Kezelhető-e, és hogyan? Mi a dolga az amerikai jegybanknak, és mi a nemzetközi intézményeknek? Az amerikai ingatlanpiaci válság kialakulását három hónapja Király Júlia, a jegybank alelnöke magyarázta el lapunknak ("A mohóság úrrá lett a józan észen", 2008. január 31.). A krízis azóta feltáruló dimenzióiról most a Soros Fund Management és a Concorde Értékpapír Zrt. elnökét faggattuk. Soros György új könyve a válságról pár hét múlva jelenik meg Amerikában.
Magyar Narancs: Mekkorák a válság eddigi veszteségei?
Soros György: A Nemzetközi Valutaalap becslései egybillió dollárra teszik (azaz egyezermilliárd dollárra, az érthetőség kedvéért átszámítva: 160 ezer milliárd forintra; Magyarország éves költségvetésének bevételi oldala kb. 12 ezer milliárd forint - a szerk.). Egyelőre.
Jaksity György: A legvadabb becslések kétezermilliárd dollárra taksálják az összes veszteséget, beleértve ebbe azt is, ami már realizálódott, és ami a jövőben fog. Ez egy kicsit soknak tűnik. Lesz a jövőben egy pont, amikor több lesz a pénzügyi vállalatok által bejelentett és leírt veszteség, mint amennyi valójában volt. Ebben a piac éppen úgy túlhajtja magát, mint minden másban. Most valahol a közepe felé járhatunk.
SGY: Az amerikai vállalatok jóval agresszívabban ismerik el a veszteségeiket, mint az európaiak, mert a Sarbanes-Oxley-törvény (amely a vállalatok belső ellenőrzési rendszerének megerősítéséről rendelkezett - a szerk.) büntethetővé teszi, ha egy vállalat nem vallja be a veszteségeit. Európában nincs ehhez hasonló törvény.
MN: Ebbe az összegbe beleértendők-e azoknak a hitelfelvevőknek a veszteségei is, akik elvesztették vagy el fogják veszteni a tetőt a fejük fölül, mert nem törlesztették a részleteiket?
SGY: Nem. Ezek csak a bankrendszer veszteségei, amelyek a pénzügyi eszközökön keletkeztek. A befektetők által elszenvedett veszteségek ebben nincsenek benne. Arra vonatkozóan, hogy a kint lévő lakáshitelekből menyi veszteség keletkezik, még becslés sincs. Ezek persze vagy bekövetkeznek, vagy nem, de a valószínűbb az, hogy be fognak.
JGY: Ha például a Citibank ára megfeleződik, azt nem számoljuk ezen veszteségek közé. Ezt a 150 milliárd dollárt például, amit a részvények piaci értékcsökkenése jelent, még hozzá lehet az előbb említett számhoz adni.
SGY: A hitelbőség hosszú, hoszszú korszaka van mögöttünk, amit a javak szaporodása, a gazdagodás kísért. Most a hitelszűke jött el, amit a javak akut pusztulása kísér.
MN: Volt-e hasonló méretű válság a múltban?
SGY: A nagy világválság például hasonló nagyságrendű volt, bár az összes emiatt bekövetkezett veszteséget nem becsülte meg senki.
JGY: Volt egy kisebb ingatlanpiaci válság 1990-91-ben...
SGY: ...de az még távolról sem közelíti ezt a mostanit.
MN: Mi a válság végső oka? Magának a rendszernek a hanyagsága, az erkölcsi kockázat, a moral hazard, amit a nemzetközi pénzügyi szisztéma nem jól kezelt, az emberi természet maga, a globális kapitalizmus természete...?
