tévéSmaci

A lépegető róka

  • tévésmaci
  • 2018. július 14.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché forgalomba helyezték az első motrinkát, a környező országoknak már mindnek volt motrinkája. Románia már egyenest a harmadik motrinkaprogramját futtatta, melynek keretén belül az úgynevezett Kárpáti Talpas Medve nevű, szórványban élő állatfajt látták el francia licenc alapján Ploieștiben gyártott motrinkákkal. Egyébiránt a motrinkát úgy tessék elképzelni, mint a számítógépet, csak a motrinkával nem lehet kiszámítani semmit (maximum a négyzet területét), de mindig lehet rá számítani. Az első motrinkák még nagyok voltak és ormótlanok, a hivatalos magyar álláspont talán ezért is volt tartózkodó eleinte; attól tartottak, hogy stadionokat kell átalakítani a motrinkák üzemeltetéséhez. Persze amikor Sztupa és Troché már üzembe helyezték – állami vezetők jelenlétében – az első motrinkát, az ünnepi beszédben elhangzott az is, hogy ez csak az első kapavágás, amivel kezdetét veszi hazánk rapid felmotrinkásítása, mindenhova kerül hamarán motrinka: páncélozott motrinkát kap a hadsereg, gördülő motrinkát a Rolling Stones Emlékzenekar, kesztyűs motrinkák kerülnek a bankokba (már az ujjlenyomatok végett), s hepciás motrinkákat kapnak a fodrászok. Az átadási ünnepség emelkedett voltát kicsit beárnyékolta, hogy a sajtó kiderítette, a kormány már több mint két éve használ titokban pántlikás motrinkát, szám szerint tizenkét darabot, s nagyon meg is vannak velük elégedve, legfeljebb egynek húz be néha a bendix, de akkor rá kell csapni egy nagyot a hátára, s máris megy, mint a karikacsapás, pusztán arra kell vigyázni nagyon, hogy ne érje víz a pántlikáját, mert akkor azonnal megsavanyodik. Szóval Troché és Sztupa valójában a tizenötödik motrinkát állították hadrendbe „első magyar” címszóval (kettő volt már régóta egy ceglédi cukrászdában, csak wurlitzernek álcázták ügyesen, megtévesztve az összes őrjáratot).

Pénteken (15-én) este fél kilenc előtt a Duna tévé egy viszonylag friss (2012-es) Anna Karenina-adaptációval keresi a nézői kegyeket, amit nyilván megkönnyít az is, hogy az angol–francia próbálkozásban Matthew MacFadyentől kell a vonat alá ugrani. Jaj, azt az ő orgánumát figyeljék csak!

Szombaton a brit Free Cinema legnagyobb reménysége, egyetlen túlélője (mert kiszállt időben kaszálni), Richard Lester vezeti elő az idődramaturgikus művészet legnagyobb alkotását (Pénzt vagy éle­tet!), melyben a hány éves a kapitányt Omar Sharif játssza, de a bajnok kétségkívül Richard Harris lesz a Film Mánián reggel fél nyolc előtt. Délután négykor ugyanitt a filmek filmje, a Hair. Most képzeljük el, hogy műsorra tűzi nyári szünetben e musicalt az Erkel Színház, s önök fölütik a kávéhoz a Magyar Segg aznapi számát, ajvé, hogy abban mi lesz. S ha már Forman, estére a Duna tévé is eljut a Tűz van, babám! levetítéséig.

Kedden meg a Cinemax 2-n lesz este fél kilenckor Larry Flynt, a provokátor (én is csókoltatom a tisztelt Első Honi Címadó Bizottmányt). Szíves tájékoztatásul közlöm azonban minden kedves olvasónkkal, hogy az ugyanitt éjjel három előtt öt perccel elkezdődő Édes életet nem Milos Forman rendezte, hanem Federico Fellini, ezért is van az, hogy Anita Ekberg a Trevi-kútban vesz fürdőt, míg szegény Beverly D’Angelo a Central Parkban (D’Angelo Barksdale pedig vérfürdőt vesz, de az egy másik kávéház). Ne tévézzenek, árt. Jó, akkor art.

Figyelmébe ajánljuk

Hol az ember?

A megfilmesíthetetlen könyvek megfilmesítésének korát éljük – ezek pedig nagyrészt sci-fik. Herbert Ross Dűnéjének sokszor nekifutottak, mire Denis Villeneuve szerzői húrokat pengető két blockbustere végre a tömegek igényeit is képes volt kielégíteni; Isaac Asimov Alapítványából az Apple készített immár második évadát taposó, csillogó űroperát – a Netflix pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerű, kultikus hard sci-fijébe, Liu Ce-hszin kínai író Hugo-díjas A háromtest-triló­giá­jába vágott bele.

Nem viccelnek

  • - minek -

Poptörténeti szempontból is kerek jubileumokkal teli lesz ez az év is – novemberben lesz negyven éve, hogy megjelent a The Jesus and Mary Chain első kislemeze, a melódiát irgalmatlan sípolásba és nyavalyatörős ritmusba rejtő Upside Down.

Elszáll a madárnő

„Én nem tudok, és nem is szeretek a képeimről beszélni. Amit el tudok mondani, azt csak színnel tudom elmondani. Képeimbe belefestettem az életem tragédiáit és örömeit. Ez volt az életem” – halljuk a művész vallomását a kiállítás első termében, a falra vetített 1977-es rövidfilm részleteként.

Aktivizmus színészekkel

  • Erdei Krisztina

Csoszó Gabriella aktivista fotós, töretlen kitartással vesz részt az ellenzéki tüntetéseken és osztja meg képeit azokkal, akik szeretnének mást is látni, mint amit a NER kínál.