Magyar Narancs: Miért - és miért most?
Marton László: Egy ideje már gondolkoztam ezen - az előző kinevezésem óta. Az ok egyszerű: úgy éreztem, hogy az elmúlt években az igazgatás és a rendezés egyre inkább összeütközésbe került bennem; úgy éreztem, hogy az igazgatás elvon attól, amit voltaképpen a legjobban szeretek: rendezni és tanítani. Lemondtam néhány olyan külföldi fölkérést, amiért a mai napig fáj a szívem.
MN: Az igazgatást nem lehet ennyire szeretni?
ML: Lehet, de nagyon nagy munka. Folyamatosan sokfelé kell figyelni. Például átnézni minden kimenő levelet, mert az mind a színházat képviseli. Tudni, hányan és mennyi idő alatt bontanak le egy díszletet. Rengeteg szervezés, gigantikus méretek, hatalmas gépezet. Ja, és hogy minden beférjen a pénzügyi keretek közé. Azt ugyanis sosem hallotta, hogy ennek a színháznak adóssága van, póthitelt kért. Mindig mindent megoldottunk, huszonhárom éve már. És akkor a legfontosabbról, a művészi természetű igazgatási munkáról, a színház arculatának formálásáról és fenntartásáról még nem is beszéltem.
MN: Nem azon csodálkozom, hogy ez a feszültség most előállt önben, hanem azon, hogy csak most.
ML: Eleinte nyilván megbabonázott a feladat szépsége, felelőssége, izgalma. Aztán jött a rendszerváltás, és rengeteg minden, ami egyszerre jelentett gyakorlati és eszmei feladatot. Ez sokáig lekötött, ma is életem legnagyobb ajándékának tartom ezt a lehetőséget. Csak aztán múltak az évek, és most azt érzem, hogy váltanom kéne. Miközben nem búcsúzom semmitől, van bennem egy jóleső izgalom és várakozás, hogy mi jön most.
MN: Nemcsak az igazgatásról van szó: negyven éve lépett be ebbe a színházba, és azóta - a külföldet leszámítva - ki sem lépett innen. És mindig volt valami, ami megakadályozta, hogy a rendező kerüljön előtérbe, hol a rendszerváltás, hol a megszorítások, hol a színház átépítése. Annyi időt mindig ki tudott szorítani, hogy külföldön rendezzen, ami persze a legjobb lehetőség a munkára: semmi mást nem kell csinálni, csak a rendezést. Míg kint ön választ darabot, szereplőt, itthon, a Vígszínházban nyilván mindig ön volt az utolsó, aki választott, viszont az első, aki alkalmazkodott a többiek választásaihoz.
ML: Ez teljesen korrekt leírás. Azt talán fontosabbnak látom a saját lelki egyensúlyom szempontjából, hogy külföldön rendezek, hogy ott is mérlegre teszik a munkámat, hogy kaptam néhány jelentős díjat és jó néhány nagyon elismerő kritikát. És valahogy az itthoni helyzetet is tisztábban látni messzebbről.
MN: Szeretné-e, ha az utóda, Eszenyi Enikő úgy bánna önnel, ahogy ön bánt az elődjével, Horvai Istvánnal? Õ élete utolsó pillana-táig itthon volt a Vígben, mindig ott ült az igazgatói páholyban, szobája volt, hallgattak rá, megbecsülték.
ML: Hát persze, hogy szeretném, de ezt nem lehet megrendelni. Horvaitól én nagyon sokat kaptam, fontos volt a barátsága. Hogy ez így lesz-e, az persze rajtam is múlik, meg azon is, aki ezt itt folytatni fogja. Erre Eszenyit és magamat is alkalmasnak tartom emberileg, szakmailag.
MN: Amikor a Vígszínház igazgatója lett, az egy evidens helyzet következménye volt. Várkonyi Zoltán utolsó rendezését - Örkény István Pisti a vérzivatarban című darabját - ön fejezte be, aztán egy rövid ideig Horvai István lett az igazgató, majd pedig ön. Most is ilyen evidens volt a helyzet?
