"Fekete sorozat" - Valóság és napolaj - A lengyel dokumentumfilm az ötvenes években

Film

A szocialista kísérőfilm kísértete járta be az ötvenes évek lengyel filmszínházait: a nagyfilm előtt a munkás-paraszt barátság lírai etűdjei, társadalomkritikus kisprózai alkotások, derűt árasztó városriportok - ha pedig megengedőbb volt a legfelsőbb mozivezetés, egy-egy napolajjal bevont (fekete-fehérben is bronzbarna) női test vagy egy razzián elkapott kiskorú prostituált is feltűnik a mozgóképen. Narrációban erős korszak az ötvenes évek: külön szekciót érdemelnének a korszak narrátori hanglejtésében bekövetkezett változások (az összekacsintó kultúros kedélyességtől a munkaverseny fontosságát hangsúlyozó öblös mélységekig), különösképpen, hogy bennük maga a "nép szava" kapott szinkronhangot: a "mi" és velünk szemben mindenki más, aki elszabotálná az épülő-szépülő szocializmust. A nagyfilm előtt a "mi" egyszerű eseteink peregnek, s hát honnan is szalajtották volna ezeket az egyszerű történeteket, mint a kohók, a vasút vagy a paraszti világ tájairól. A korszak operatőrei bizonyára álmukból felverve is tudták, mily megvilágításban adja ki magából a legtöbbet egy cserzett paraszti arc vagy az éves terv eléréséért heroikus erővel küzdő munkás acélos arcéle. Akadtak azonban kisfilmek, melyek - betartva ugyan a megkövetelt valóságábrázolás szocreál világítástechnikáját - mégiscsak megmutattak valamit az épülő-szépülő kulisszák mögött meghúzódó emberi-társadalmi viszonylatokból. Egy 1956-ban készült ironikus kispublicisztikában például a stáb Lublin szépen rendbe hozott nevezetességei mögé téved, s mit látnak szemeik: aládúcolt lakásokat, gaz felverte szemetes telkeket. 'si patina! - jelzi (ironikus) lelkesültségét a beszélő, micsoda barbárság lenne e romokat renoválni! Ugyanez ugyancsak '56-ból a legcsekélyebb irónia nélkül: hiába a sok új varsói épület és szép játszótér, a mérnöki pontossággal megtervezett utcák szomszédságában még állnak a háborús romok, életveszély köztük az élet, bármi bármikor be- és leomolhat. És egy családi epizód a romhalmazból: anya spárgával köti ki kiskorú gyermekét, ám a csöppség eloldja magát, s útra kel, a zsineget maga után húzva kúszik-mászik centiméterekre az omladozó emelet peremétől - mit nem adtak volna a saját levükben fövő kapitalista filmkészítők egy ilyen jelenetért.

A szocialista kísérőfilm kísértete járta be az ötvenes évek lengyel filmszínházait: a nagyfilm előtt a munkás-paraszt barátság lírai etűdjei, társadalomkritikus kisprózai alkotások, derűt árasztó városriportok - ha pedig megengedőbb volt a legfelsőbb mozivezetés, egy-egy napolajjal bevont (fekete-fehérben is bronzbarna) női test vagy egy razzián elkapott kiskorú prostituált is feltűnik a mozgóképen. Narrációban erős korszak az ötvenes évek: külön szekciót érdemelnének a korszak narrátori hanglejtésében bekövetkezett változások (az összekacsintó kultúros kedélyességtől a munkaverseny fontosságát hangsúlyozó öblös mélységekig), különösképpen, hogy bennük maga a "nép szava" kapott szinkronhangot: a "mi" és velünk szemben mindenki más, aki elszabotálná az épülő-szépülő szocializmust. A nagyfilm előtt a "mi" egyszerű eseteink peregnek, s hát honnan is szalajtották volna ezeket az egyszerű történeteket, mint a kohók, a vasút vagy a paraszti világ tájairól. A korszak operatőrei bizonyára álmukból felverve is tudták, mily megvilágításban adja ki magából a legtöbbet egy cserzett paraszti arc vagy az éves terv eléréséért heroikus erővel küzdő munkás acélos arcéle. Akadtak azonban kisfilmek, melyek - betartva ugyan a megkövetelt valóságábrázolás szocreál világítástechnikáját - mégiscsak megmutattak valamit az épülő-szépülő kulisszák mögött meghúzódó emberi-társadalmi viszonylatokból. Egy 1956-ban készült ironikus kispublicisztikában például a stáb Lublin szépen rendbe hozott nevezetességei mögé téved, s mit látnak szemeik: aládúcolt lakásokat, gaz felverte szemetes telkeket. 'si patina! - jelzi (ironikus) lelkesültségét a beszélő, micsoda barbárság lenne e romokat renoválni! Ugyanez ugyancsak '56-ból a legcsekélyebb irónia nélkül: hiába a sok új varsói épület és szép játszótér, a mérnöki pontossággal megtervezett utcák szomszédságában még állnak a háborús romok, életveszély köztük az élet, bármi bármikor be- és leomolhat. És egy családi epizód a romhalmazból: anya spárgával köti ki kiskorú gyermekét, ám a csöppség eloldja magát, s útra kel, a zsineget maga után húzva kúszik-mászik centiméterekre az omladozó emelet peremétől - mit nem adtak volna a saját levükben fövő kapitalista filmkészítők egy ilyen jelenetért.