SGY: Mióta vannak pénzpiacok, azóta vannak pénzügyi válságok is, a jelenség tehát nem új. Minden befektetési buborék két elemből tevődik össze. Az egyik elem az, ami a valóságban, a reálgazdaságban történik; egy trend, ami tényleg létezik. Mint például az ezredfordulón az internet felfutása. A másik elem e trend jelentésének a félreértelmezése. A trend és a trend félreértelmezése között kétirányú kapcsolat jön létre, és ez okozza a fellendülés/hanyatlás szekvenciát. A félreértelmezés felerősíti a valóságos folyamatokat: az internet az internetbuborék miatt valóban gyorsabban fejlődött, mint tette volna anélkül. De akkor sem volt meg benne az a profitlehetőség, amit a piac tulajdonított neki. Az új könyvemben ezt nevezem a reflexivitás jelenségének. A reflexív folyamat felerősítette a trendet és a trend értelmezését is, míg végül a szakadék a percepció és a realitás között elviselhetetlenül naggyá vált. Ekkor a trend megfordult, és elindult a hanyatlás.
JGY: Ezek a ciklusok hasonló minta szerint alakulnak. Rendelkezésre áll az olcsó finanszírozás, és megjelenik valamiféle külső tényező: egy technológiai innováció, a globalizáció, esetleg új piacok nyílnak meg. Az árak a likviditásbőség miatt emelkedni kezdenek, és mert az árak emelkednek, egyre többen jelennek meg, akik hasznot remélnek ebből. Ez eufóriát okoz, és még több ember áramlik be. Ekkor derülnek ki az első csalások és jönnek az első botrányok. Aztán a buborék kipukkan, mindenki ki akar szállni, de a kijárat szűk, és sokan akarnak távozni. Ez lenyomja az árakat, és jön a válság. Végül jön valaki, aki megmenti a helyzetet: a központi bankok, valamelyik világszervezet, az IMF... És kis idő múlva minden kezdődik elölről. A kamatlábak lemennek, olcsóvá válik a finanszírozás...
SGY: A pénzpiacok nem egyensúlyi piacok - ezért jöhetnek létre a befektetési buborékok. Az uralkodó elmélet szerint a pénzpiacok egyensúlyra törekszenek, és az ettől való eltérések véletlenszerűek. Ez hamis elképzelés - mégis ez a pénzpiacok működésének az alapja. Eszerint működnek a kereskedelmi bankok, a befektetési bankok, a piaci szereplők, és ebben a szellemben tekintenek a piacra a szabályozó szervek is. A múltban a válságok után mindig megvizsgálták, hogy mi okozta a bajt, és az események elemzése után megváltoztatták a szabályozókat. Így fejlődtek ki a központi bankok például, és így alakult ki a pénzpiacok regulációja. Csakhogy az általam piaci fundamentalizmusnak nevezett téveszme hatására, ami 1980-tól az uralkodó ideológiává vált, a válságok után nemhogy megvizsgálták és tökéletesítették volna a szabályozórendszert, hanem vagy tovább lazították, vagy egyszerűen felszámolták. A szuperbuborék emiatt alakulhatott ki. A buborék először az ingatlanpiacon jött létre, aztán nagy sebességgel továbbterjedt számos más szektorra.
MN: Melyek voltak ezek a piacok?
SGY: A könyvemben részletesen felsorolom őket. A CDO-k piaca, a hitelből történő vállalatfelvásárlások és egyéb magas tőkeáttételű hitelkonstrukciók piaca. (A fogalmak magyarázatát lásd Szószedet c. keretes írásunkban - a szerk.) Olyan piacok, amelyekről a legtöbb ember nem is tudta, hogy léteznek. Én legalábbis biztos nem. Összeomlott például az aukciós önkormányzati kötvények (auction rated municipal bonds) piaca. És megszenvedte az eseményeket a bankközi piac is. Evvel már a bankrendszer szívét érte támadás - és a hatóságoknak be kellett avatkozniuk, elvégre az ő dolguk az, hogy megvédjék a pénzügyi rendszert az öszszeomlástól. De azok a piacok sincsenek jó karban, amelyek nem omlottak össze, például a CDS-ek, a mulasztási csereügyletek piaca (lásd a keretest! - a szerk.). Ez még működik, de súlyos kétségek vannak afelől, hogy a szereplők eleget tudnak-e tenni majd a kötelezettségeiknek. Vajon fizetőképes lesz-e a velem szerződő fél? E gyanakvás miatt a bankok sem szívesen üzletelnek egymással, és emiatt a bankrendszer sem úgy működik, ahogy kéne.
