Az egyik együttes tizenöt év után feloszlik, a másiknak majdnem ennyi idejébe került, hogy egyáltalán létrejöhetett. Egymás után léptek fel a Sziget első napján, a világzenei színpadon. Először az Ojos de Brujo lendületes és összeszedett szóvivőjét, Maxwell Wrightot kérdeztük - a jövőről is, aztán az AfroCubism egyik gitárosát, Djelimady Tounkarát - főleg a múltról.
*
Magyar Narancs: Kezdjük a kötelező kérdéssel...
Maxwell Wright: Hogy mit jelent a nevünk? A boszorkány/varázsló szemei. A brujo egyfajta bölcs ember is, aki a jövőbe lát. A flamencokultúrához kapcsolódik a név, másrészt ezt a jövőbe tekintést politikai értelemben is értjük. Tehát ragaszkodunk a gyökereinkhez, ugyanakkor a jövő felé fordulunk.
MN: De hogyan kapcsolódik a flamencokultúrához?
MW: A hagyományos, klasszikus flamencót ma is cigány együttesek játsz-szák. És a cigány közösségben vannak ezek a brujók, bölcs emberek, akik rendelkeznek a duendével, egyfajta felfokozott érzékenységgel, egy kicsit a "túloldalon" állnak.
MN: Értem. Igazából nem ezt a kötelező kérdést akartam föltenni, hanem azt, amelyik a zenekar tervezett feloszlására vonatkozik.
MW: Tizenöt évet töltöttünk együtt. Mindanynyian szeretnénk egy kis változást az életünkben, főleg az életünk dinamikájában. Igen, ez egyfajta ritmusváltás. Tizenöt éven át igazán boldogok voltunk, mert sokat dolgozhattunk. Viszont eközben kiestünk a saját személyes életünkből. Több időt szeretnénk a családunkkal tölteni, a gyerekekkel. Igaz, hogy anyagilag nehezebb lesz, és szoktuk is beszélni egymás között, hogy három-négy év múlva esetleg újra visszatérünk. De a zenével kapcsolatban is változásokat remélünk. Mindnyájunknak vannak saját új elképzelései.
MN: Te mit is csinálsz a zenekarban?
MW: Énekelek és ütőhangszeres vagyok. Az énekesnőnk a szerzője szinte valamennyi számunknak, de én is írok azért szövegeket.
MN: Az előbb a flamencogyökerekről beszéltél, de számos egyéb forrása is van a zenéteknek. Hogy alakult ki ez a keverék?
MW: Ami a közös bennünk, az valóban a flamenco. De eléggé elfoglalt zenészek vagyunk, sokféle más stílusban is játszunk, leginkább latin zenéket, de engem például kifejezetten foglalkoztat az indiai zene is. Aztán ott vannak az észak-afrikai befolyások, plusz a reggae, a hiphop, szóval különféle irányzatokat kedvelünk, de a közös, ami összeköt bennünket, az a flamenco. Ez nem jelenti azt, hogy flamencóegyüttesnek tekintenénk magunkat, hiszen fúziós zenét játszunk. A flamenco a közös nevező - az egyik dalban mondjuk a harmóniákban, a másikban meg a ritmus szintjén.
MN: Netán Andalúziából származtok, és innen jön a flamenco iránti lelkesedésetek?
MW: Egyáltalán nem. A többségünk barcelonai, de Barcelonában erőteljesen jelen van az andalúz kultúra a beköltözők generációinak köszönhetően. De vannak kubai zenészek is az együttesben. Az a helyzet, hogy a felállás eléggé átalakult. Van egy kolumbiai, a gitáros spanyol, én félig amerikai, félig francia vagyok, de Spanyolországban nőttem föl. Korábban a legkülönbözőbb stílusokban játszottunk.
MN: Részleteznéd?
MW: Itt van például az énekesnőnk, Marina (Marina "la Canillas" Abad - K. T.), aki éveken át egy hard rock-punk zenekarban énekelt, és csak később kezdett érdeklődni a flamenco iránt, miután sok Ketama- és Pata Negra-felvételt hallgatott. Aztán színésznőként dolgozott, egy sajátos stílust alakított ki, kicsit punkos, kissé meg flamencós stílust. A basszusgitárosunk egy funkegyüttesben is zenél. A dobos és a zongorista pedig színtiszta kubai zenét játszik. Én pedig szeretem a drum 'n' basst, a hiphopot - főleg amikor Londonban éltem. Nagyon bírtam az ottani fúziós zenéket - akkoriban sokan kevertek a drum 'n' basshez ázsiai zenéket. Az Asian Dub Foundation, de még Nitin Sawhney is hatással volt ránk.