ML: Minden helyzet más. Két szempontot érdemes mérlegelni: a morálist és a szakmait. Morális szempontból helyesnek tartom, ha egy kiemelkedően tehetséges művész ambicionálja, hogy színházat vezessen, mert szeretné megvalósítani a saját elképzeléseit. Szakmai szempontból pedig azt gondolom, hogy ezt a színházat az tudja folytatni, aki ezt a társulatot és ezt az épületet belülről ismeri, és tudja azt is, mi a dolga itt és most ennek a színháznak. Vagyis az, hogy végül Eszenyi Enikő döntött úgy, hogy megpályázza ennek a színháznak a vezetését, éppúgy logikus, mint annak idején az én történetem.
MN: Ez persze azon a föltevésen vagy óhajon alapul, hogy az utódja folytatni akarja azt, amit ön csinált.
ML: Igen, ez igaz. Elméletileg persze van másik út, hiszen amikor Claus Peymann megérkezett a bécsi Burgtheaterbe, teljesen átalakította, és egy sokkal jobb színházat csinált belőle. Hozta a saját stábját Bochumból, a portástól a telefonközpontosig. Csakhogy előtte végignézte a Burg előadásait, úgy látta, hogy ami ott folyik, az rossz - ezért döntött így. Én meg úgy gondolom - ebben persze ne várjon el tőlem objektivitást -, hogy a Vígszínháznak olyan értékei vannak, amiket meg kell tartani.
MN: De hiszen ön is változtatott: a színház nem olyan, mint huszonhárom éve volt.
ML: Így van. Az elmúlt huszonhárom évben lassú, de összességében mégiscsak radikális változások voltak: ma más a színház arca. És más a dolga is. Amikor az a tét, hogy abból a kulturális értékrendből, ami nekem vagy az én generációmnak otthonos és természetes, milyen szilánkok, töredékek adhatók át ma még egyáltalán; amikor kérdés, hogy tudnak vagy fognak-e még olvasni a gyerekeink; amikor a különféle mércék mind relativizálódnak, akkor egy ilyen hatalmas monstrumnak, mint a Vígszínház, a dolga is, a felelőssége is, a lehetősége is más. Világos, ugye, hogy itt nemcsak színházi kérdésekről van szó?
MN: Igen. De ami a helyzetre adott színházi válaszokat illeti...
ML: Voltak emlékezetes, jelentős előadásaink, és számos őszinte becsvággyal elképzelt, kudarcos próbálkozás. Kell-e mondanom, hogy mennyi csalódás ért ezen az úton? Sok csalódást okoztam én is mint igazgató, mint rendező, beírom magamnak a fekete pontokat is, higgye el. De közben lassan és szívósan próbáltuk a színház műsorát, profilját a változó időkhöz igazítani, még igényesebbé, értékesebbé tenni. Rájöttünk, hogy nekünk magunknak kell a saját közönségünket felnevelni; beszoktattuk a gyerekeket, csináltunk egy klasszikus bérletet, egy Shakespeare-bérletet, és olyan ősbemutatókat, amelyeket minden korosztály élvezhet.
MN: Azt gondolnám, hogy egy ilyen "közművelődési célzatú" bérlet nem közönségsiker.
ML: De igen, nagyon is az. A Vígszínház esetében évente 350-400 ezer nézőről beszélünk. A múlt-kor azt írta, hogy annak idején az Ahogy tesszük, Spiró György darabja megbukott nálunk. Hát igen: 36 ezer ember látta. Ezt azért inkább eredménynek nevezném... És mondok még valamit: vannak olyan előadásaink, amelyek szűkebb rétegnek szólnak, de arról a szűkebb rétegről sem akarunk lemondani.
MN: Ilyenkor ezeket az előadásokat - az úgynevezett "bukásokat" - más előadásokkal "keresztfinanszírozza" a színház nézőileg? Mondok konkrét példát: ilyesmi a célja a Pestiben bemutatott A kellékesnek?
