Az augusztus végi hurrikán miatt New Yorkban bizonytalan ideig elnapolták az alternatív afroamerikai kultúra egyik legnagyobb tengerentúli eseményét, a hetedik évében járó Afro-punk Fesztivált. A brooklyni rendezvénysorozat James Spooner azonos című, 2003-as dokumentumfilmje vetítéseinek kísérőeseményeiből nőtte ki magát, és egyszerre veszi célba a punk szubkultúra faji előítéleteit, valamint a főárambeli afroamerikai önmeghatározás monolitikusságát. A fesztivál kapcsán a "black rock" új hullámáról a Princetoni Egyetem irodalom tanszékének professzorával, az afroamerikai kultúra kutatójával beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Nevével ellentétben a rendezvény a punk mellett felöleli a legkülönfélébb zenei irányzatokat az indie rocktól az alternatív hiphopig. A szervezők mégis egy "burjánzó mozgalom fókuszpontjaként" írják le a fesztivált, ami közös esztétikai vagy politikai programot sejtet.
Daphne A. Brooks: Az egyik legfontosabb dolog, hogy ez a mozgalom egy régebbi hagyományra épül, amely különösen New York környékén rendelkezik jelentős múlttal. Ez a Fekete Rockzenei Koalíció (Black Rock Coalition, BRC) nevű szervezethez kapcsolódik, amely idén írja fennállásának 25. évét. A BRC-t eredetileg New Yorkban élő afroamerikai művészek és zenészek alapították (az egyik alapító Vernon Reid, a Living Colour gitárosa volt. - B. Á.), de később Los Angelesbe és más nagyvárosokba is kiterjedt a működése. Ezek a zenészek a polgárjogi mozgalmak után született generációhoz tartoztak, és zenéjükben új kifejezési formákkal kísérleteztek annak a megfogalmazásáért, hogy mit jelent feketének lenni a késői 20. században. A szervezetnek erőteljesen politikai karaktere volt, és arra törekedett, hogy helyére tegye a rock 'n' rollt mint afroamerikai művészeti ágat, amelyet nem sokkal a megjelenése után kisajátítottak maguknak a műfaj jól ismert fehér előadói. Az afropunk mozgalomban a BRC kistestvérét látom, abban az értelemben, hogy egy fiatalabb generáció áll mögötte. Ez a közösség is a BRC eszközeit veszi a kezébe, és megpróbálja továbbadni ugyanazt a szemléletet a feketéknek országszerte. Emiatt is tartom nagyon fontosnak James Spooner filmjét. Míg ugyanis a BRC alapvetően a nagy metropolisokra koncentrált, a film olyan fiatalokat is be tudott vonni egy alulról jövő mozgalomba, akik nem élnek New York közelében.
MN: Miben tér még el, hogyan egészíti ki egymást a BRC és az Afropunk Fesztivál küldetése?
DAB: A BRC célja alapvetően mindig is az intézményes átalakulás elősegítése volt. Az Afropunk Fesztivál inkább a közösségformálásban, egyfajta ellennyilvánosság megteremtésében tölt be szerepet. Olyan értelemben nem tesz erőfeszítéseket a zeneipar alapjainak átformálására, mint a BRC, amely fénykorában azt próbálta elérni, hogy a lemezcégek több afroamerikai zenészt szerződtessenek, vagy hogy fekete zenekarok klipjei is bekerüljenek az MTV-be. Zenei rendezvényeket a BRC is szervez, de ezek más jellegűek, mint a fesztivál eseményei. Az előbbieket koncerttermekben rendezik, és általában elhunyt zenészekre emlékeznek meg velük. Ez összhangban is van a BRC szemléletével, amelyben hangsúlyt kap a történelmi emlékezet életben tartása is, hogy például az emberek tudják, ki volt Otis Redding, ha mondjuk meghallják egy Kanye West & Jay-Z számban. Itt a viszszatekintés szolgálja a zene előrejutását, míg az Afropunk Fesztivál esetében sokkal inkább az itt és moston van a hangsúly.
MN: Spooner filmje négy fiatal művész vagy zenekar portréja köré épül: látható benne a hardcore-t a soullal keverő brooklyni Tamar-kali; egy középnyugati screamo/post-hardcore zenekar, a Ten Grand - azóta fiatalon elhunyt - énekese, Matt Davis; az énekes-aktivista Moe Mitchell egy Long Beach-i hardcore-csapatból, a Cipherből és egy kaliforniai női dj, Mariko Jones. Kik azok, akikkel ön azonosítaná ezt az alternatív fekete rockzenei kultúrát?
