Így lett a modern sport a játék pornója
K_EPA20180716271.jpg

Így lett a modern sport a játék pornója

  • Fináli Gábor
  • 2018.11.06 13:20

Jó ez nekünk?

Majd mindegyik sportoló trófeái, medáljai és oklevelei mellett sebhelyek és széttört álmok sorakoznak a polcain. Az aktív évek múltán több ex-versenyző érezheti, hogy végső soron értelmetlenül, a semmiért koptatta el testét.

Ebben az évben tartottuk a huszadik osztálytalálkozónkat, töltöttem be a negyvenet, és idén nyáron zajlott a világ legnagyobb sporteseménye is. Talán a kerek évforduló miatt is többször fogott el a déjà vu érzése mostanában. Gyermekként, a nyolcvanas években sokszor hallgattam végig a szüleim generációjának történeteit félbeszakadt sportkarrierekről, tönkretett fiatalságról. Most már az én nemzedéktársaim mesélik őket.

Sok hűhó semmiért

Az egykor nagy reményű, kiöregedett sportpalánták szomorú utótörténetei ezek. Ők a modern kor eme nagy mozgalmának, divatjának és iparágának ismétlődő minitragédiái. Majd mindegyik sportoló trófeái mellett sebhelyek és széttört álmok sorakoznak a polcain. Orvosok és egészségügyi statisztikusok ismerik csak a valódi számokat, hogy ez hány embert érint. Az aktív évek múltán több ex-versenyző érezheti, hogy végső soron értelmetlenül, a semmiért koptatta el testét.

Mire pazaroltak vagyonokat és égették el legszebb éveiket a versenysport oltárán? Szülőként, vagy az életközepi válság felé haladva mit profitálnak ebből? Sokszor nehezebben érik el a legfelsőbb polcokat a karrierjüket kettétörő, makacs vállsérülés miatt, vagy nehezebben guggolnak le a téren az elásott homokozós játékért.

Számomra mindig érdekes volt, hogy az ex-sportolók úgy mesélnek aktív éveikről, mint a háborús veteránok a fronton szerzett élményeikről.

Úgy tűnik, emlékeikben furcsán tapad össze a megpróbáltatás, az emberi tűréshatár átlépésekor megélt katartikus eufória, a büszkeség és egyfajta poszttrauma. Évtizedekkel később az egóért vívott virtuális, miniháborúkért valós sebeikkel fizetnek, amelyeket halálukig viselniük kell. A hosszú munkával elért kár maradandó. Hány második, hatodik, háromezernyolcszázhuszonharmadik hely, hány kudarc jut minden győztesre? A több tucat sportág, versenyszám több ezer győztesre ki emlékszik két percnél tovább?

false

Milyen tulajdonságon élősködik a versenysport?

A sportot valóban vehetjük megszelídített háborúknak, de akár vallási eseménynek és megistenülésnek, a legelemibb színháznak, ahol az erő és a test mutat be egy spontán színdarabot. Egy néma drámát izgulhatunk végig spontán végkifejlettel, harccal, áldozattal, feltámadással és megistenüléssel.

A homo sapiensről már sok mentálhigiéniás szakember megállapította, hogy akkor marad mentálisan és fizikálisan is egészséges, ha élete végéig tud játszani, képes marad a belefeledkezésre és ki tud kapcsolni a mesterségesen emelt, kitalált világok kreálta, „értelmetlen” akadályok legyőzésével. A társas lényeknél a játékra való képesség alapfeltétele az együttélésnek, együttműködésnek. Az összes kialakult civilizáció egyik bázisa ez az „infantilizmus”.

Az én kultusza, a nárcizmusra nevelés

A játékkészség abuzálását, az élsport végtelen pazarlását a zsidó hagyomány egyik olvasata szerint az édenkertből való kiűzetés magyarázza. Olyanok akartunk és akarunk lenni, mint Isten: a sport az örök élete ígérete és az egek ostromlása új és új rekordokkal.

A verseny önmagában még nem feltétlenül jó vagy rossz, van jobbításra, fejlődésre sarkalló, nemes verseny.

Ezt a késztetést csalja el hamis célok, eltorzult jutalmak felé a 19. századtól az élsport.

Az Isten nélküli, mítoszainak hátat fordító, magára maradt, modernkori materialista ember már csak a hírnév általi megistenülésben hisz.

A sport még egy mélyen szunnyadó, kevésbé nemes késztetést, ösztönt is kihasznál. A falkán belüli hierarchia megállapításának igényét.