SzószedetCDO, Collateralised Debt Obligation, fedezett kötelezvény - olyan, hitelviszonyt megtestesítő értékpapír, amelynek a fedezete valamilyen eszköz, például jelzáloghitel; de CDO-nak hívják magát a konstrukciót is, amelynek keretében jelzáloghiteleket egy csomagba szerveznek és a fedezetükkel bocsátanak ki új értékpapírokat. CDS, Credit Default Swap, mulasztási csereügylet - olyan szerződés, amelynek értelmében "elcseréljük" egy adós kockázatát, és cserébe lemondunk az ilyen adós által a tartozására fizetett kamatfelár egy részéről. Ezt akkor is megtehetjük, ha az adós nekünk tartozik és ezzel a kockázatunkat akarjuk csökkenteni, de spekulatív céllal is, illetve átvállalhatunk ilyen kockázatot cserébe a kamat egy részéért. A kockázati felár (risk premium) az adós által fizetett kamatnak az a része, amely valamilyen alacsony kockázatú (pl. bankközi kamatláb) vagy kockázatmentes (amerikai állampapírok hozama) kamatláb felett fizetendő. Bázispontban mérik, 100 bázispont = 1 százalékpont. Hedge fund, fedezeti alap - olyan befektetési alap, amely nemcsak a befektetési eszközök jól behatárolt részével, hanem szinte bármilyen eszköz vételével vagy eladásával, illetve ezekre kötött, határidős és opciós ügyletekkel foglalkozik. Ma már a fedezeti alapoknak is több kategóriája létezik, vagyis kevés olyan van, ami "bármit" csinál, de alapvetően kevésbé szabályozottak és nagyobb a mozgásterük, mint a hagyományos alapoknak. Monetarizmus - az a közgazdasági elmélet, amely szerint a gazdaság állapota a forgalomban lévő pénzmennyiséggel áll közvetlen összefüggésben. Ha megnő a gazdasági szereplők kezén lévő pénzállomány, akkor növekszik az infláció és a termelés is. Az állam dolga nem több, mint hogy a pénzkínálat szabályozásán keresztül avatkozzon a gazdaságba, hisz ez kihat a nemzeti jövedelemre és a foglalkoztatottságra is. |
MN: Mit jelent az, hogy bedől egy piac? Hogy fest konkrétan? Egyszerűen csak eltűnik? Senki nem ad el és senki nem vesz?
SGY: Nézzük az aukciós önkormányzati kötvények piacának összeomlását. Ezek hosszú lejáratú kötvények voltak, amelyekkel mégis úgy lehetett kereskedni, mint a készpénzzel, lévén, hogy azonnal pénzzé lehetett őket tenni. Néhány hetente ugyanis mindig újraárverezték őket: a market makerek, az árjegyzők, akik ezeket az aukciókat szervezték, fenntartották ennek a piacnak a likviditását. És így az emberek ezeket a hosszú futamidejű, 30 vagy 15 éves lejáratú kötvényeket készpénzként használták - csak éppen jobb hozamuk volt. A befektetési bankok is segítettek fenntartani ezt a piacot: ha valami gikszer miatt épp nem akadt rájuk vevő, saját könyvre megvették őket. Ám mivel hirtelen eltűntek a vevők, a befektetési bankok egy idő után már nem akarták ezeket a kötvényeket saját könyvre megvenni. Azok az emberek, akik eladták a vállalatukat mondjuk pár millió dollárért, és a vételárat ebben a kötvényben tartották, és azt hitték, hogy ez a pénz bármikor a rendelkezésükre áll, hirtelen ott maradtak egy rakás 30 évre szóló kötvénnyel. Amikért, ha végül mégis el tudták adni, dolláronként 90 centet kaptak. Persze nem mindegyik piac omlott össze. Például nem dőltek be a pénzpiaci alapok - az nagy katasztrófa lett volna.
