Magyar Narancs: Néhány hónappal ezelőtt bejelöltél a Facebookon. Ennek nagyon megörültem, ugyanakkor elgondolkodtatott: mi lesz Maliban a griot-kkal, ha a lakosság az internetet használja hírforrásul?
Bassekou Kouyate: Szerencsére nagyon jól működik az internet, és mindenütt könnyen hozzáférhető, de azért az embereknek ma is szükségük van arra, hogy a környezetük történelmét megismerjék, azt pedig továbbra is a griot-k tudják átadni nekik. A napi hírekről és a történelmi múltról egyaránt hallhatsz tőlük, és így folyamatosan összevetheted a múlt és a jelen eseményeit. A legkönnyebben persze a zenében lehet ezt átadni és befogadni.
MN: Világszerte egyre népszerűbbek azok a nyugat-afrikai előadók - mint például Salif Keita vagy Rokia Traoré -, akik nem griot-nak születtek. Maliban még ugyanolyan súlya van a kasztrendszernek, mint korábban?
BK: A mai napig fontos hagyomány, hogy mindenkinek megvan a helye a társadalomban. Aki asztalos, az csak fával foglalkozik, aki griot, az pedig az emberek és a települések történetével, mert így tud kiállni az érdekeikért. Griot-nak lenni ugyanis nem csak annyit jelent, hogy valaki zenész. A griot olyan, mint egy történész vagy egy újságíró. Ha valami zűr adódik két falu között, akkor őt hívják, hogy közvetítsen közöttük. Hogy mihamarább béke legyen. A griot-k mindig a királyok első tanácsadói voltak. Ez volt az elsődleges feladatuk. Ugyanúgy tudták, hogy mi történik a királyi udvarban, mint a nép soraiban, ezért váltak a legjobb közvetítőkké. A gyarmatosítás előtt az a fogalom, hogy "zenész" vagy "művész", ismeretlen volt. Aki énekelt, az a griot-któl származott. Aztán megváltozott a világ, és most már más is énekelhet.
MN: A te életedre is jellemző, hogy nem csak zenészként vagy griot?
BK: Persze, bármikor adódhat ilyen alkalom. Amikor esküvő van, én tárgyalom meg a feltételeket a szülőkkel. Vagy ha valaki elkövet valami vétséget, akkor is engem hívnak, hogy beszéljek a fejével. Mert én tudom, hogy ki volt és hogyan élt az apja, a nagyapja, a dédnagyapja, és így szembesíthetem azzal, hogy azok például soha nem bántak volna így a feleségükkel... De ha a társadalmi életben adódnak problémák, akkor is egy griot megy a tévébe, hogy elmondja az emberek véleményét. Mert a griot a szóvivő. Ennélfogva még mindig nagyon fontos ez az "intézmény". Ha azt mondanám Salif Keitának, hogy ide figyelj, Salif, kéne egy autó ezért meg ezért, akkor megvenné. Mert tudná, hogy nem véletlenül kérem. Egy griot-nak nem lehet nemet mondani.
MN: Én is szeretnék griot lenni...
BK: Miért, egy újságíró ugyanaz. És ha valami rosszat írsz, akkor oda a hitelességed.
MN: Beszéljünk a hangszeredről!
BK: A ngoni több mint kétezer éves, Jézus előtt is ismerték már. Ez a legősibb hangszere a griot-knak. A múltkor egy olyan dalt adtunk elő Londonban, amit már a XVII. században is játszottak a királyoknak. Egy újságíró azt mondta utána: "De Bassekou, ez egy blues volt!" Nem, mondtam, ez nem blues, ez már azelőtt is megvolt. És még egy csomó ilyenünk van.
MN: Sokféle nyugat-afrikai zenében hallottam már ngonit, de úgy még soha, hogy csak ngonik voltak egy zenekarban.
BK: Ez az én kreálmányom. Régebben csak egy ngoni volt egy zenekarban. Ma pedig már inkább gitározni akarnak a fiatalok. Úgyhogy amikor kitaláltam, hogy legyen egy zenekar négy ngonival, mindenki azt hitte, hogy megőrültem. Azt mondták, hogy nem fog működni. Aztán miután az első lemezünk két díjat is kapott a BBC3-tól (a Segu Blue album az év afrikai előadója és az év afrikai albuma címet is elnyerte 2008-ban - a szerk.), újra elkezdték a fiatalok forgatni. Sőt. Amikor a második lemezem (I Speak Fula) megjelent, a köztársasági elnöktől is kaptam egy kitüntetést.
MN: Gitárost miért hívtál az új lemezre?
BK: Vieux Farka Touré kérte, hogy játszhasson rajta. Az édesapja, Ali Farka Touré nagyon jó barátom volt, sokat köszönhetek a biztatásának és a tanácsainak. Így számomra is fontos volt, hogy a szelleme jelen legyen a lemezen. Vieux nem is a saját, hanem az édesapja gitárját és erősítőjét használta.