ML: Igaza van, de ez nem a teljes igazság. Ahhoz hozzátartozik az is, hogy a Vígnek a költségvetése ötven százalékát a bevételből kell hoznia. Egy német színházban úgy 15-20 százalék lenne ez az arány.
MN: Megérzi-e a színház, például a bérletesek számának alakulásában, ha több a művészszínházi előadás, vagy a populárisabb produkció?
ML: Összességében nem. Vagyis: nem vesznek kevesebb bérletet, nem büntetnek meg bennünket akkor sem, ha mondjuk a Kék madár nem tetszett nekik. Ez azzal együtt igaz, hogy óvatosan kell bánnunk az ilyen luxusokkal, mert a közönséget könnyű elveszíteni, és nehéz megnyerni. A Víg közönsége ragaszkodik a színházához.
MN: Állítólag ön levelet szokott írni, ha egy bérletes nem újítja meg a bérletét.
ML: Igen. Baj?
MN: Mi van benne?
ML: Valami olyasmi, hogy sajnálnám, ha nem újítaná meg a bérletét, és ha netán elkövettünk valami olyasmit, ami nem tetszett, kérem, jöjjön vissza, és bízzon bennünk továbbra is. A kultúráért dolgozunk, ő pedig eddig ezért jött el hozzánk. Egy hajóban ülünk, és kérem, hogy jöjjön vissza.
MN: Ügyes.
ML: Nem ügyességből írok. Hanem mert tényleg fontos nekem, mert mint néző mindenki számít.
MN: A bemutató előtt jóval megnézi az előadásokat. Van, hogy ilyenkor eszébe jut: "na, most ötvennel több levelet fogok írni"?
ML: Van, igen.
MN: És ilyenkor belenyúl az előadásba? Belerendez? Mesélnek ilyesmiket.
ML: Ezért soha. Ha láttam, hogy a rendező vagy a színészek elakadtak, akkor segítettem. Ha fölkérek valakit rendezésre, az én felelősségem, hogy felkértem; de ő tegye azt, amit elképzelt, szabadon, öntörvényűen. Viszont van néhány rendező barátom, aki szívesen veszi, ha elemzéssel vagy gyakorlati tanáccsal segítek. És ha azt látjuk, hogy a bemutató időpontjához képest nem áll elég jól az előadás, akkor sor kerülhet ilyesmire, mert ez a hatalmas színházi üzem nem engedheti meg magának a csúszást. Ha a Házi Színpadon nem áll elég jól egy előadás, akkor nem izgatom magam, legföljebb eltoljuk a bemutatót. De ugyanez nem megy sem a Pestiben, sem a Vígben.
MN: Elértünk ide, hogy ez a hatalmas színház nagyüzem, és ennek sok minden betudható.
ML: Ez nem mentség, ez tény, adottság. Vannak jó és rossz következményei. Rossz például, hogy tényleg vannak határidők, pontosan, tervezetten. Minden tervünknél be kell kalkulálni ezt a hatalmas nézőteret. De jó, hogy egy ilyen nagy színház válhat valódi kulturális tényezővé, hiszen generációk művelődéséért felel. Részese lehet annak, hogy a színházba járás több százezer ember életének része, hogy közösségi élmény - ahelyett, hogy otthon ülnének a kereskedelmi adókat bámulva. A vígszínházi néző tudja például, hogy itt mindennap van előadás. Ez elég ritka manapság.
MN: És most itthagyja ezt a nagyüzemet. Nem hiszem el, mert nem lenne életszerű, hogy nem beszélte meg Eszenyi Enikővel, hogy pályázzon.
ML: Csalódást kell okoznom: nem beszéltem rá Eszenyit, hogy pályázzon. De örülök, hogy megtette. Pályázatát írásban támogattam.
MN: Mennyire befolyásolta ezt a döntést?
ML: Befolyásolni igyekeztem, amikor megkérdeztek.