JGY: Néhány piacról és a piac néhány dimenziójáról beszélünk. A rendszer összetett. Elkezdődik az ingatlannal: az ingatlan értéke csökken, ezért csökken az ingatlantulajdonos vagyona is. A legpesszimistább becslések szerint az amerikai ingatlantulajdonosok 25 százalékának a jelzáloghitel-tartozása nagyobb lehet, mint az ingatlan értékeÉ
SGY: Ez azért túlzás. Ezt a számot 10 és 15 százalék közé becslik...
JGY: De a tendencia akkor is lefelé mutat. A lakások, házak ára a korábbi ciklusok tapasztalata szerint még két évig lefelé fog menni, azaz a helyzet csak rosszabbodik. És mert az ingatlanpiac pang, a lakásépítést finanszírozó kölcsönök piaca is súlyos helyzetbe kerül. Ez kihat a kölcsönöket finanszírozó pénzügyi eszközök piacára, majd az ezeket az eszközöket refinanszírozó eszközök piacára, és így tovább... Öt, hat, hét különböző dimenzió ez, amelyek közepén vagy a lánc végén egy ingatlan található, egy otthon, és mindegyik dimenzió sorsa attól függ, hogy az ingatlan tulajdonosa képes-e fizetni annak az első kölcsönnek a részleteit, amelyre az összes többi pénzügyi művelet épült. A lánc végén állóknak fogalmuk sincs, hogy valójában milyen kockázatnak vannak kitéve. Régebben a bankok olyan embereket, vállalatokat finanszíroztak, akiket és amelyeket ismertek - ehelyett a tradicionális, régimódi bankolás helyett ma a tőkepiaci befektetők a hitelek végső tulajdonosai, akik azt sem tudják, milyen értékpapírok vannak a kezükben, mik a kockázatok, aminek ki vannak téve. Lehet, hogy azt az első hitelt Minnesotában kapta valaki, akinek se munkája, se jövedelme, sőt lehet, hogy ő maga sem létezik, mert a hitelt hamis személyi igazolvánnyal vették fel.
SGY: A bajok gyökere a kockázatok meg nem értése volt. A kockázatszámításokat annak a hamis ideának az alapján végezték, hogy a piacok végül mindig korrigálják magukat, hogy egyensúlyra törekszenek, és a kilengések véletlenszerűek. De ez a tétel hamis, a kilengések gyakran önmagukat erősítik fel. A gazdaságelméletet a kezdet kezdetén a természettudományokkal vont hamis analógiára alapozták, a newtoni fizika modelljére. A gazdaságtudósok egyszerűen csak átvették a newtoni egyensúlyelméletet.
MN: Evvel azt is mondja, hogy egyensúly soha nem létezett, a múltban sem. Soha nem a piac javította ki önmagát, hanem valamely más szereplő.
SGY: Pontosan. Pénzügyi válságok mindig voltak; néha majdnem összeomláshoz vezettek, néha nem. A válságok után módosították a szabályozókat. Így keletkeztek a központi bankok, egyáltalán, így alakult ki a pénzpiacok szabályozása. Ám aztán a piaci fundamentalizmus, az a hit, hogy a piacok korrigálják magukat, politikailag dominánssá vált. Pedig a piacot nem saját maga, hanem a szabályozó óvja meg az összeomlástól. A rendszert a hatóságoknak kell megmenteniük. És ezt is teszik éppen. A 30-as években a bankrendszer valóban összeomlott, az amerikai bankok lehúzták a rolót, és az emiatt kialakuló válság sok-sok éven át tartott. Most a hatóságok úgy érezték, és helyesen, hogy meg kell menteniük a Bear Stearnst a csődtől, hogy megmenthessék a rendszert. Az amerikai jegybank, a Federal Reserve a befektetési bankokat nem ellenőrzi, csak a kereskedelmieket. De a Bear Stearns megmentése érdekében kiterjesztette a hatáskörét erre a befektetési bankra is, mert csak így tudta az egész rendszert megóvni.
MN: Hogyan mentette meg a Bear Stearnst?
