Piacfelügyelet

A piac és barátai: Nozick, Rawls és Dworkin

A globális gazdasági válság negyedik évében a szabadpiaci kapitalizmus szidalmazásától hangos a művelt világ. Támadják jobbról és balról: most bemutatunk három olyan tézist, melyek e rend erkölcsi fensőbbsége mellett teszik le a garast.

A kortárs politikai filozófia talán legfontosabb három alakja, a libertariánus Robert Nozick, valamint az emberi egyenlőség gondolatából újraelosztási követelményeket levezető John Rawls és Ronald Dworkin a piacot egyként elengedhetetlennek találják a morálisan is támogatható társadalom működtetéséhez. Ha nem is ugyanazért, és nem is ugyanúgy.

Jogos tulajdon

A libertarianizmus fő tétele szerint az állam szerepét a társadalomban minimálisra kell szorítani: lényegében a rendőrség, a hadsereg és a bíróság fenntartására. Azokat a feladatokat, amelyeket a viszonylag jó anyagi helyzetben levő államok mostanság magukénak éreznek, az oktatást, a társadalombiztosítást, a segélyezést a piacnak, vagyis magántulajdonban levő gazdasági társaságoknak és nonprofit szervezeteknek kell ellátniuk. Sok libertariánus gazdasági-hatékonysági érveket citál: a piaci verseny jótékony hatásairól és az állami bürokrácia szükségszerűen nem hatékony voltáról értekeznek, arról, hogy az állam elégtelenül kezeli a társadalmi problémák sokaságát. De vajon csak praktikus érveink lehetnek az állami feladatok túlburjánzása ellen?

A libertariánus Robert Nozick, a mai amerikai gazdasági jobboldal egyik "szentje" Anarchy, State, and Utopia (1974) című művében váltig állítja, hogy nem. Bármennyi gyakorlati előnye is legyen a libertariánus berendezkedésnek, a rendszer támogatása melletti legerősebb indok mégiscsak az, véli Nozick, hogy az egyének jogait csak az ilyen társadalom tudja tiszteletben tartani.

De miért lenne ez így? Miért csak a libertariánus berendezkedésben kerülhetjük el a folyamatos jogsértéseket?

Két fő okból - állítja Nozick. Először azért, mert mindenki jogos tulajdonosa önmagának, másodszor pedig azért, mert senkit sem szabad mások céljainak puszta eszközeként kezelnünk. Ha saját magamnak, így testemnek és minden képességeimnek jogos tulajdonosa én és csak én vagyok, akkor mindazon dolgoknak is én kell legyek a kizárólagos tulajdonosa, amiket magam alkottam meg, amikhez a magam eszéből jutottam hozzá, és amiket mások saját jogos tulajdonukból szabad akaratukból nekem adtak. Nozick szerint a szabad társadalomban a különböző személyek különböző erőforrásokat ellenőriznek, és a személyek önkéntes cseréiből és cselekedeteiből új tulajdonjogok keletkeznek. A tulajdonok nem az égből pottyannak alá, hogy aztán szétoszthassák őket valamilyen minta szerint, hanem az egyének döntéseinek eredményeképpen jönnek létre. A társadalomban megjelenő tulajdonmegoszlás eszerint számtalan egyéni döntés eredménye lesz, olyan döntéseké, amelyekhez az érintett személyeknek joguk van.

Az "igazságosság" jegyében fenntartott jóléti rendszereket az államok az esetek túlnyomó többségében adókból vagy azokhoz hasonló elvonásokból finanszírozzák. (Az elosztási igazságosság nozicki bírálatáról lásd keretes írásunkat.) Csakhogy a társadalmi célokra irányuló adóztatás Nozick szerint nem más, mint a megadóztatottak eszközként kezelése. A jövedelemadó esetében egyenesen a rabszolgává silányításuk, hiszen X órányi munkabér elvonása annyit jelent, mintha valakit arra kényszerítenénk, hogy ugyanennyi órát mások javára dolgozzon. Ha az állam bizonyos jóléti jogosultságokat állapít meg polgárai számára, akkor egyúttal egymás részleges tulajdonosává - rabszolgatartóivá - teszi őket, ezzel pedig sérti a saját maguk feletti kizárólagos tulajdonjogukat. A morálisan helyes gazdasági berendezkedés csak az állam által javarészt érintetlen piacon alapulhat, ahol az egyének szabadon kereskedhetnek, szerződhetnek, vállalhatnak kockázatokat, és erőfeszítéseik gyümölcseit senki nem veszi el.