DAB: A szervezők számára kevésbé fontos cél a mainstream közönségsiker elősegítése, mint a közösségek kiépítése a fekete alternatív zenei kultúra körül. Ezért ezek a zenekarok nem fognak feltétlenül úgy fölkerülni a slágerlistákra, mint ahogy az például a Living Colourrel történt. Én is kiemelném Tamar-kalit, akiről úgy tudom, eddig minden évben föllépett a fesztiválon, és emellett igen közkedvelt figura Brooklynban. Mindenképp megemlíteném az alternatív dancehall-énekes Santigoldot is, aki egyre szélesebb körben ismert. Philadelphiából származik, és eredetileg egy Stiffed nevű punkzenekarban játszott. A legnagyobb név talán Janelle Monáe, aki már országszerte ismert, de amikor először láttam néhány éve egy Afropunk Fesztiválon, még teljesen újnak számított. (A retró-futurisztkus vizuális kellékeiről ismert Monáe számos zenei műfajjal ötvözi az R&B-t és a soult - B. Á.) ' Atlantában él - ez is érzékelteti, hogy területileg mennyire szerteágazó ez a mozgalom, hisz' mindenféle helyről akadnak kiemelkedő képviselői, nem csak Harlemből és Brooklynból. A TV On The Radio neve is fölmerülhet, még ha nem is tartoznak közvetlenül az afropunk közösséghez. Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is játszottak a fesztiválon, de figyelemre méltóak az alternatív fekete rockzenekarok közt. Brooklyniak, és az egyik alapító tag, Dave Sitek fehér, de nagyon széles skálán gondolkodnak a fekete identitásról, akárcsak magáról a zenéről.
MN: Ha a műfajok szerteágazók is, más tekintetben beszélhetünk közös jegyekről? Mi különbözteti meg ezeket a zenekarokat a "black rock" korábbi hullámától, melyet például a Bad Brains, a Fishbone és a Living Colour képviselt?
DAB: Azt hiszem, mindenképp kritikus pillanathoz értünk az afroamerikai kultúra polgárjogi mozgalmak utáni szakaszán belül. A fekete művészek, különösen azok, akik a BRC-hez tartoznak, ebben a periódusban kezdtek el erőfeszítéseket tenni azért, hogy új megvilágításba helyezzék a történelmet. Nagyra értékeltem azt az öntudatosságot, amelyet Vernon Reid és Greg Tate, a BRC társalapítói képviseltek. Az ő programjuk így szólt: "Te jó ég, tényleg azt hiszed, hogy Elvisszel kezdődött?! Sebaj, akkor most mindent bepótolunk, amit nem tudtál a rockzene történetéről!" Ide kapcsolódóan volt egy elég ismert száma a Living Colournek (alighanem az Elvis Is Deadre gondol - a szerk.). Az afropunk közösség azokra az alapokra építkezik, amelyeket az előző generáció rakott le. Ezért ők már nem annyira a történelem rigorózus föltárásával vannak elfoglalva - persze azt sem lehet mondani, hogy ne lennének a szándékaik mélyen politikai természetűek. De ezek már nem ugyanazok a politikai gesztusok, mint amilyeneket a 80-as években lehetett látni. Ezek a fiatal afroamerikaiak azokban a terekben mozognak, amelyeket az elmúlt évszázad utolsó évtizedeiben nyitottak meg számukra a BRC tagjai. Viszont ez a generáció befelé kezdett el vizsgálódni, és művészetében újfajta módokon ragadja meg a fekete identitást.
MN: Hogyan jelenik meg a többszörös identitások problémája a kortárs fekete rockzenében?
DAB: Szerintem ezt a tendenciát jól szemlélteti a TV On The Radio fekete diaszpórák iránti érzékenysége. Esetükben ez abban gyökerezik, hogy az énekes, Tunde Adebimpe nigériai bevándorlók gyermeke, míg egy másik tag, a nemrég elhunyt Gerard Smith trinidadi gyökerű volt. A zenekar munkáin nyomon követhető az az elgondolás, hogy a fekete tapasztalatról globálisan is gondolkodhatunk, és szerintem ez az egyik legizgalmasabb terület, amelyre kiterjed ennek a generációnak az érdeklődése.
MN: Ez a zenekar abban az értelemben is emblematikusan képviseli a későbbi generációt, hogy alternatív rockot játszik, ami nem volt jellemző a fekete rock korábbi hullámára, mint ahogy - legalábbis ismereteim szerint - a new wave és a posztpunk sem. Mikor következett be a fordulat?