SGY: A JP Morgant rábírta, hogy vegye át a BS-t, és ehhez 30 milliárd dollár hitelt adott neki. Olyan mennyiségű likviditást biztosított, amennyit eddig még soha. A Fed lenyelte ezt a 30 milliárdot, és olyan javakat is elfogadott fedezetnek, amelyeknek az értéke nem teljesen biztos. Az irányadó elv az, hogy a jegybank csak első osztályú biztosítékok megléte esetén adjon hitelt. De most megkérdőjelezhető értékű javakat is elfogadtak garanciaként.
JGY: A jegybank pontosan tudta, hogy máskülönben nem bírják megmenteni a BS-t, és ha nem tudják megmenteni, a BS könyveiben lévő derivatívok, származtatott ügyletek és értékpapírok újabb súlyos bajokat okoznak. Hisz a BS számtalan partnerrel áll szerződésben; tehát ha bedől, a partnerei is bajba kerülnek, és akkor már be is indult a láncreakció. Érdekes, amit Soros úr a szabályozásról mondott. A 30-as években a bankrendszer összeomlása miatt új szabályozást vezettek be, és szétválasztották a kereskedelmi és a befektetési bankokat. Épp azért, mert úgy látták, a bankrendszer összeomlása akkor következett be, amikor a kereskedelmi bankok befektetési bankként kezdtek viselkedni, és felszaporodtak az értékpapírok a könyveikben. Amikor ezek az értékpapírok zuhanni kezdtek a válság miatt, velük buktak maguk a bankok is. A 90-es évek elejére aztán ez az összeolvadás megint megtörtént: például a Citibank ma már olyan veretes befektetési bankokat is magába olvasztott, mint a Solomon Brothers, vagy a Smith Barney és a Schroders. Ugyanaz a helyzet alakult ki, mint a 20-as években. Óriási kereskedelmi banki tevékenység folyt össze a befektetési banki tevékenységgel. És megnőtt a bankok kitettsége olyan egzotikus pénzügyi eszközöknek, amelyekről ezek a bankok meg a kockázatkezelő részlegeik édeskeveset tudtak. Kialakult az a helyzet, ami 1929-ben is, hogy a mérlegükben elszaporodtak a csekély értékű, furcsa eszközök, amiket le kell írniuk, mert elvesztették az értéküket. Emiatt veszélybe került az egész pénzügyi rendszer működése. A jegybanknak pedig aligha volt más választása. Fenn kell tartania a bankrendszer működőképességét. Hiszen ha nincsenek bankok, megáll a gazdaság. Olyan, mintha az összes utat lezárnánk az országban.
SGY: A 80-as évektől fogva tulajdonképpen épp az a szigorú szisztéma lazult fel, amit a nagy gazdasági világválság után vezettek be. Fokozatosan megint eltűnt a különbség a kereskedelmi és a befektetési bankok között. A kérdés most az, hogy milyen szabályozást vezessenek be ismét. Szerintem el kell kerülni a bankrendszer nagyon szigorú szabályozását, hiszen a szabályozók is csak emberek. Õk is hibázhatnak, nem csak a piacok. És nemcsak hogy emberek, de bürokratikusak is, sokkal kevésbé rugalmasak, mint a piacok. A piaci mechanizmusokat a lehető legteljesebb mértékben ki kell használni - a szigorú szabályozás helyett először is azt kéne megérteni, hogy mit kell szabályozni. A 80-as években úgy vélték, az állami beavatkozás csak rosszra vezet. A kommunizmus, a szocializmus megbukott, tehát minden kormányzati beavatkozás káros, a piac tökéletes. A piacok ezért teljesen, szélsőségesen szabad kezet kaptak. De a piac sem tökéletes. Azt kell felismernünk, hogy minden emberi konstrukcióban benne van a hiba és a kudarc lehetősége. A tökéletesség nem elérhető. De nem csak a piaci fundamentalizmus téveszme, hanem a Milton Friedman nevéhez kötődő monetarizmus is. Be kell látnunk, hogy adott pénzkínálat mellett éppen úgy lehet a piacon nagy bőség és