Bár úgy tűnhet, hogy Nozick fejtegetéseit a piac elkötelezett ellenfeleinek címezte, ez nem így van. A jól működő piac kívánatos, sőt elengedhetetlen volta nemcsak a libertariánus, de a kortárs egalitárius, azaz egyenlőséghívő filozófiában is szinte megkérdőjelezhetetlen. John Rawls, akinek Az igazságosság elmélete (1971) című művére válaszul született a fentebb bemutatott nozicki fejtegetés, maga sem sorolható a kapitalizmus és a piac ádáz ellenségei közé.

Mint az élet

Rawls, a mai progresszív baloldali gondolkodás atyja, úgy véli, hogy az igazságos társadalomban két elv érvényesül. Az első szerint minden személynek egyenlő joga van a másokéval összeegyeztethető legkiterjedtebb szabadságra. A második szerint a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeknek úgy kell alakulniuk, hogy azok mindenkinek előnyösek legyenek, és egyidejűleg olyan pozíciókhoz és hivatalokhoz kötődjenek, amelyek mindenki előtt nyitva állnak. Ezeket az elveket sorrendben kell alkalmazni, azaz az eltérés az első elvtől nem igazolhatja vagy ellensúlyozhatja az így elérhető nagyobb gazdasági előnyöket: a gazdasági növekedés nevében nem áldozhatjuk fel a szabadságjogokat.

Rawls szerint az igazságos elosztás megvalósulását a kormányzati ágazatok jó együttműködése biztosítja. Bár ő maga a kapitalista berendezkedést preferálja, úgy véli, a szocialista társadalom is lehet igazságos. Csakhogy a piaci mechanizmusok ebből sem zárhatók ki. A piacra Rawls szerint minden igazságos társadalomnak szüksége van, akár magán-, akár állami tulajdonban állnak a termelőeszközök. A különbség a magántulajdonosi és a szocialista rendszer között nem abban áll, hogy az elsőben van piac, a másodikban pedig nincs, hanem abban, hogy a piaci intézmények mit szolgálnak. A magántulajdonosi rendszerben a piac végzi a jövedelemelosztást és az erőforrások mozgatását is, míg a szocialista rendszerekben inkább csak az utóbbit. Az igazságosság szempontjából irreleváns, hogy a gazdaság szabadpiaci kapitalista elven vagy szocialista alapon működik-e: mindkettő vezethet igazságos vagy igazságtalan elosztáshoz, attól függően, hogy a kormányzati ágazatok mennyire végzik jól dolgukat. Rawls fontosnak tartja a szocializmus megkülönböztetését a diktatúrától. A piaci mechanizmusokat kiiktató tervgazdaságot elutasítja, és fontosnak tartja leszögezni, hogy a szocialista rendszerekkel összefér a szabad pályaválasztás. Ez egyébként alapvető fontosságú: az ugyanis, ha az állam határozza meg, hogy kinek milyen munkát kell végeznie, sérti az egyéni szabadságot.

Rendben, mondhatná erre Nozick (vagy az egyszeri libertariánus) - mindenki megválaszthatja, hogy milyen jellegű munkát kíván végezni, és vannak piaci mechanizmusok is. Eddig jó. De az igazságos elosztást az egyes emberek erőfeszítései révén létrejött gazdagságból kell majd fedezni, s ehhez meg kell őket fosztanunk jogos tulajdonuktól. Ez pedig megengedhetetlen. Nozick szerint a magántulajdon olyan személyes jogosultság, amire a társadalom nem támaszthat igényt a tulajdonos beleegyezése nélkül.

