A közösségi gazdaságtól a haknigazdaságig

Betolakodók a völgyből

Gazdaság

A sharing economy azon a nagyon egyszerű felismerésen alapul, hogy az emberek mindig is kölcsönkértek egymástól dolgokat. De vajon többről van-e szó, mint egy szép, de befuccsolt utópiáról és egy mára kissé elkopott üzleti frázisról?

A kétezres évek elején, a dotcom lufi kipukkadása után a kölcsönkérésen alapuló viselkedésminták az interneten is megjelentek. Ez volt valószínűleg a legoptimistább időszak az internet történetében: a netezők a Wikipediát szerkesztették, a torrentoldalakról olyan filmeket töltöttek le, amelyek piaci alapon soha nem váltak volna újra elérhetővé, és virágkorát élte a blogolás. Ekkor indult el Lawrence Lessig amerikai jogászprofesszor találmánya, a Creative Commons is, amely egyszerűvé tette a kultúrtermékek megosztását. (Lessiggel lásd egy réges-régi interjúnkat: „Csak az első osztálynak van hely a mentőcsónakban”, Magyar Narancs, 2011. december 15.) Bonyolult szerződési szövegek helyett egy fotós a képe mellé illeszthette a Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! CC piktogramját, mellé linkelhette az előre elkészített licencszöveget, és ezzel engedélyt adott a kép nem kereskedelmi felhasználására, ha odaírják, hogy ő a szerző. A Creative Commons ennek a kornak a legfontosabb szülötte, mind a mai napig létezik is, e korai időszakban azonban még sokféle kifejezés keringett; Yochai Benkler izraeli–amerikai professzor például közjavakra épülő internetes kooperációnak (commons-based peer production) nevezte a jelenséget. Nagyon hasonló elképzelés volt a wikinómia, az egyenlőek tudásmegosztásán alapuló nyitott gazdasági együttműködés ötlete is. Magyar példáért sem kell messzire nyúlni, elég felmenni a Fortepan fotógyűjtemény oldalára.

Az üzletileg is értelmezhető termékek önkéntes előállítását magyarázó elméletek remek ihletforrásnak bizonyultak. Idővel megjelentek azok a startupok, amelyek egyrészt a közösségi finanszírozásra mentek rá, másrészt az egyébként is létező kölcsönzéseket próbálták rendezett formába terelni. A Miutcánk.hu például egyszerre akar a kisközösségek Facebook-pótléka és a környékbeli ezermesterek megtalálását segítő eszköz lenni, hogy a fúrógép-kölcsönkérésről és ennek neten történő elintézéséről ne is beszéljünk. Mire a Miutcánk elindult, már megszületett a kellően tágan értelmezhető kifejezés az egész jelenségkörre: ez lett a közösségi gazdaság, a sharing economy. A Benkler-féle definíció finomságai eddigre már kikoptak az elméletből, az egész lecsupaszodott arra, hogy kinek mije van, azt bedobja a közösbe, a piac pedig valahogyan beárazza ezeket az erőforrásokat. Ismerős okfejtés? Erre épült eredetileg az Uber vagy az Airbnb öndefiníciója. Az Uber alapelve eredetileg annyi volt csak, hogy ha hazafelé autózunk a munkából, miért ne csatlakozhatna be még hozzánk egy-két munkatárs is egy kis zsebpénzért cserébe. Az Airbnb pedig az üresen álló vendégágyak és ki nem használt vendégszobák jelentette felesleges kapacitásból segített volna pénzt csinálni.

 

Szabadúszó polcfeltöltők

Az első figyelmeztető jel, hogy az ígért utópia és a valóság között komoly feszültség van, a londoni Nesta innovációs nonprofit szervezet Future Londoners című 2013-as anyaga lehetett volna, mely egy egynapos workshop eredményét foglalta magába. Az eseményen a jövőben, az okos városokban, a Google filantróp kezdeményezéseiben hívő tech fanokat eresztettek össze olyan megveszekedett pesszimista marxistákkal, mint például Tim Maughan sci-fi író.
A résztvevők a 2023-as év Londonját igyekeztek előrevetíteni, s e célból tíz karaktert dolgoztak ki. Akadt köztük elégedett technológus, de minimálbéres munkákért versenyző 19 éves pályakezdő és nyugdíjba menni képtelen idős is. A pályakezdő karakterlapján már meg sem említődik a közösségi gazdaság kifejezés. Helyette a nullaórás szerződés (zero-hours contract) kifejezés szerepel, amely durván annyit tesz, hogy a munkáltató nem rendelkezik foglalkoztatási kötelezettséggel, a munkavállaló pedig nem köteles elfogadni a felkínált munkát. Egyfajta szabadúszó életforma ez – s a kérdés csak az, ki akar szabad­úszó Tesco-polcfeltöltő lenni.

A sajtó azonban ekkor még a cégek által kommunikált szép jövőben hitt, melyben az emberek zsebpénzért taxiznak egy kicsit munka után. A munkavállalói jogok visszavágásáról nem volt szó, mint ahogy arról sem, hogy a szabadúszó életforma csak akkor tartható fenn a munkavállaló számára, ha az elvégzett munka árából képes kigazdálkodni a nyaralás vagy a betegszabadság alatti kiesést. A munkavállalói jogok nélkül a szép jövő vészesen hasonlít a bizonytalan állásra, ami mellett nem alszik valami nyugodtan az ember.