sok-sok hitel, mint félelem és nagyon kevés hitel. És ettől még meg kell akadályozni a befektetési buborékok kifejlődését, vagy inkább azt, hogy túl nagyra nőjenek. Elejüket venni nem lehet, nem lehet meggátolni a piac hullámzását, de azt igen, hogy szélsőségessé váljon egy-egy hullám. A befektetési buborékok ellenőrzése éppenséggel a hatóságok feladata lenne, de ezt a hatóságok nem fogadják el, mondván, hogy nincsenek meg hozzá az eszközeik. Pedig igenis vannak eszközök. A bankokat szabályozni, korlátozni lehet azzal, hogy mennyi minimális tartalékot képezzenek, a befektetőket meg azzal, hogy milyen fedezetet képezzenek az ügyleteikre. Igazság szerint ezek ma is léteznek, csak éppen merevek. Függetlenek attól, hogy épp milyenek a hitelfelvételi lehetőségek, és milyen a piac hangulata. De ezeket kellene használni a piac aberrációinak ellensúlyozására. Ha nagy a hitelbőség, meg kell szigorítani a hitelfelvételi lehetőségeket, ha túl sok a pesszimizmus, lazítani kell rajtuk. De a szabályozással van egy másik gond is: az, hogy minduntalan új termékek és szolgáltatások jelennek meg a pénzpiacon. Aukciók, származtatott ügyletek, származtatott értékpapírok. És ezekkel az ellenőrzésnek nagyon nehéz lépést tartania.
MN: A kifinomult piac, a változatos termékskála tehát egyben átok is, mert nem lehet kordában tartani, és ezért nem lehet kiszűrni a csalást sem?
SGY: Pontosan.
JGY: A szabályozás a múlt tapasztalatai alapján igyekszik korlátozni a rendszer kockázatait. A latin-amerikai hitelválság és az 1990-91-es ingatlanpiaci válság után a szabályozó azt mondta: bankok, csökkentsétek a kockázati kitettségeteket, és nagyon szigorú szabályokat vezetett be a tőkemegfelelés, a hitelnyújtás, a belső eljárásrend, az alkalmazandó információtechnológia terén. A bankok erre a következőt gondolták. Rendben, nem tudok több pénzt csinálni a jelenlegi szabályozás keretei között. Felkutatom tehát azokat a pénzügyi innovációkat, azokat az új termékeket, szolgáltatásokat, amelyek segítségével viszont igen. Ha nem adhatok több hitelt kockázatos, sőt még jó ügyfeleknek sem, akkor kiszórom az eddig kihelyezett hiteleket, hogy megint hitelezhessek. Mégpedig úgy szórom ki őket, hogy pénzügyi eszközökké alakítom át őket, és eladom különféle befektetési alapoknak és befektetőknek, akik amúgy nem hitelüzletekkel foglalkoznak. Valójában kiszervezem a banki tevékenységet a befektetőknek, és így még több hitelt tudok nyújtani. A bankrendszer mindig egy lépéssel a szabályozó előtt jár, épp azért, mert a szabályozó csak a múlt tapasztalataiból dolgozik, de nem képes előre látni a jövőt. Ezért lesznek újra és újra válságok.
SGY: A piaci szereplők és a szabályozó között mindig van interakció. Ez egy macska-egér játék, aminek soha nincs vége. Bár egyik fél sem érti a helyzetet tökéletesen, a piaci szereplők okosabbak, mint a szabályozók.
MN: Nem kétlem, hogy erről hetekig tudna mesélni...
SGY: Valóban. Most azonban a macska beszüntette az egerek hajkurászását. Az egerek az elmúlt 25 évben háborítatlanul dáridóztak.
MN: És a könyvében egy exegér biztatja nagyobb aktivitásra a macskát.
SGY: Körülbelül. És mivel a pénzpiacok globálissá váltak, a szabályozásnak is globálisnak kell lennie. Mint ahogy van is erre törekvés, a bázeli egyezmény, amely minimum tartalékolási kötelezettséget ír elő a bankok számára. De én úgy vélem, ezeknek rugalmasaknak kell lenniük, hogy elejét tudják venni mind az eufóriának, mind a kétségbeesésnek a piacon.