A beinduló interakció során az alfahím a tömegeket passzívvá, könnyen kihasználhatóvá teszi. Sikerekkel és bukásokkal szórakoztat, amelyekkel a passzív nézők is azonosulhatnak, milliók helyezik át az identitásukat olyan emberekre, akik még a létezésükről sem tudnak. A kisebb, hagyományos közösségek, a kiterjedt nagycsalád elsatnyulásával a valahova tartozás ősi, a törzseket éltető alapigényét is kielégíti az élsport. A tömegek urai élnek is a sport adta összes lehetőséggel.

Panem et circenses, a „ játék” gigantikus iparággá válása és a hatalom viszonya

Nemzeti politikai célokra konvertálható kohéziós erő az élsport és hatalmas szelep is. A háború után a második legerősebb eszköz a nemzettudat bebetonozásához, megerősítéshez. Messze túltesz az oktatáson. A hatalom szemszögéből fogyasztása, mint az alkoholé, dohányé vagy a drogé, garantált, és amíg azt a cirkuszt nézzük és elfoglaljuk magunkat vele, addig sem a társadalmi berendezkedés további javításával, a hatalmi követelésekkel, vagyoni viszonyok újrarendezésével foglalkozunk.

false

 

Fotó: MTI/EPA/Etienne Laurent

A sport központivá válására Londonban, minden modern város anyjában, az ipari forradalom és a kapitalizmus térnyerése következtében került sor. Bölcsője az angolszász világ, volt a modern világ iparra épülő munkások tömegét felszívó, óriásvárosokban születik meg rá az igény. A megnövekedett proletáriátus, az unatkozó városi tömegek szórakoztatására, gondjaik feledtetésére, gondolataik tompítására bújt elő. Egyidős az ipari forradalom beérésével és a kapitalizmussal, a modern vallástalan poszt-darwini, kiábrándult világgal és annak gondjaival.

Marx a vallást népek ópiumának nevezete. Ezt az analógiát követve a sportot a nemzetek és a társadalmak kokainjának kell nevezni.

A köztársaság visszatérésétől félő császárok feltuningoták a játékot, hasonlóan erősödik a párizsi kommün és a kommunista kiáltvány óta a sport jelenléte a mindennapi életben, és a sportkultusz lassan mindent beszippant.

Egy iparág, amely az egyént és a nemzetet isteníti

A sportipar, ha az összes társult, ráépült és azt kiszolgáló iparágat is hozzászámoljuk, ma messze a tíz legfontosabb iparág közé tartozik. Elválaszthatatlan az egészségügytől, az oktatástól, a szabadidőtől, a szórakozástól, a divattól, és a politikától. Infrastruktúrája, médiumai, a jogdíjak, a reklámok és a fogadások világa gigantikus világbirodalommá teszik.

A „győztes mindent visz” kultúrája uralkodik és a verseny sulykolása hat át mindent, így a városokat maga képére formálja. Három „isten” templomai köré épülnek a városok. Míg a belváros szívét az irodaházak, üzletközpontok „teremtő” erejű felhőkarcói, addig a városgyűrűt a „fenntartó”, a fennmaradást garantáló kövér, sokszor gömbölyű, fekvő, feminin, bevásárlóközpontok, plázák dominálják, kicsit arrébb, harmadikként pedig a sport-szentélyek találhatók, ahol csak a legkiválóbb halandó léphet csak az istenek, az örök életűek közé. A többire az enyészet és a pusztulás vár. Az emberek gondolatai e három „isten” körül forognak.

De jó-e az nekünk, ha a társadalom példaképei és legjobb fizetésekkel jutalmazott alkalmazottjai egészségük végleges megromlásával, életük megrövidülésével játszadozó, tehetségüket, kitartásukat, fiatalságukat értelmetlenül elpazarló emberek?

false

Hol vannak a régiek, e cirkuszi mulatság önpusztító bohócait megelőző hősök? A próféták, a szentek, a lovagok, a királyok, a költők, a felfedező utazók, a feltalálók, életmentők, a tudósok, a gyógyítók, a tűzoltók, a rendőrök és tanítók, a bölcs emberek…? Akik másokért és nem csak mások szórakoztatásáért veszélyeztették az életüket, másokért éltek.

Egy hazug világ hamis céljaiért izgulnak a sportrajongók a semmiért. Átalusszuk az életünket és a jelen eléggé közepes álmokat ígér. Ki emlékszik a tegnap „gladiátoraira”? Ezrével jönnek és mennek, darálja le őket az idő. A média az elmúlást egy pillanattal késlelteti, addig amíg hasznot húz belőlük.