MN: A dalokhoz a zenét is Marina szerzi?
MW: Az esetek nagy részében igen, aztán van olyan, hogy dolgozik valami szövegen, amit aztán egy olyan ritmusképlethez kapcsol, amit valaki korábban mutatott neki, de természetesen kiindulhat egy szám valami dallamötletből is. Vagy éppen politikai állásfoglalásból, mint az a dal, a Tiempo de Solea, amely abból az élményből nőtt ki, hogy Marina négy ragasztózó gyereket látott a metrón.
MN: Tizenöt éve az első spanyol zenekarok közé tartoztatok, akik ebbe a fúziós irányba indultak el. Most hol van a helyetek a spanyol zenei színtéren?
MW: Szerintem a saját korunk termékei vagyunk, de a flamencóhoz végül is minden generáció visszatér valamilyen formában, hiszen része a kulturális identitásunknak. Így aztán a legtöbb zenekar használ valamennyi flamencoelemet. Ilyen volt például úgy két generációval előttünk az említett Pata Negra, ők blueszal keverték a flamencót, amiből nagyon jó, érdekes zene született. Egy nemzedékkel később a Ketama a kubai zenét hozta be a képbe. Mi pedig, ahogy mondtam, a korunk gyermekei vagyunk. A nyolcvanas években nőttünk föl, sok hiphop- és afroamerikai hatás ért bennünket - kézenfekvő, hogy azokat a zenéket igyekszünk egymáshoz illeszteni, amiket hallgatunk, ismerünk. Nem tudom, hogy a legfiatalabb generáció milyen zenét szeret, de ők is nyilván keverik majd a flamencóval, amely egyébként önmagában is kevert zene, észak-afrikai, aztán mediterrán, szefárd hatásokkal.
MN: Dolgoztatok együtt igazi, hagyományos flamencozenészekkel?
MW: Néhány évvel ezelőtt több igen jó flamencomuzsikussal dolgoztunk együtt. A leghíresebb közülük Duquende (Juan Rafael Cortés Santiago, valóban az egyik legkiválóbb flamencoénekes - K. T.), de sorolhatom a gitáros Pepe Habichuelát vagy a flamenco-dzsesszzongorista Chano Dominguezt, akikkel szintén volt közös munkánk. Olyan emberekről van szó, akiket csodálunk, meghívtuk őket, és ők igent mondtak.
MN: Nem nagyon ismerek új spanyol zenekarokat, de itt járt korábban például a 08001 nevű, szintén barcelonai csapat...
MW: Igen, nagyon jók, őket tartom a jelenleg legizgalmasabb barcelonai együttesnek. Jóban vagyunk, dolgoztam is velük az első felvételükön, most pedig a billentyűsünk és trombitásunk, Carlitos Sarduy a hangmérnöke a harmadik albumuknak. Igazán jól sikerült keveréke a popnak, rocknak, soulnak, afrikai reggae-nek.
MN: Minden jobb spanyol együttes ennyire nemzetközi összetételű?
MW: Nem, nem. Itt van például az El Bicho, aztán a Chambao, ők is elég ismertek, a chilloutzenék irányába vitték el a flamencót, Mala Rodriguez pedig a hiphop felé.
MN: Mik a terveitek? Feltételezem, hogy a zenekar feloszlása után is valami zenével kapcsolatos dolgot csináltok majd.
MW: Persze, hiszen zenészek vagyunk. Marina például egy új projekttel próbálkozik: a saját dalait énekli egy zongorista és egy trombitás kíséretével. Én meg egy a cappella albumot akarok összehozni, több mint harminc résztvevővel tizenkét országból, Brazíliától Indiáig. A basszusgitárosunk flamencoalbumot készít, a dobosunk pedig a latin dzsesszt játszó amerikai trombitást, Jerry Gonzalezt kíséri. Amikor ekkora változás előtt áll az ember, nem tudhatja, mi történik a későbbiekben, de ez teszi izgalmassá az életet.