MN: Eddig mindvégig csak intézményekről beszéltünk. Lehet, hogy egy rakás felelőtlen szélhámos állította elő a válságot, de igazából nem ők a hibásak, hanem a rendszer, amely megengedte, hogy szélhámoskodjanak. A válságnak semmiféle erkölcsi tartalma nincsen?
SGY: Ez nem jó, hamis, félrevezető megközelítés. A bankárok nem szélhámosok. A túlnyomó többségük legalábbis nem az. És egyáltalán nem felelőtlenek. De a köz java bizonyosan nem az ő felelősségük. Nekik az a dolguk, hogy pénzt keressenek. Én egy fedezeti alap, hedge fund igazgatója vagyok, és nem az én dolgom, hogy a valuta stabilitását megőrizzem. Az én feladatom az, hogy pénzt keressek, és eközben a szabályok szerint járok el. A valuta stabilitását őrizzék meg a hatóságok. Ha azt mondanánk, hogy ez a piaci szereplők dolga, akkor felmentenénk a hatóságokat az ez irányú kötelességük alól. Mondjuk azt, hogy játszottam némi szerepet az Európai Árfolyam-mechanizmus bukásában. De a szabályok szerint játszottam. Nem vagyok szélhámos. A hatóságok egy olyan rendszert tartottak fenn, amiben benne volt a bukás lehetősége. Valahogy fel kellett ismerniük, hogy a konstrukció hibás volt - mint minden emberi konstrukció -, és hogy ezeket a hiányosságokat minduntalan kutatni, vizsgálni kell, a kijavításukra törekedni. Bennem nagyon erős a hajlam a kritikai gondolkodásra, ez az alapja a nyitott társadalomba vetett hitemnek.
JGY: A befektetői közösség sokat segít a kormányoknak abban, hogy észrevegyék és megértsék bizonyos rendszerek hibáit. Amikor Soros úr a font bukására játszott, az unió meglátta az árfolyam-mechanizmus hibáit. A befektetők pozitív szerepet játszanak, mert olyasmit adnak el, amit túlértékeltnek tartanak, és olyasmit vásárolnak, ami szerintük alulértékelt. Ezzel a kormányok figyelmét ráirányítják a gazdaság, a pénzügyi rendszerek, az árfolyam-mechanizmusok, a bankrendszer hibáira.
SGY: Kétség sem fér hozzá, hogy az a piaci rendszer, ahol van interakció a hatóságok és a piaci szereplők között, sokkal hatékonyabb, mint a parancsgazdaság. És a piacoknak nemcsak szabályozásra van szükségük, hanem erre az állandó interakcióra is. A visszacsatolások rendszerére: azért, hogy a hibákon változatni lehessen.
JGY: A válságok nagyon pozitív szerepet játszanak a globális gazdaság fejlődésében. Olyasfélét, mint a darwini evolúció a természetben. Kiiktatják azokat a dolgokat, amelyek nem működnek, vagy hosszú távon életképtelenek. A válságok után a résztvevők megtanulják a leckét, és felelősebben viselkednek. Legalábbis néhány évig. Azok, akik nem tanultak a válságból, elszállnak. A lényeg a pusztító teremtés; a rossz dolgok elpusztulnak, hogy jók keletkezhessenek a helyükön. Gyorsabb gazdasági növekedés, a pénzpiacok és a gazdaság fejlődése. A válság nemcsak rossz, de nagyon tanulságos is. És ez segít.
MN: Még húsz percig hallgatom önöket, és szinte megörülök az ingatlanpiaci válságnak. De ki fog ezért fizetni?