Rawls válasza erre az, hogy személyes jogosultságok kizárólag a tulajdonjogok igazságos rendszerében létezhetnek. Semmi erkölcsileg elvetendő nincs abban, ha a rendszer adókat vet ki annak érdekében, hogy elérje a jövedelem és a vagyonok igazságos elosztását. Ez csak akkor lenne illegitim, ha a tulajdonszerzés olyasféle alapvető jogunk lenne, mint az élethez való jog. Ilyen jogunk azonban Rawls szerint nincsen. Igen, szükségünk van piaci mechanizmusokra - de a morálisan helyénvaló társadalmi-gazdasági berendezkedéshez szükségünk van adókra is.

Lecsokizva

Rawls tehát nem ellensége a piacnak - noha elméletében nem szán a piacnak központi szerepet. Az egalitárius gondolkodás másik meghatározó alakja, Ronald Dworkin viszont annál inkább ezt teszi. (Dworkin is az amerikai liberális baloldal oszlopa és Obama híve: a The New York Review of Booksban rendszeresen megjelenő írásaiban többek között az Obamacare elkötelezett támogatójaként lép fel.) Dworkin azt állítja, hogy a piacot tradicionálisan annak hatékonyságáért, illetve az egyéni szabadság alapfeltételeinek biztosításáért szokták dicsérni, de eközben az egyenlőség legfőbb ellenségének is tartják. Ez a felfogás azonban téves. Nem igaz, hogy a piacon a szabadság és hatékonyság oltárán szükségszerűen feláldozzuk az egyenlőséget, és ha az egyenlőséget mégsem kívánnánk feláldozni, akkor a piacot korlátoznunk kell. Dworkin A források egyenlősége (Equality of Resources, 1981) c. nagy hatású cikkében amellett érvel, hogy a megfelelően kialakított piac elengedhetetlenül szükséges az igazságosság szempontjából, hiszen csak a piac képes mérni az egyének által birtokolt erőforrások értékét, vagyis azt, hogy mi az alternatív költsége ezen erőforrások másoktól való megtagadásának. Más szavakkal: piacra van szükségünk ahhoz, hogy megtudhassuk, mi is az egyenlő elosztás.

Dworkin tételét a következő modellel szemlélteti. Képzeljük el, hogy egy rakás hajótörött vetődik partra egy lakatlan szigeten. Mindannyian hisznek az emberek közötti egyenlőségben, és úgy vélik, hogy ezen hitükből az következik, hogy a szigeten levő javakat egyenlően kell elosztaniuk. Azt is gondolják, hogy az egyenlő elosztás az, ami átmegy az irigységteszten, vagyis így lesz mindenki elégedett a maga osztályrészével, és így nem kívánja el a másokét a sajátja helyett.

A szigeten található javak egyenlő elosztására több módszer adódik. Az egyikben mindenki teljesen ugyanolyan csomagot kap. Ez azonban nem mindig lehetséges: a megművelhető földek nem biztos, hogy azonos minőségűek, a tehenek száma nem feltétlenül többszöröse a hajótöröttek számának, és sorolhatnánk. Egy másik megoldás, hogy a kapitány többszöri próbálkozás után létrehoz olyan csomagokat, amik átmennek az irigységteszten. Ez sem lesz ideális, néhányan (jogosan) önkényesnek és méltánytalannak fogják találni az elosztást, még akkor is, ha osztályrészüket nem cserélnék el senki máséval. (Az irigységmentes, de méltánytalan elosztásról lásd keretes írásunkat.) Szükség van ezért egy olyan elosztási módszerre, amivel a hajótöröttek irigységmentes, de nem önkényes és nem méltánytalan osztályrészeket alakíthatnak ki.

Ez a módszer az aukció lesz. Minden hajótörött egyenlő mennyiségű kagylót kap, melyek segítségével licitálhatnak a szigeten található erőforrásokra. Ezután az árverésvezető "kikiáltja" a piactisztító árat (amely mellett csak egy vevő akad az adott tételre): ha ezt nem sikerül megállapítani, akkor addig megy a licit, amíg el nem kel az adott jószág. Az aukcióba vissza lehet hívni javakat, a folyamat addig zajlik, míg mindenki elégedett nem lesz osztályrészével. A osztályrészek kialakítása az aukcióban már nem tekinthető önkényesnek, mivel mindenki részt vett ebben a játékban, így senki sem tekintheti az elosztást méltánytalannak.