DAB: Azt nem tudnám megmondani, hogy pontosan mikor, hacsak nem a TV On The Radióból indulunk ki. Az ő történetük közvetlenül a szeptember 11-ei terrortámadás után kezdődött. Tunde Adebimpe és Dave együttműködéseként indult, akik Brooklyn egyik negyedében, Williamsburgben adtak elő kísérleti stílusban. A munkájukban, mint említettem, nagyon öszszetett módon jelennek meg az afrikai diaszpórák zenei hagyományai és identitáspolitikai kérdései. Tunde énekstílusa valóban emlékeztet Peter Gabrielére, viszont Peter Gabriel sokat emlegeti a saját elkötelezettségét az afrikai zene és a világzene iránt. Tunde hangja emellett a Pere Ubut is idézi, szóval nem vitatható, hogy az olyan zenekarok, mint a TV On The Radio, magukon őrzik a posztpunk örökségét, ugyanakkor ötvözik azt más hatásokkal is. Tunde sokat említi például Nina Simone-t. Ezért úgy gondolom, hogy a TV On The Radio a fekete zene számos rétegéből merít, amelyeket ez idáig nem tártak föl a munkájukban. Különösen átüt ez a Dear Science című lemezükön, amelyben teljesen nyilvánvalóvá teszik hódolatukat az afrikai zene, az afrobeat és Fela Kuti iránt. Emellett többször is felléptek az Antibalas (egy brooklyni afrobeat zenekar - B. Á.) fúvósszekciójával. A munkásságuk remélhetőleg kivált majd olyan eszmecseréket, amelyek rávilágítanak, hogy milyen szűken definiáljuk ma a fekete zenét.
MN: A Living Colour debütáló lemezének 1988-as megjelenése majdnem egybeesett Spike Lee Szemet szemért-jének bemutatásával, amely fontos szerepet töltött be a fekete film akkori föléledésében. Az Afropunk Fesztivál a közelmúltig egy filmfesztivált is magába foglalt, ami fölveti a kérdést, hogy - Spooner munkássága mellett, aki a dokumentumfilm témáját később egy játékfilmben is földolgozta (White Lies, Black Sheep, 2007) - milyen kölcsönhatások érvényesülnek a különböző művészeti ágak közt a progresszív fekete kultúrában.
DAB: Tray Ellis 1989-ben írt egy esszét New Black Aesthetic (Új fekete esztétika) címmel, amely ugyan egy vitatott, de több tekintetben ma is hasznos szöveg. Ebben Ellis egy átfogó művészeti mozgalmat azonosított, amely a poszt-polgárjogi korszakban egyaránt kiterjedt a filmre, a zenére és a vizuális művészetekre. Maga az írás nem rendelkezik ugyan világos elméleti és ideológiai kerettel, de jól visszaadja a 80-as évek végének hangulatát. Egy olyan fekete kifejezésmódot igyekszik kimutatni, amelynek használói nem érzik szükségét annak, hogy elköteleződjenek az afroamerikaiak előző generációjának politikai programja mellett. Ellis szerint ez az új szemlélet lehetővé tette az afroamerikaiak számára, hogy különféle módokon fejezzék ki magukat: így már nem csak egyféleképpen lehetett valaki fekete. A megfigyelés érvényességét igazolta Greg Tate, a Village Voice újságíró-kritikusa "felszabadulás utáni esztétika" fogalma (postliberated aesthetic) is, amely szerint a polgárjogi mozgalmak után egy új jelenbe érkeztünk, és a fő kérdés az, hogy hogyan lehet megragadni a fekete tapasztalat egymástól eltérő módozatait.
MN: 1963-as, A blues népe című kötetében LeRoi Jones optimistán tekint a Greenwich Village szellemi-művészi közösségének együttműködésére a kísérletező, főáramból kivonult fekete dzsesszzenészekkel. Miért játszik New York a mai napig főszerepet ezeknek a folyamatoknak a kibontakoztatásában?
DAB: Erre talán az intellektuális és zenei aktivizmus helyi hagyományai adnak magyarázatot. Az ottani bohém, underground közösség át tudott nyúlni a hagyományos faji és kulturális határvonalakon. Erősebben jellemző ez New Yorkra, mint az ország más részeire, leszámítva talán a szülővárosomat, San Franciscót. San Francisco viszont sokkal kisebb, mint New York. Úgy gondolom, hogy a bohém művészkörök nagyarányú jelenléte egyértelmű modelleket adott az afroamerikaiaknak az alternatív, felforgató nyilvános identitások megformálásához.
