűrűn gyakorolt sportágban mérik össze, mijüket is, persze a balszerencséjüket. A film a verseny maga, ami előtte van meg utána, az csak afféle körítés, kötelező gyakorlat, a szereplők bemutatása és a szálak praktikusan szenvtelen elvarrása. S ehhez kell a fekete-fehér, a fenyegetettség megjelenítéséhez, azon biztos tudat ábrázolásához, hogy mindjárt történik valami visszafordíthatatlan szörnyűség, mindjárt rosszra fordul még Mohács is. Mert ugye, a legoptimistább néző előtt is világos, hogy ha egy szegény ember ellopja a másik szegény ember meghívóját egy éles oroszrulett-csatára, annál aligha lehet rosszabb már bármi is. Ugyanakkor az is hóttbiztos, hogy innen nem nagyon szoktak jóra sem fordulni a dolgok - az efféle élethelyzetek eleve megoldhatatlan feladatot jelentenek a szokvány hollywoodi dramaturgiának, másrészt filmes közhelyek...

Kétfajta Hollywoodba ránduló európai rendezőt ismerünk, az egyik a teljesen reménytelen eset (mint Kusturica az Arizonai álmodozókkal), a másik meg a rajongó, aki odavan az amerikai moziért, de belül szétveti az öntudat, mely szerint olyat (tök hollywoodi filmet) ő is tud csinálni. Ez a hozzáállás is nagy arcra zuhanásokat szokott fialni, de láttunk már csodákat is, gondoljunk csak Milos Formanra, nála következetesebb amerikai filmrendezőt aligha hordott a hátán a föld. Babluani a harmadik csoportba tartozik, menti a menthetőt, ameddig bírja, aztán udvariasan hátrább lép egyet, kicsit később még egyet.

A végeredmény pedig ebből következik, logikusan: van két egészen jó kis filmünk, de az eredeti egy másik minőségi szinten fejti ki hatását. A francia verzióban a verseny túlhajtott, "halálos" izgalmai közt kirajzolódik csak-csak egy komor dráma, nincsenek cafrangok, minden egyszerű, mint egy pofon, nincsen felesleges szál (mint Mickey Rourke felléptetése), s a színészek is sokkal visszafogottabban játszanak (Michael Shannon ugyanúgy túljátssza, túllihegi a figuráját, mint a Gengszterkorzóban).

De végső soron mégsem zárható ki, hogy a színes változatnak van igaza, hisz az már-már beismeri, hogy az egész alighanem egy baromság.

A 13-ast forgalmazza az ADS Service, a 13-at a Pro Video; Géla Babluanival a Magyar Narancs 2007. május 3-i számában olvasható interjú.

Neked ajánljuk