tévéSmaci

Kecskefészek

  • tévésmaci
  • 2018. augusztus 5.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché másodszor sütötték el ugyanazt a viccet, kivételesen Sztupa volt a tettes, pedig inkább Trochéra volt jellemző az ilyesmi. Mentségükre legyen mondva, hogy épp az uruluzitániai szakrendelés várójában ücsörögtek, s nagyon úgy nézett ki, hogy még sokáig nem kerülnek sorra, mert mióta a Megfigyelési Főosztály minden belső és külső munkatársának kötelezővé tették a gyakorlatilag bajkonuri szintű, minden nyavalyára kiterjedő orvosi vizsgálatot, seregek futkostak leletekkel a kézben föl-alá a párt rendelőjében. Uruluzitániáról szemészetre, szemészetről fülészetre, fülészetről szülészetre… Sztupáéknak különösen szerencsétlenül jött ki a lépés, mert valami titkos dolog kiszagolása érdekében a komplett kosárlabda-válogatottat beszervezték ideiglenesen kémnek, s most mind ott ültek az uruluzitánián, izzadt lapátkezükben szorongatva a beutalójukat. Bár nem tartozik ide, de annyit elárulhatunk, valahol nyugaton be kellett nézni egy magas kerítés mögé, s az ilyesmihez jó szemű, colos fickókra volt szüksége a néphadseregnek. Az nem elég, hogy ott volt a női válogatott is, s az sem, hogy biztos, ami biztos alapon behívták Buzek Öcsit, a Csepel kapitányát is a röplabdásoktól, de hirtelen a férfi kosárlabda-válogatott tagja lett Zoli és Ricsi, a Liliputi Cirkusz két ismert bohóca is. Ők akkoriban a tévétornában is szerepeltek, de nem ezért esett rájuk a választás, hanem azért, mert volt egy számuk, amikor egymás nyakába állva alakítottak egy csuda magas kosárlabdázót, s a közönség még a 100. jubileumi előadás után sem hitte el, hogy két emberről van szó. Egyszer még a Harlem Globetrottersszel is játszhattak, persze abban a csapatban, amelyik rendre megette a vicces cseleket. Na, az ő uruluzitániai vizsgálatuk aztán kivált elhúzódott.

Pénteken (6-án) este óránként indulnak a figyelemre méltó műalkotások, ezért az utolsót kivéve mindegyikből jó okkal lehet kiszállni: kezdődik a másik. A Dunán kezdünk, mint rendesen, fél kilenc előtt nekifognak Az ifjú Viktória királynőnek, ez alighanem egy sci-fi lesz, mert nevezett koronás főről köztudott, hogy sose volt fiatal. A dolgozat persze telis-tele van jobbnál jobb brit színészekkel, köztük is Rupert Friend barátocskánkkal, aki nem is feltétlenül a Homeland óta bír a gyengénk lenni, hanem eleve gerjedünk a Rupert nevű színészekre: Rupert Graves már a Scott & Bailey óta kedvencünk, s lássuk be, hogy Rupert Daviesnél anya még nem szült jobb Maigret felügyelőt, de Rosztov grófot sem. Ezek után a Cinemaxon már bolhafing lesz a Kerítések c. film Denzel Washingtonnal, amiről logikusan a Cinemax 2-re menekülhetünk (nem tetszik az 1-es műsor, elvtárs?!), amikor elkezdődik a Hawaii (című román film).

Szombaton a hamar Benedict Cumberbatch szobrává emelkedő Benedict Cumberbatch lát hozzá ugyancsak a Cinemaxon este nyolckor a cumberbatchkedéshez, amit aztán vagy öt részen át folytatni is fog Patrick Melrose alakmásaként. A David nevű színészeket is nagyon szeretjük, különös tekintettel bizonyos Suchetra és Dávid Kiss Ferencre, szovjet hírszerzőt úgy még nem adott senki fia, mint ő az Ordasok közöttben (Dold-Mihajlik-adaptáció).

Hétfőn este 11-kor a Paramount Channelen lesz a Brazil, Terry Gilliam híres álfilmje.

Csütörtökön este meg a Film Cafén lelőjük a Herodokat, legalább egyet. És persze a tévét.

Figyelmébe ajánljuk

Hol az ember?

A megfilmesíthetetlen könyvek megfilmesítésének korát éljük – ezek pedig nagyrészt sci-fik. Herbert Ross Dűnéjének sokszor nekifutottak, mire Denis Villeneuve szerzői húrokat pengető két blockbustere végre a tömegek igényeit is képes volt kielégíteni; Isaac Asimov Alapítványából az Apple készített immár második évadát taposó, csillogó űroperát – a Netflix pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerű, kultikus hard sci-fijébe, Liu Ce-hszin kínai író Hugo-díjas A háromtest-triló­giá­jába vágott bele.

Nem viccelnek

  • - minek -

Poptörténeti szempontból is kerek jubileumokkal teli lesz ez az év is – novemberben lesz negyven éve, hogy megjelent a The Jesus and Mary Chain első kislemeze, a melódiát irgalmatlan sípolásba és nyavalyatörős ritmusba rejtő Upside Down.

Elszáll a madárnő

„Én nem tudok, és nem is szeretek a képeimről beszélni. Amit el tudok mondani, azt csak színnel tudom elmondani. Képeimbe belefestettem az életem tragédiáit és örömeit. Ez volt az életem” – halljuk a művész vallomását a kiállítás első termében, a falra vetített 1977-es rövidfilm részleteként.