Rádió

Csepp a csapból

Nádas Péter a Dobszerdában

Interaktív

Aligha túlzás állítani, hogy irodalmi értelemben az elmúlt év Nádas Péter Világló részletek című memoárregényéről szólt. Csak azért nem mondjuk, hogy a csapból is ez folyt, mert tulajdonképpen – a regény szellemével és látomásaival bizonyosfajta összhangban – ez a csap már jó ideje kiszáradt.

Igyekeztünk utánanézni, de az állami televízió- és rádiócsatornák archívumai nem igazán hemzsegnek a Nádas-anyagoktól. Biztos szóba került itt-ott, és az is lehet, hogy csak nekünk nem volt szerencsénk a kutatás során, mégis azt érezzük, hogy van itt valamiféle diszkrepancia a teljesítmény és a reprezentáció között. Ezek nagyon egyszerű szituációk, ha úgy vesszük: amennyiben az úgynevezett közszolgálati média Tőkéczkiben, Takaróban vagy OJD-ben gondolkodik, akkor azon felesleges is morfondíroznunk már, hogy mi nincs, mert semmi nincs. Nagyon sajnáljuk.

A jó hír az, hogy nem csak ezekkel főzhet a tévénéző-rádióhallgató honpolgár. Habár nincs megkönnyítve a dolga (vesd össze: büntivel felérő vételkörzetek a rádiók esetében), hogyha szeretné, külföldön, vagy az ebből a szempontból külföldszámba menő magyar vidéken is elérheti, amire vágyik, online. Nem ugyanaz, de ne akarjunk már mindig nagyot álmodni.

Egyszóval azzal együtt, hogy a Világló részletek az irodalmi fórumokon és az ún. független sajtóban megjelenése pillanatától az év könyveként szerepelt, számtalan kritikát, esszét, reflexiót vonszolva maga után, mégis üdítő volt a Klubrádióban a szerzőt hallani. Mintha csak most vettük volna észre, mennyire hiányzott az éterből ez a hang, különösen ebben a március végi borongásban.

Váradi Júlia hét közepén jelentkező portrébeszélgetés-sorozatával, a Dobszerdával vagy nagyon profin időzített, vagy nagyon szerencsés volt, mindenesetre Nádast egy nappal azután sikerült a stúdióba ültetnie, hogy megkapta könyvéért az Aegon Művészeti Díjat. A műsorvezető egy percig sem rejtette véka alá, hogy ezt ő mennyire megérdemelt kitüntetésnek tartja, mint ahogy a beszélgetés elején a hízelgő gesztusoktól sem ódzkodott. „Szét van olvasva a könyv – mondta a stúdióba becipelt példányról –, mert az egész családom rávetette magát nyár óta.” Egy rövid ideig aggódtunk is, ne ebbe a rajongói irányba menjen tovább a beszélgetés, de félelmeink hamar feleslegesnek bizonyultak: egyrészt a szerző hangjából, másrészt a felidézett könyvrészletekből is olyan higgadtság áradt, amin a leghevesebb tiszteletfutamok sem tudtak volna fogást találni. Más kérdés, hogy Váradi is, ahogy belelendült a kérdezősködésbe, rögtön talált magának egy termékenyebb, visszafogottabb riporteri pozíciót.

Egyszerre hálás és elképesztően nehéz feladat egy ezerháromszáz oldalas könyvről beszélgetni, különösen, ha ez olyan önéletírás, amire, ahogy az többször elhangzik, tulajdonképpen fél évszázada készül már a szerző. Már eleve a műfajiság és a narrációs technika olyan bonyolult ügy egy ilyen könyv esetében, hogy egy eminens riporteri kérdés („Mikor határozta el, hogy kizárja a fikciót?”) egyszerűen nem képes elég távlatot nyitni a kifejtéshez. Mert persze memoár, de hát nyilván éppen a szerző tudja a legjobban, hogy még egy memoár sem lehet egészen fikciótól mentes, hiszen a nyelv eleve stilizál, értelmez, megmutat ésatöbbi. Nádas valami olyasmit is mond minderre, ami az oldalak számának fényében akár megbotránkoztató is lehetne, hogy „be kell látni, olyan, hogy én, nincs”, az mindig csak valamihez képest lehet az, ami. És ezzel rögtön rá is állt az interjú a maga dúsan hömpölygő pályájára, pedig még csak kábé az ötödik percnél jártunk.

„Az ember antropológiailag alkalmazkodó lény, mindig alkalmazkodik a helyzethez, én most éppen ehhez az interjúhoz” – adta meg végül is a beszélgetés törzsrészének alaphangulatát a szerző. És ez az alkalmazkodás olyannyira jól sikerült, hogy gyanítjuk, még azoknak is, akik a Világló részleteket elejétől a végéig többször is alaposan átforgatták, tudott újdonságokkal szolgálni. Most csak egyvalamit emelnénk ki mindebből: az utolsó, titokzatos és a maga egyszerűségében is letaglózó mondat – „Nagyon sajnálom.” – körüli párbeszédet. Váradi szerint szomorú lezárása ez a könyvnek, Nádas azonban másképp gondolja, hiszen ott van: „patetikus felhang és szomorúság nélkül” mondja, tárgyilagosan és felháborodva. És még hozzáteszi: „Nagyon sajnálom, nem tudom elfordítani a fejem, és meg fogom nektek mondani, hogy ha hülyék vagytok és elbasszátok a demokráciát, akkor a demokrácia el van baszva.” Ezt pedig ennél precízebben nemigen lehet összefoglalni.

Klubrádió, március 28.

Figyelmébe ajánljuk