Film

Az Oscar-díjas Luc Jacquet a pingvinek után most az esőerdőket, pontosabban a fákat igyekszik a moziba vinni, nemcsak papírpohár formájában. A természetfilm viszont már csak ilyen "elmeséljük, mit látunk a képen" műfaj, és ez attól sem lesz hiperszenzációs narrációs technika, ha a képek esetünkben lélegzetelállítóak. Elég egyértelműen adódik az is, hogy keretnek a mesélés klasszikus típusát adjuk, csak a kandalló, fotel, nagypapi párosítás helyett itt fákon ücsörgő biológus (?), Francis Allé mesél.

A Vetíteni nem elég első részéből úgy tűnik, Kodolányi a BBS történetének izgalmas pillanatát kiragadva hagyományos filmtörténeti doksit készített. "Beszélő fejes" megszólalásokkal mesélnek az egykori szereplők arról, miként imbolyogtak a három T "tűrt" kategóriájának alsó és felső határa között.

Ez is valami ultraliberális izé lehet, akárcsak a szólásszabadság, hogy mostanában a mesék főgonoszait is meg kell érteni; pfuj, minő luciferi megdicsőülés ez, arcpirító deviancia, jöjjenek a buszok vidékről, tüntessünk a Demóna ellen, vagy ha nem megy, B tervként ráküldhetnénk a harci turulokat.

A film alapját képező sikerkönyv magának a 20. századnak kíván ún. görbe tükröt állítani. Kissé lökött, különösebben csak a robbantások iránt érdeklődő, ám hosszú életű hőse hagyván sodortatni magát az eseményekkel, bejárja a világot: egy sivár svéd faluból indulva a spanyol polgárháborún, az atombomba megszületésén, a Gulagon és a párizsi '68-on, majd a hidegháború lezárásán át érkezik meg egy másik sivár svéd faluba - egy bőröndnyi pénzzel, bűnbanda elől menekülvén.

A modern tündérmese fogalmának egyfajta értelmezését manapság a 20. század nagy hercegnői életpályáinak megéneklése nyújtja. Egy átlagember élete valahogy összefonódik egy királyi dinasztia sorsával, ami nagyon drámai, de kevéssé átélhető bonyodalmakat szül.

A világ legnagyobb Vivian Maier-kollekció tulajdonosát és a Vivian Maier nyomában című film készítőjét Chicagóban értük el telefonon.

Az összeesküvés-elméletek specialistájaként tartják számon, de a The Untold History of the United States című dokumentumfilm-sorozatában meglepő alapossággal elemzi az Egyesült Államok birodalmi viselkedésének mintázatát. A háromszoros Oscar-díjas rendező a San Sebastian-i Filmfesztiválon fejtette ki történelmi nézeteit.

Egy döbbenetesen elfeledett intézmény, a filmarchívum helyzetéről beszélgettünk.

Amikor Sztupa és Troché a nagy vizelőversenyre gyúrtak, hamar belátták, hogy együtt arra nem lehet felkészülni. A formába lendülés apró, ám olykor szerfelett intim, ráadásul hétpecsétes titokként kezelendő fogásai nem képezhetik társas rendezvények nyilvános gesztusait. S különben is, menjen mindenki a fenébe, ez komoly dolog, aki nem győzni megy oda, az hiába fárad, s minden, ami csökkentheti e győzelem esélyét, nos, minimum ellenjavallt.

Az óriásszörnyfilmek felett eljárt az idő, a jelen a vámpíroké és a zombiké. Az atombomba keltette félelem/pusztítás okozta traumát, esetleg a kommunista veszélyt megtestesítő háború utáni és hidegháborús űrlényes és szörnyes sci-fik konkrét, kívülről jövő veszélyt szimbolizáltak.

Ó, hát ennél jobb blockbuster nem született a The Dark Knight óta - ez az ismétlődő eposzi félmondat múlt héten még a Godzillára lett elsütve, de hol van már a múlt heti gyík, ezen a héten az X-Men mutánsainak harmadvirágzását jöttünk össze ünnepelni.

Van az a nagyon méltánytalan mozinézői helyzet, amit úgy hívnak: Tom Cruise. Ennyi Cruise-zal együtt töltött év után persze nem fogunk nekiállni megmagyarázni e jelenséget, legyen elég annyi, hogy minden filmnek nagy tehertétel, ha Cruise-t kell szolgálnia.

Cinikus korban élünk, tudják ezt az óceánon túli cukorgyárban is, ahol már a kamaszkoroknak se a legszebb, hanem a leggyötrelmesebb nyaráról szokás mesélni. A félfüggetlen filmek terepén persze felemás a helyzet, az Utódok forgatókönyvíróinak celluloidkamasza is legfeszélyezettebb és legselymesebb emlékű szünidejét éli.