És ez az a pont, ahol a figyelemre méltó érdeksérelmek megjelennek. A közösségi gazdaság, apró különbségekkel persze, de nagyjából átfordult abba, amit Joseph Schumpeter teremtő rombolásnak vagy kreatív pusztításnak nevezett. A feleslegek piacra dobása helyett megjelentek a piacon az Airbnb céljából vásárolt és felújított lakások, a teljes munkaidőben uberező sofőrök, a futár- és egyéb munkaközvetítő appok kínálta munkákból élők. Ekkorra már rég nem beszélhettünk közösségi gazdaságról, de a jól hangzó, pozitív tartalmú kifejezés makacsul tartotta magát, nem akart kihalni. A brit és az amerikai sajtó is csak későn tért át a hakni­gazdaság (gig economy) kifejezésre, ami lényegében az appok által kiosztott alkalmi munkát jelenti. Pedig a trendet jól jelezték előre az olyan, több mint tíz éve működő szolgáltatások, mint a Kempelen Farkas sakkozógépéről elnevezett Amazon Mechanical Turk, ahol olcsón dolgozó embe­rek között lehet szétosztani nagyobb adag unalmas munkát, vagy az egyszerű feladatokat 5 dollárért megoldó Fiverr netes munkaközvetítő. Olyan viszonylag friss szolgáltatások is megjelentek, mint a futárral nem rendelkező éttermeket is kiszállításra alkalmassá tévő Deliveroo, ami gyakorlatilag az ételek Uberje.

A piac hagyományos szereplőinek azzal kellett megküzdeni, hogy új játékosok jelentek meg, akik szilícium-völgyi pénzből vagy kockázati tőkéből újítanak, ráadásul a kommunikációs csatát is ők nyerték meg, méghozzá két érveléssel. „Mi csupán egy techvállalat vagyunk, nem pedig taxi/hotel/étterem” – hirdették, illetve azzal jöttek, hogy „mi újszerűbb, modernebb megoldást hozunk, így átalakítjuk és felrázzuk a piacot.” Az is az új belépők malmára hajtotta a vizet, hogy esetenként a hagyományos szereplők, például a budapesti taxisok, éppenséggel nem örvendtek közszeretetnek. Úgy pedig nehéz amellett érvelni, hogy a szektoron belül mindenkinek adóznia kellene és úgy általában tisztességesen működni, ha ezt magáról a panaszosról sem feltételezik a fogyasztók. Az Uber végül elvesztette Budapesten a harcot, s nem ez volt az egyetlen nagyváros, ahonnan kitiltották vagy kivonult.

A hagyományos piaci szereplők és a „betolakodó” szilícum-völgyiek ellentéte mellett megjelent a munkáltatók és a munkavállalók érdekellentéte is. A szabályozónak ebben a vitában azt kellett eldöntenie, hogy munkaviszonynak számít-e napi nyolc órát futárkodni a Deliveroonak vagy ugyanennyit vezetni egy uberes kocsit. A folyamat lassú volt, de például a brit hatóság arra jutott, hogy minden technológiára való hivatkozás ellenére az Uber nem tech-, hanem taxivállalat, és eszerint kell szűrnie a sofőreit, valamint jelenteni az Uber-fuvarok során esetleg elkövetett bűncselekményeket. Szövegszerűen ugyan nem szerepel a törvényben, de emellett elvárás az is, hogy a cég ne üzemeltessen a szabályozó hatóság embereit azonosító és a rendszerből kitiltó szoftvert, ahogy azt korábban tette. Az ételfutárokat foglalkoztató Deliveroo-nál egy sztrájk kellett ahhoz, hogy a cég rájöjjön, a munkavállalói képesek szerveződni, ha megkérdezésük nélkül próbálják átalakítani a bérezésüket. A nagy kérdés, hogy milyen munkavállalói jogok illetik meg a haknigazdaságban dolgozókat, erre azonban az esetek egy részében még nincs válasz.

 

Irány a tömegközlekedés

Pár éve népszerű mém volt, hogy a technológia elérte: a legnagyobb hotelláncnak, az Airbnb-nek nincs egyetlen saját szobája sem, a legnagyobb taxicégnek nincsenek autói, a legnagyobb médiacég, a Facebook, pedig maga nem gyárt egy leütésnyi tartalmat sem. Mára az Uber önvezető autóflottán dolgozik, bajba is került – emiatt és a sofőrjeinek adott magas kockázatú autóhitelek miatt a bíróságot is megjárta. Az Airbnb működését több városban szabályozták, a cég pedig lassan beengedi a platformjára a butikhoteleket.

Mindezek mellett minden olyan cég, amelynek van némi köze az önvezető technológiákhoz – az Ubertől a Teslán át a Londonban egy járatot már üzemeltető CityMapperig –, tömegközlekedési szolgáltatásban kezdett gondolkodni. A varázsszavak változat­lanok: technológia, innováció! Egy fontos különbség azonban van, és erre a logisztikával foglalkozók rendre fel is hívják a figyelmet: a tömegközlekedés csak rendszerben működik. A nagy forgalmú, nyereséges viszonylatok teszik fenntarthatóvá a kisebb kihasználtságú, de a város szempont­já-ból mégis fontos járatokat. Egy ilyen rendszert felborítani pedig jóval nagyobb kockázattal jár, mint az egyéni utazásba, szálláskeresésbe vagy ételrendelésbe belenyúlni.

És van egy másik vetülete is a dolognak. Az Uber pusztán a taxizási adatokból képes volt olyan mintákat azonosítani, mint például az egyéjszakás kalandok. Rossz belegondolni, hogy egy városnyi adattal mit lehet kezdeni.

Figyelmébe ajánljuk