Zsidóság és a sport. Muszkli és micva

A modernitásnak és az azt kísérő liberalizmusnak a zsidó egyének és a zsidóság mint közösség igen sokat köszönhet. Hálából a zsidóság túlnyomó része a modernitásnak és vívmányainak legfőbb, leggyorsabb felhasználójává és prókátorává vált. A modern sportok, az újkor divatjainak elterjedésében, meghonosításában a 19. század végén és a 20. elején a zsidók élen jártak, ezt lehet látni a hazai alapítású futball és egyéb klubok történetében. A helyzet külföldön sem más. A klubok és edzőközpontok tagságában, a II. világháború előtti zsidó olimpikonok arányaiban is látszik mindez,

de a bodybuildinget, a legnárcisztikusabb és legcéltalanabb sportágat is egy zsidó testvérpár a Wilder testvérek tették népszerűvé.

A gettóból való kiemelkedés, a hagyomány elhagyása, az erőre ébredés és persze a divat mind segítette ezt a 180 fokos változást. A korábbi, szinte már az ókori hagyománnyal is szembemenő passzivitás és testidegenség kultuszából a túlsó oldalára lendült át a zsidó modernitás ingája. Az öncélú versengés és az Istenek által viselt „koszorú” elnyerésének célja, a versenyport a zsidóság ős-rivális civilizációjából, Hellászból származik. Az olimpiák idején a sportok révén keresték maguk közt a héroszokat, akik ember feletti, az isteneket idéző dolgokra képesek.

A zsidók szerint

Az énközpontú, a másik legyűréséről szóló verseny a rosszabbik énünkre apellál, a zsidó hagyománynak lényege ennek a világlátásnak az antitéziseként született. A Tanítás az ego és az önzés ellenszereként szolgál. A hagyomány arra törekszik, hogy fékezze az „én” sötét oldalát, a rossz ösztön erejének további növekedését.

A Talmud egy helyen megállapítja, hogy az élsport motivációi, a verseny és a nagyravágyás az én-központúság és az irigység „kiviszik az embert a világból”.

Ez történt Ádámmal és Évával és minket is akadályoz abban, hogy visszajussunk az Édenkertbe. A hagyomány mérlegén mérve öncélúnak és feleslegesnek, sőt károsnak minősül, ha rövid időnket a földön versenyzésre, a másik, legyőzésére, az üres jutalom és a dicsőséghajhászására, mások bénító és kritikátlan rajongásának keresésére pazaroljuk. Ezek mind a bibliai hagyománnyal ellentétes irányú törekvések. A magunkon, másokon való segítség nyújtásának feltétele, hogy az egészségünkkel a testünkkel törődjünk. A zsidó vallás értékrendje elveti az élsportot, de kötelezővé teszi a test edzését, ez a Tóra szerint kötelező.

Az edzés tagjaink használatáról, azok egészséges terheléséről szól, amit a józan paraszti ész, vagy a – nem elaltatott - természetes ösztön sugall. „Őrizzétek meg (éltető) lelketeket” (Mózes V 4:15), ez porhüvelyünk épségére és hosszú távú, zavartalan földi létére és az elérhető és megvalósítható „JÓ”-ra vonatkozik. A túléléshez szükséges képességek, mint az úszás, vagy a magunk és környezetünk megvédésére való képességek megszerzése szintén vallási kötelezettségünk. Ugyanakkor a legtekintélyesebb kora újkori vallásjogi mű, a Sulchán Áruch Joré a bálványimádónál is szigorúbban ítéli el azt az embert, aki önmagát felesleges veszélynek teszi ki.

Saját testsúlyt felhasználó, testerősítő tornagyakorlatokkal, 3x3 m felületen, minimális segédeszközökkel szavatolni lehet az egészségmegőrzést. Napi 8-10 km tempósabb séta, a tornán túl esetleg hetente néhány alkalommal 1-2 kilométernyi úszás a legtöbb szakértő szerint a legoptimálisabb megoldás. Nem szabad elnyújtani a megterhelést, hiszen ötven- hatvan perc felett a visszájára kezd fordulni. Mára kezd köztudottá válni maratonistákon és más hosszútávot teljesítő sportolókon végzett kutatásokból, hogy az éveken keresztül tartó, súlyos terhelés visszavonhatatlanul megkeményítheti a szívet és veszélyezteti az egészséget. Pedig az élet az, amit szent és nem a mesterségen „felfokozott” imitációja.

Neked ajánljuk