*
Az AfroCubism voltaképpen az eredeti Buena Vista Social Club. Legalábbis az elgondolások szintjén előbb született meg, de aztán mindenféle vízumügyi bonyodalmak megakadályozták a kubai és mali muzsikusok közös munkáját, amely aztán mégis összejött, és tavaly jelent meg a zenekar lemeze. Majd a jövő eldönti, hogy Eliades Ochoa és kubai társai, valamint az afrikai "szupergrupp" együttműködése túléli-e a felvételek megjelenéséhez kapcsolódó fellépéseket. De hogy megérte, az egyértelműen kiderült a finom, letisztult, ugyanakkor lendületes, táncos budapesti koncerten.
*
Magyar Narancs: Szűkre szabott az időnk, úgyhogy inkább a saját pályafutásáról kérdezném, hiszen az AfroCubism történetét elég sok forrásból ismerhetjük.
Djelimady Tounkara: Griócsaládból (ez az "énekmondók" elkülönült társadalmi csoportja - K. T.) származom, Maliban, Boudofóban, egy kisvárosban születtem. Ebben a városban mindenkit Tounkarának hívnak. Az apám balafonon, ngonin (az első egy xilofonszerű, a másik húros hangszer - K. T.) és a nagy griótamtamon játszott. Esküvőkre, temetésekre hívták, ott mesélte a történeteket.
MN: Szóval beleszületett a zenélésbe.
DT: Igen, először ngonin kezdtem játszani. Volt egy unokatestvérem, aki szerzett egy akusztikus gitárt. Ez volt az első ilyen hangszer a családban.
MN: Korábban nem is ismerte a gitárt?
DT: Egyáltalán nem, ő pedig elkezdett játszani, és ahogy azt a hangot meghallottam, annyira izgatott lettem, hogy aludni se tudtam. Ettől kezdve azt csináltam, hogy valahányszor elment a barátaival, én rögtön fogtam a gitárt. Így aztán sikerült megtanulnom, hogyan lehet gitáron is eljátszani azokat a dallamokat, amiket addig csak ngonin szoktak.
MN: És mit szólt a család?
DT: 'k nem támogattak ebben, azt szerették volna, hogy híres ngonis legyek. Apám állandóan ezt hajtogatta. A barátaim viszont elismertek. Aztán bevettek a közeli nagyobb város, Kita egy új zenekarába. Akkoriban csak a francia rádiót tudtuk hallgatni. És így hallottam meg egy gitáros játékát, akit nagyon megkedveltem, és ma is az egyik legnagyobbnak tartom. Django Reinhardtról van szó. Szóval az ő felvételeit hallgattam, és próbáltam lejátszani - így tanultam gitározni.
MN: Aztán később a fővárosba, Bamakóba került.
DT: Igen, és addigra már ismertem Django Reinhardt munkásságát.
MN: Gondolom, ez akkoriban nem volt bevett dolog Maliban.
DT: Hát igen, ez azért ritka volt. Aztán ezen a zenén keresztül megismerkedtem a flamencóval is. A saját akusztikus albumomon játszom is egy ilyen számot. Szeretem a spanyol zenét is, és még rokonságot is érzek az ottani és a mali zene között. Mondjuk érthető is volna, hiszen Marokkón és Mauritánián keresztül elérkezhettek hozzánk ezek a hatások.
MN: Nem tudom, én azért eléggé különbözőnek hallom a két stílust.
DT: Pedig nagyon sok a hasonlóság. Egyébként Django Reinhardton kívül más cigány muzsikusok zenéjét is hallgattam, és így alakult ki a zenei érzékem. Amikor Bamakóba mentem - ez Modibo Keita elnök idejében, a hatvanas években volt -, az ország a kommunizmus felé tartott, és az elnök minden városnegyednek előírta, hogy alapítson zenekart. Annak idején Fidel Castro többször is járt Maliban, és valahogy az ő kezdeményezésére érkezett hozzánk egy kubai zenekar. És akkor tapasztalhattuk, hogy a kubai zene mennyire hasonlít a miénkhez, hiszen minden zenészt elküldtek hozzájuk tapasztalatcserére. Akkor még csak tizenöt-tizenhat éves voltam, és a gitárosuk nagyon értékelte a tudásomat. A zenekarunk egyébként dzsesszegyüttes volt. Egyszer Louis Armstrong is járt Maliban, találkoztam is vele, mert ugyanott lépett fel, ahol mi szoktunk játszani.
MN: Mindezek után végül is hogyan került be az AfroCubism zenekarba?
DT: Ez az angol itt, ő alakította a zenekart (Nick Gold producerre céloz - K. T.). Eliades mellett először engem választott ki, aztán jöttek a többiek.