SGY: Hát, sok örömünk azért ne teljen ebben a válságban. Óriási töréseket, súlyos társadalmi feszültségeket okoz még. A társadalom legvédtelenebb tagjai közül szedi leginkább az áldozatait: idősek, kirekesztett kisebbségiek, akik épp visszakapaszkodtak volna a társadalomba. A subprime hitelek több mint felét afroamerikaiak vették fel. Õk bizonyos értelemben áldozatok - és ha a bankárok nem is egytől egyig szélhámosok, ahhoz kétség sem fér, hogy a tudatlanokat sokan kihasználták. Ami nem jelenti azt, hogy a tudatlanok mind ártatlanok is lennének ebben. De a hiteltermékeket úgy alakították ki, hogy lépre csalják az áldozatokat. A másodlagos, subprime hitelek speciális részletfizetési kedvezményekkel kecsegtettek. Ezeket teaser rate-nek, becsali kamatnak nevezték. A kifejezés már önmagában elárul mindent. És a hatóságok nagyot hibáztak, amikor nem ismerték fel, hogy a becsali kamatnak lesznek áldozatai.
MN: Ki fog fizetni értük?
SGY: Õk maguk.
MN: Az amerikai adófizetőnek nem osztottak szerepet ebben a drámában?
SGY: Az adófizetők nem szeretik, ha valaki hasznot húz belőlük. Azok, akik pontosan fizetik a jelzáloghitelük részleteit, nem szeretik, ha azok kedvéért adóztatják őket, akik nem teljesítették a hitel-visszafizetési kötelességüket. Az áldozatok kimentésével szemben nagy a társadalmi ellenállás. Továbbá. Azoknak az embereknek a számára, akik jelzáloghiteleket nyújtanak, a végső eszköz a pénzük visszaszerzésére az, hogy lefoglalhatják az ingatlant. Evvel a joggal nem szabad viccelni, mert még romba dől a jelzálog-hitelezési iparág. Kétségtelenül nem könnyű kezelni ezt a társadalmi problémát. A hatóságoknak most úgy kéne lecsökkenteniük a lefoglalások számát, hogy eközben még véletlenül se korlátozzák az ehhez való jogot. Ezt pedig úgy lehet elérni, hogy a két fél valamilyen egyezséget köt. Ez hasznos lehet a hitelezőnek is, mert a lefoglalás nagyon drága procedúra, és az adott környéken még le is nyomja az ingatlanárakat.
MN: A kormánynak vagy a hatóságoknak tehát nem szabad pénzt tenniük a dologba, hanem közvetíteniük kell az adós és a hitelező közt?
SGY: Valamiféle garanciát azért kell majd nyújtaniuk, úgy társadalmi, mint gazdasági megfontolásokból. Hisz ez súlyos gazdasági probléma is: ha a lefoglalások elszaporodnak, az ingatlanárak megzuhannak, és azt megszenvedi a gazdaság.
JGY: Az adófizetőknek muszáj lesz valamit fizetniük. A bankoknak muszáj lesz fizetniük, hisz százmilliárdos nagyságrendben írnak le már most is rossz követeléseket és leértékelődött befektetéseket. Az ingatlantulajdonosok fizetni fognak, mert sokan közülük elvesztik az otthonukat, a többiek meg azért, mert a házuk értéke csökken. Ha a jegybank garanciákat ad, és garantált eszközökön értékvesztés van, akkor az adófizetők is fizetnek, hisz a jegybank tulajdonosa az állam. De akkor is fizetni fognak az adófizetők, ha a kormány közvetlenül beavatkozik: ha újrafinanszírozza a fizetésképtelenné vált hitelfelvevőket, vagy segít a legszegényebbeknek új otthont találni. Otthonok millióiról beszélünk. Nem hiszem, hogy bármely kormány megengedhetné magának, hogy elnézze, emberek tízmilliói vesztik el a tetőt a fejük fölül.
SGY: Ha a kormány nem foglalkozik evvel a problémával, akkor akár a 30-as évekhez hasonló mély válság is lehet a vége. Az ingatlanpiac összeomlása elméletben fenyegethet hasonló következményekkel. Válságot okozhat nemcsak Amerikában, de a globális pénzügyi és kereskedelmi rendszerben is. Szükség van a beavatkozásra.
