A falusi indiánok legtöbbje fácántollat viselt, így adta magát a mező, de Sztupa az erdőre hajlott, túl a Kacsaúsztatón. Az erdőben csak kismadarak vannak, Sztupa, menjünk inkább le a folyóhoz, ott fészkel a barna kánya, annak van franyó tolla. Igazi indián lehetnél, nem úgy, mint a sok fácántollas ürgemadár. De Sztupa csak az erdőnek tartott. Ott fészkel a darázsölyv, az már olyan, mintha sastollad lenne. Troché elhallgatott, nem nagyon akart különben sem falusi indián lenni. Nem mintha különösebb baja lett volna velük, a lányok például kifejezetten tetszettek neki, de ők nem hordtak semmilyen tollat, így elsőre nem is nagyon tűntek indiánnak. El kellett képzelni, hogy indiánok: két Pocahontas sétál vasárnap délután a főutcán a presszó felé, alighanem fagyizni mennek, hisz az esti élő zenés műsorhoz még korán lenne, meg arra el sem engednék még őket. S most különben sincs vasárnap, szerda van, az indiánok biztos dobszerdát tartanak, püfölik a dobokat, s körbe ugrálnak, mint a tornaórán indiánszökdeléskor, héjjá, héjjá, ez csak egy kép, amit nagy hirtelen előrángattam, mennek a lányok fagyizni, amikor én itt caplatok az erdő felé, hülye tollakért. Még hogy kabasólyom vagy kicsoda, nem akarok indián lenni, tegyék a fejükre a dunyhát, az is tele van tollal. De Sztupa ment rendületlenül, látta seggig érni a hollófekete haját, majd jól varkocsba fonja neki egy squaw, és ilyen bőrszalaggal betekeri, és ő lesz a legszebb indián faluszerte.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