MN: Időnként mintha gitár, guimbri vagy kora szólna, holott csak ngonin játszotok.
BK: A gitár, a kora és a guimbri mind a ngoniból származik, ahogy a bendzsó is, csak például a guimbrit Marokkóban fejlesztették ki belőle. Teljesen univerzális hangszer, mindent el lehet rajta játszani. Csupán az a kérdés, hogy mire akarod használni. De képes legalább húsz különböző hangzásra.
MN: Az első lemezed megjelenése előtt már olyan nemzetközi sztárokkal dolgoztál, mint Taj Mahal vagy Ry Cooder. Honnan tudtak rólad?
BK: Én azt vallottam mindig, hogy ha egy zenész keményen meg jól dolgozik, és tiszteli a közönséget, akkor annak előbb-utóbb meglesz az eredménye. Persze az segít, ha találkozik valami jó ízlésű producerrel.
MN: Hány év munka előzte meg az első lemezetek megjelenését?
BK: Mindössze fél. Még csak hároméves ez a zenekar. Előtte a feleségem együttesével játszottam. Az eredeti ötlet egy ngoniszimfónia lett volna, de elrettent tőle a legtöbb zenész. Végül aztán családtagokkal, barátokkal és tanítványokkal kezdtünk dolgozni, így jött létre a Ngoni ba. De most már szeptember 25-ére Bamakóban, a függetlenné válás ötvenéves jubileuma alkalmából felkértek egy ilyen nagyobb szabású produkcióra, ötven ngonival.
MN: Amúgy hogy fest a zenei színtér, hol tudtok játszani?
BK: Bamako tele van koncertteremmel és klubbal. A falvakban persze kevesebb található, én például most épp azon dolgozom, hogy a falumban is legyen egy kulturális központ. Csak pénzt kell még szerezni hozzá.
MN: Egy jó griot-nak ez nem lehet akadály. Kérsz Salif Keitától...
BK: Ha nem is tudná fedezni, egy gesztust biztos tenne.
MN: Európában mennyire más a zenétek fogadtatása, mint otthon?
BK: ", itt tízezerszer jobban fogadják. Én voltam az első zenész, aki miatt a köztársasági elnök elment egy koncertre. Ilyenre korábban nem volt példa Maliban. Te itt leszel este?
*
Hát persze - mondtam neki, nagyon szeretem mindkét lemezedet. A koncert, az egészen más, vágta rá Bassekou - és tényleg más lett. De addig még volt pár óra, amit bejáratott kocsmámban egy másféle narkotikumnak szentelhettem.
A szakadó esőben a Kossuth térről a szomszédos Bujtosi Sportcsarnokba tette át székhelyét a fesztivál, és hát egy sportcsarnok mégiscsak egy sportcsarnok, szóval volt bennem egy kis aggodalom. De nem kellett volna, hogy legyen. Napsugarak nélkül is pillanatok alatt ragyogással telt meg a terem.
Az a legkevesebb, hogy bebizonyosodott: ngonival tényleg mindent el lehet játszani. Az igazi bámulatot az jelentette, ahogy ez a "minden" - a szívszorító intimitástól a pszichedelikus blueson át a legsűrűbb rockig - ugyanabból a forrásból és ugyanabból a mélységből fakadt fel. Ahogy együtt volt benne az a kétezer év, amit Bassekou emlegetett. Ahogy együtt volt benne - akár egy kétezer éve érlelt aszúban - valami elképesztő édesség és mámor. Padló.
Afrika legősibb hangszerén Afrika egyik legfrissebb zenéjét játszotta Bassekou Kouyate zenekara. A négy - pedálokkal, effektekkel megvadított - ngonis mellett két ugyancsak tradicionális ütős (lopótök meg tama) és Bassekou felesége, Amy Sacko énekesnő alkotta. És tudtak, valóban tudtak valami mást, mint a lemezeiken. Elragadóbbat, ha úgy tetszik: táncosabbat, és jóval, jóval elszálltabbat. És még akkor is teljesen romlatlannak éreztem őket, amikor azt próbálták, amit nem lett volna szabad: megénekeltetni a közönséget.
Továbbá ahhoz is a koncert kellett nekem, hogy igazán rácsodálkozzak Amy Sacko hangjára és énekére. (Na, abban is ott van valami kétezer év...) Most mit mondjak? Nettó istennő. (Aki teheti, nézzen a szólóalbuma után, Integration a címe, kissé nyugatiasra hangszerelődött, de ettől még intenzív szerelembe lehet esni vele.) De hát az egész. Úgy egyáltalán.
Az a helyzet, hogy szeptember 1-jén megszállták Nyíregyházát az égiek.
A tolmácsolásért köszönet és hálaMarinaPommier-nek.
