Krzysztof Kieslowski, megannyi érdekfeszítő játékfilmes tézisdráma készítője dokumentaristaként sem tagadta meg önmagát. Erre bizonyság, hogy számos művét, például az 1971-es Munkások '71 televíziós dokudrámát (ebben gyári munkások tárgyalják meg az előző év végi sztrájkok és véresen levert megmozdulások tanulságait) a cenzorok csak megcsonkítva engedték a nézők elé. Kieslowski ezért is fordult a játékfilm felé, ám a doksikról sem feledkezett meg - legalábbis erre utal az 1977-ben (a 76-os relatíve kisebb méretű és a 80-81-es, majdnem mindent elsöprő társadalmi megmozdulások között félúton) forgatott Az éjszakai portás szemével című alig negyedórás darab. Marian Osuch, az akkortájt az ötvenes éveiben járó gyári portás vall mindennapjairól, melyek a vidám motozások, a rosszul blokkoló munkaerő lecseszése, minősített esetben feljelentése közepette telnek. De a jó biztonsági őr munka után sem bírja letenni a szerszámot: önkéntesként horgászokat terrorizál, akiket felszerelésük, no meg a kifogott hal elkobzásával büntet. A parkokban romantikázó fiatalok sincsenek tőle biztonságban - diákigazolvány elvétele, kicsapatással, szigorított tanintézettel való fenyegetés, a megfélemlített alanyok rimánkodásában való kéjelgés: remek elfoglaltságok az üzemi szarkák és notórius lógósok üldözésében megfáradt szakerőnek. Mondhatnánk, hogy a mai néző csak hüledezik az efféléken, pedig dehogy! Marian Osuch az a típus, akinek az erőszakszervezetekre és a finomabb-durvább terrorra épülő rezsim hasznos elfoglaltságot és meleg hajlékot biztosít - mielőtt még, hajlamainak megfelelően, szociopata bűnöző válna belőle. Kieslowski azt sugallja, hogy az efféle rendszerek (mint Gierek Lengyelországa) nem egyszerűen a külső erőszakra, hanem a sokunkban benne rejlő rossz ösztönökre épülnek.
Andreas Horvath osztrák filmkészítő majd három évtizeddel Kieslowski után, immár tényleg szabadon, megtalálta kissé exhibicionista hősünket, aki ismét sikerrel vállalkozott arra, hogy bevezessen minket zavartan is rendszerszerű elméje titkaiba és mindennapjaiba. Horvathnak sikerült az is, ami Kieslowskinak csak félig-meddig: őszinteséget kicsikarni a kisszerű vén gazemberből, ami rögvest rá is világít a letűnt rezsim másik, ha lehet, még jellemzőbb vonására. A három évtizeddel előtti Osuch még büszke kérlelhetetlenségére - most már bevallja, hogy csak egy korrupt láncszem volt a gyári tolvajlás gépezetében, sáp ellenében segített kilopni, amit csak lehetett. És persze a snecivadászok réméről is gyorsan kiderül, hogy csak másokkal volt oly kíméletlen, a maga részéről annyi halat vitt haza, amennyit nem szégyellt. Hogy meglátása szerint a régi rendszer jobb volt, nem meglepetés - ő akkor volt (relatíve) fiatal, felelősségteljes munkát kapott, sok száz ember retteghetett tőle. Ráadásul a szükségállapot idején is megtalálta őt a feladat - ekkor ugyanis a militarizált lengyel pártállam álciviljei egyszerűen visszaöltöztek egyenruhába, s Osuch lett, ami nyilván azelőtt is volt, afféle karhatalmista. Szenvedélyei persze mit sem változtak az évek alatt: még mindig támogatja a nyilvános akasztásokat, de többnyire már csak teleszörföléssel és szendvicsevéssel telnek napjai, minden vasárnap inget vált, megborotválkozik, s néha megpróbálja megtalálni elhunyt neje sírját - több-kevesebb sikerrel.
A cowboyfilmeket még mindig jobban szereti mindennél - hiába, minden kiszáradt lelkű emberben ott bújik valahol a macskát nyilazó hülyegyerek.