És mi a helyzet a munkásokkal? A magasan trónoló hivatalnok (láthatóan polgári csökevény) ablakából nem látszik a munkásszállás nyomora, ahol szerelmi életét is lopva kénytelen intézni a munkásosztály. Búfelejtőnek ott a sör és a vodka, a lengyel alkoholista pedig kisfilmről kisfilmre támolyog: üveges tekintete kísért abban a Fritz Lang néma hideglelése előtt adózó tandrámában, melyben a részeg sofőr anyát gázol. A gyerekek közben meg figyelnek minket, de a szemük néha összeakad, mert a rossz apák kezükbe nyomják a rövidet: ez a virtus, inni kell. Csoda-e, ha fiatal felnőttként céltalanul lődörögnek városszerte, s nem riasztja őket az sem, amikor egy női hullát - korukbéli áldozatot - halásznak ki a folyóból. Az ifjúságvédelem tehetetlen: ki menti meg őket? - aggódik a spontán tengést-lengést látva a narrátor is, s hasonlóképpen komoly-kimért a hangja, amikor - ugyancsak eredeti dokumentumfelvételeken - prostituáltak tépik egymást a rendőrségen, s fekete téglalappal kitakart arccal válaszolgatnak a rendőrök kérdéseire. Mint megtudjuk, a rendőrség a "gyengéd meggyőzés" eszközeivel dolgozik, a lódzi filmfőiskola vezetése előtt azonban ismeretlen ez a metódus: el is akarták csapni egyik diákjukat (bizonyos Roman Polanskit), aki Szétverjük a mulatságot című nyolcpercesében huligánokat léptetett fel, s szétveretett velük egy kulturáltan szórakozó úri társaságot. Sopotban viszont ez idő tájt olyan vastagon kenik magukra a napolajat a plázs szépei, hogy a szocialista valóságot sem érzik meg a bőrükön. Az élet pezseg, a dzsessz bömböl, a kamera a szoknya alá is bekukkant, megválasztják Miss Lengyelországot, s vonulnak a piacgazdaságtól sem idegen strandtípusok: alighanem a paradicsomban járunk, a szocializmus napsütötte sávján, nagyon messze a vidéki elmaradottságban küzdő orvosoktól, a szónoki első titkároktól és a meggyötört arcú, de az elnyomás alól felszabadult idős parasztoktól.

Andrzej Munk, a dokumentumfilmes

Noha a filmtörténet elsősorban játékfilmesként, az ötvenes évek abszurd-ironikus lengyel irányzatának legfőbb képviselőjeként tartja számon, Andrzej Munk számos híradófelvételt, kisebb-nagyobb dokumentumfilmet, a műfaji határokkal hadilábon álló filmetűdöt, sőt még híradós önparódiát is készített rövid élete során (negyvenévesen halt meg). 1951-ben végzi a lódzi filmfőiskolát, operatőrként kezd dolgozni, s hamarosan rendez is. Játékfilmes korszaka 1956-ban, az Ember a vágányonnal kezdődik, az ide vezető utat pedig - mint azt a Verzió Munknak szentelt szekciója is bizonyítja - változatos hangvételű dokumentumfilmek színesítik. Tisztán propagandaízű munkás- és parasztábrázolásaiban is filmszerű hatásokra tör, a vasúti munkások hősiességét bemutató 22 perces opusa (Vasútvilág) pedig izgalmas hibrid: sztálinista thriller, a filmtörténet legnagyobb kalandorával, a vasúttal a főszerepben. Készített majdnem játékfilm hosszúságú, szocialista bányászkalandfilmet a szénhiányról és világháborús havasi akcióeposzt a sebesült partizánokért életüket kockáztató hegyi mentőkről. Megörökítette (színesben) a varsói vasárnapot egy féltékeny buszvezető és vastagon rúzsozott kalauznője közreműködésével (Egy vasárnap reggel), és utcazajokból szőtt filmetűdöt a varsói óvárosról (Séta Varsó óvárosában). 1957-ben készült el második filmje, a háborús hősiesség mítoszát mindenestül kikezdő Eroica, a harmadik, a Kancsal szerencse (rendezőasszisztens: Polanski) pedig a lengyel átlagember tragikomédiája.

1961. szeptember 20-án autóbalesetben vesztette életét: éppen az auschwitzi koncentrációs táborból tartott hazafelé, ahol új filmjét, a Nő a hajónt forgatta.

Neked ajánljuk