Gasztro

Vannak olyan fővárosi helyszínek, ahol az ember gyomra inkább rándul, mint korog. A Kelenföldi pályaudvar környéke annak ellenére ezek közül való, hogy halmozott tömegközlekedési státusza miatt a táplálkozásban érdekelt szolgáltatóipar (mely nem azonos a vendéglátással) erősen rányomja bélyegét.

A tavaszi tekercs szerintem a világ egyik legjobb találmánya. A műfajon belül egyértelműen a vietnami változat a nyerő, amely még véletlenül sem hasonlít az átlagos kínai gyorsbüfékből ismert, olajos, nehéz, káposztás verzióra. Ez ugyanis vékony, ropogós, tésztáját pedig hajszálvékony rizslap alkotja.

A múlt héten elsirattuk a Nagykörutat, de figyelmünket elkerülte a Nyugati mellett nemrég megépített Eiffel tér nevű közterület, amely vélhetően a 21. század építészetét hivatott reprezentálni. Nem tudjuk eldönteni, hogy jó-e vagy rossz, hogy a pályaudvar nyakszirtjéből kihasított jókora placc és a hozzá tartozó csupa üveg irodaház sokkal kevésbé feltűnő, mint azt méretei indokolnák, a lényeg, hogy úgy simul a körúti állandó szürkületbe, mint egy mindenre elszánt kaméleon.

A Szépművészeti sorozatának múlt csütörtöki alkalmán a gasztronómia volt a hívószó. Legutóbbi látogatásom tumultuózus jelenetei, nézhetetlen-hallhatatlan tárlatvezetései után volt bennem némi szorongás: vajon szeretnék-e belekóstolni mindebbe megint.

Engedjék meg, hogy a következő néhány sorral két fontos dologról próbáljam Önöket meggyőzni! Egyrészt arról, hogy különlegesen, egzotikus kiegészítőkkel főzni néha nem pénz kérdése. Másrészt pedig arról, hogy nem minden hulladék, ami annak látszik.

Kíváncsian várjuk, hogy a huszadik század végén legendásnak mondott helyek közül melyikre tekint ugyanolyan áhítattal az utókor, mint a száz évvel korábbiakra. De vajon a maga idején legendának tartotta-e őket bárki?

Annyi jó, külföldről importált ötletet és koncepciót honosítanak meg itthon a gasztronómia világában is, hogy néha érthetetlen, miért pont a legegyszerűbbekre nem csapott le még senki. Itt van például a szomszédos Bécsben az óriási népszerűségnek örvendő Meierei tej-és sajtbár.

Egy nappal a diáktüntetés után érkezünk a helyszínre, az Egyetem tér nyugodtabb nem is lehetne. Járókelő alig, a félig "sétáló" Kecskeméti utca napsütötte díszburkolatán szikrázik a maradék hó. E késő téli romantikát legfeljebb a jeges széllökések árnyékolják, ám nincs baj, hiszen vendéglátóhelyek serege kínál biztonságos védelmet.

Egy ilyen, liszt nélküli csokoládétorta mindenki repertoárjában kötelező darab. Nyugodtan álljon neki olyan is, aki még soha életében, az égvilágon semmit nem főzött, a siker garantált.

Örök szabály ítéletidőben: ha mész, biztosra menj. A múlt szombati havazásnak köszönhetően feladtuk eredeti tervünket, és eszünkbe nem jutott volna az első utunkba eső "biztos", vagyis a Ráday utca határait feszegetni.

Mi, magyarok az év minden időszakában levesesek vagyunk, egy tisztességes hús- vagy gulyáslevestől a legforróbb kánikula sem riasztja el a többséget. A nagy hideg azonban különösen felerősíti mindenkiben a jó levesek iránti vágyat.

Kelenvölgy egészen különös része a XI. kerületnek. Szinte falusi környezet, ám e romantikába jócskán bekavar, hogy határában nem a végtelen, hanem változó minőségű iparvidék, sűrű szövésű vasútvonal, lakótelep terül el - csodáljuk is, hogy ezt a kellemes környezetet néhány évtizeddel ezelőtt nem sodorta el a modernizáció.