Bár Dworkin elismeri, hogy az aukció, ami itt a tökéletes piac metaforája, azért képes irigységmentes kimenetelt produkálni, mert a licitben részt vevők egyenlő számú kagylót használhattak fel, úgy véli, hogy egy fontos tételt mégis sikerült példájával alátámasztania. Mégpedig azt, hogy a piac elengedhetetlen a helyes megosztás meghatározásához. Dworkin elmélete itt nem zárul le, úgy véli, hogy az egyenlőség melletti elköteleződés azt is megköveteli, hogy bizonyos kockázatokat közösen viseljünk, míg más kockázatokkal (karrierválasztás, befektetések stb.) kapcsolatos döntéseink szabadságának imperativusa az emberi méltóság elvéből következik.

Szabadság és beavatkozás

Tegyük fel, hogy megvalósult az igazságosság egy társadalomban: mindenkinek pontosan annyi van, amennyi jár neki. Wilt Chamberlain viszont, a népszerű kosárlabda-játékos, akiért versengenek a csapatok, a következő szerződést írja alá: minden otthon játszott mérkőzés után eladott jegyenként huszonöt centet kap. Az emberek özönlenek a meccsekre, és huszonöt centjeiket tömött sorokban dobálják a Chamberlain nevét viselő dobozba. A szezon végén így kétszázötvenezer dollár gyűlik össze. Ez több, mint az átlagkereset, sőt, több, mint bárki más keresete. Jogosult-e Chamberlain erre a jövedelemre? Nozick szerint igen, és úgy véli, hogy ezt azoknak is be kell látniuk, akik szerint az igazságosság valamilyen elosztási mintázatot jelent (például azt, hogy mindenkinek ugyanannyi legyen). A kezdeti elosztás igazságos volt, és azt a huszonöt centet mindenki önként, szabad akaratából adta Chamberlainnek - költhették volna csokira vagy mozira is. A harmadik felek osztályrésze érintetlen marad - ki panaszkodhatna hát igazságtalanságra?

E példa arra kíván rámutatni, hogy bármilyen elosztási mintázatról is gondoljuk, hogy az az igazságos, a megőrzése érdekében folyamatosan be kell avatkoznunk az emberek életébe: meg kell akadályozzuk őket, hogy tetszésük szerint, szabadon ruházzák át jogos tulajdonukat, vagy egyesektől folyamatosan el kell vennünk olyan forrásokat, amelyeket mások - szintén szabadon - rájuk ruháztak. A folyamatos beavatkozás az emberek szabad döntéseibe azonban Nozick szerint morálisan elfogadhatatlan, így az igazságosságot elosztási mintázatként leíró elméletek nem lehetnek helyesek.

 

 

Irigység és méltányosság

Képzeljük el a következő elosztási problémát. A szerzőnek és Gombóc Artúrnak címezve a szerkesztőségbe érkezik egy karton csokoládé. Gombóc Artúr, mint tudjuk, az összes csokit egyformán szereti. A szerző is majdnem így van ezzel, egy apró, de jelentős különbséggel: a sós étcsokoládét a világon mindennél jobban szereti. A kartonban egy tábla sós étcsokoládé és kilencvenkilenc tábla tejcsokoládé van. Ha a főszerkesztő odaadja a szerzőnek az egy tábla étcsokoládét, Gombóc Artúrnak pedig az összes többi táblát, az elosztás már irigységmentes - és így definíció szerint egyenlő - lesz: sem a szerző, sem Gombóc Artúr nem akarna osztályrészt cserélni a másikkal. Mégis úgy éreznénk (a szerző legalábbis határozottan úgy érezné), hogy ez az elosztás nem fair, lennének sokkal tisztességesebb irigységmentes elosztások is: példának okáért az, amiben a szerző kapná az étcsokoládét és még negyvenkilenc tejcsokit, Gombóc Artúr pedig a maradék ötvenet.