MN: Ön egy összefogó, kompromisszumkész, kiegyenlítő igazgató. Szempont-e, hogy az utódja önre hasonlítson, vagy épp ellenkezőleg?
ML: Ez sokrétű kérdés, a legfontosabbra válaszolok. Semmiképpen ne hasonlítson rám, neki önmagával kell azonosnak lennie. De tudom, hogy van felelősségem abban, mi történik itt ezután. A színház, a társulat, a helyzet alakulásában. Ebben segíteni is tudok. Szeretnék is. Annyit és úgy, amennyit és ahogy az utódom igényli.
MN: December 11-én a Fővárosi Közgyűlés kulturális bizottsága egyhangú szavazással Eszenyi Enikőt választotta meg a Vígszínház igazgatójává. Az ön támogatását bírta, a szakmai kuratóriumét is. A társulatét is?
ML: Eszenyi pályázatát, úgy tudom, a társulat támogatta. A pályázatot három nappal a beadás előtt olvastam - vagyis nem három hónappal előtte... És nagy örömmel, megnyugvással láttam, hogy nagy vonalakban folytatni kívánja a színház eddigi útját.
MN: Elmondta neki, hogy az igazgatás az ön rendezői pályáját itt, a Vígben hogyan befolyásolta? Eszenyi nagyon nagy színész, számos érdekes, izgalmas előadást rendezett. Vajon nem nehezíti majd a pályájának ezt a részét az igazgatás, úgy, ahogy önnél nehezítette?
ML: Nem ezt mondtam neki. Hanem azt - ami igaz -, hogy mostantól a rendezéssel és a tanítással szeretnék foglalkozni. Eszenyi első felvételijén nálam vizsgázott a főiskolán, régen ismerjük egymást. Nyilván van egy színházi elképzelése, vannak eszményei, hisz ebben a társulatban. És mellesleg ismeri ennek a nagyüzemnek a belső alkotóelemeit is. Ez óriási előny. Én ugyanis úgy gondolom, hogy ebben az általános korrózióban, szellemi és egyéb töredezettségben, hanyatlásban, nevezzük akár így ezt az eredendően értelmiségi körökből jövő megállapítást, szóval az ebben való érvényes létezésben egy nagyszínháznak akár kitüntetett szerepe is lehet.
MN: Ugyan hogyan?
ML: Például mert sok ember van itt jelen. Az üzleti színház az egyszeri sikerben hisz, a Vígszínház a folyamatos kulturális hatásban. Ezért fontos a bérlet, nálunk közel százezer ember tudja előre, hogy el fog jönni hozzánk. Lehet mondani, hogy az a nyelv, amin itt beszélünk, nem olyan újító szellemű, mint a szobaszínházaké. Tényleg nem, de az is majdnem biztos, hogy az itt nem működne. És a Vígszínház méretű színházak szerte a világon musicalszínházzá alakulnak - mi meg itt vagyunk. Makacsul próbálunk rájönni, hogyan kell nekünk értékes színházat csinálni, megteremteni korunk nagyszínházi modelljét.
MN: Az utódával szemben kedvező pillanatban távozik: a színház ki van bélelve néhány jól menő előadással, vagyis belefér egy-két melléfogás, van benne némi tartalék, és egy-két olyan előadás is, amely a rizikósabb vállalások közé, a művészszínházi irányba tartozik.
ML: Szerintem az is fontos, hogy a színház anyagilag stabil, adóssága nincs, a várható kiadásokra fedezete van, tervezhet előre. Van egy elég erős repertoár, erős közönség, jó belső szakemberek, rendben lévő épület. Induló helyzetnek ez szerintem szerencsés. A következő évad Eszenyié, de van egy-két olyan terv, amit már egyeztetni kellett, és ezeket már vele is egyeztettem. Lesz például egy Varázsfuvola, az Operaház produkciójaként nálunk fog menni. Én rendezem.
MN: És nyilván sokkal megkönynyebbültebben, mint eddig, igazgatóként.
ML: Igen. Mint eddig külföldön.
