Mazsihisz kontra EMIH: vihar a biliben vagy a Csillagok háborúja?

A Mazsihisz és az EMIH párharca kapcsán a Csillagok háborúja, gyermekkorom kedvenc sorozatának két filmcíme is eszembe ötlött. A birodalom visszavág és az Egy új remény.

Az idei egyszázalék-felajánlások egy új trendet látszanak kirajzolni. A Mazsihisz az elvándorlás, az elhalálozás és az érdektelenség miatt is zsugorodó adófelajánlások idején is növelni volt képes a számait, még nagyobb arányban, körülbelül 80%-ban dominálni a zsidó felajánlók „piacát”.

A vallás tiltja a kárörvendést, hogy örüljünk, amikor ellenségünk, gyűlölőnk bukása után a földön fekszik. Bár a Chabad Lubavics mozgalmat nem tartom az ellenségemnek, feltételezhető, hogy ők – már csak hivatalból is – gyűlölik az elhajló, újító, a régit átkeretezni óhajtó vallási kezdeményezést. A neológ protestálót, minket, akiket 150 éve sújt az azóta önmagát ortodoxnak valló áramlat kiátkozással, az az áramlat, amelynek a Chabad-hászidizmus is részét képezi.

Az EMIH két éve egyre rosszabb számokat produkál, ez a tendencia mégis – a tiltás ellenére is – örömmel és bánattal tölt el egyszerre. Egyrészt örülök, hogy a cinkelt lapjaikat és a háttértőke doppingjaikat nem voltak képesek átváltani valós társadalmi támogatássá, hiszen a legutolsó, tavaszi választásokon hű szamurájként, bodyguardként kénytelenek voltak leereszkedni a választási iszapba. Ahol, bár az általuk favorizált oldal nyert, és ők is hazavihettek azóta pár milliárdnyi ingatlant, a magyar zsidó többség szemében, akik protestből és elégedetlenségből leginkább a Magyar Kétfarkú Kutya Pártra szavaztak volna (Kovács András felmérése szerint), mindenfajta mentegetőző nyilatkozatok és tévészereplések ellenére évekre kiható kommunikációs és imázskárokat okoztak maguknak.

Több mint kóser

Az elmúlt években komoly intézményi és céges hálózatot épített ki a Köves Slomó vezette ortodox zsidó hitközség. Sok állami pénz ment oda, ezért is kényszerült magyarázkodásra a főrabbi, amikor a Fidesz mellett kezdett kampányolni.

Örülök, hogy az igazság – bár kicsi – pillanata elérkezett. Vagy még inkább a valóság kukkantott be mihozzánk. Az ember hibázhat, de egy olyan szervezetnek, amely – legfőképp ideológiája miatt – nem képviseli és nem képviselheti a mai magyar zsidóságot, ha van igazság a földön – és hiszem, hogy van –, előbb-utóbb hibáznia kell.

Sajnáltam, hogy ezt a trendet mi érdemi, tartalmi tevékenységgel kevéssé segítettük elő azon kívül, hogy legalább a pártpolitikai-hatalmi csetepatékból igyekeztünk kimaradni. Fogalmazzunk pontosan és méltányosan: a hatalmas politikai turbulenciák idején a Mazsihisz politikai függetlenségének helyreállítása és megőrzése komoly teljesítmény. El is kezdődtek szervezeten belül a tisztázó szándékú beszélgetések, történtek előrelépések szervezeti és intézményi szinten. Nem igaz, hogy semmi sem történt, de kevés az időnk és lassú a tempónk.

Egyelőre hathatósan nem tudtuk meggyőzni az igazunkról, és valós, történelmi beágyazottságunk folytonosságáról, érvényességéről a magyar zsidó tömegeket: nem kínáltunk vonzó, a magyar zsidók valós igényeire tényleg odafigyelő alternatívát. Ezt is be kell vallani. Igazán ártani csak ők, az EMIH-esek tudtak saját maguknak. Nyilván az elmúlt pár hét eseményei, a Sorsok Házától a Bolgár Györgynek a 168 Órától vett búcsúját övező gyanúkig (és e gyanúk szempontjából mindegy, mit gondolok például én Bolgár újságírói munkájáról), csak újra és újra megerősítették a mindenki által megszólítani vágyott magyar zsidóságot abban, hogy ki mit képvisel, és milyen áron és eszközökkel próbálja elérni céljait. Ez a megfontolás bizonyosan visszaköszönhet az adózók 1%-os felajánlásaiban.

De éppen a legfontosabb kérdésről, hogy melyek volnának, miben különböznének a Mazsihisz céljai az EMIH céljaitól, kevés szó esett még.

Sajnálom, hogy nem tudtuk bebizonyítani mostanra, hogy

szembenállásunk nem pénzügyi-politikai lökdösődés, hanem mélyebb ennél, filozófiai és elvi természetű, nem vihar a biliben, hanem a Csillagok háborúja.

Hogy a középkor szellemi birodalmának a „visszavágása”, változtatás nélküli visszahozatala, a Chabad-hászid ultraortodoxiája nem lehet, nem szabad, hogy mérce legyen a 21. században, vagy ha tetszik, 5779 elején.

Hogyan is gondolhatja manapság valaki, hogy az újabb és újabb csoportokra kiterjedő jogkiterjesztés idején, amikor az emberi világlátás a tejúttól a kvarkokig terjed, a hátunk mögött hagyott 20. század gyilkos borzalmai után hathat és működhet valami, ami feltétlen tekintélyt követel magának, egy kritizálhatatlan, fekete-fehér ideológia, egy hasító és elválasztó, nagyrészt tekintélyelvűségre épülő rendszer.

A magyar zsidó közösség erre biztosan nem szívesen áldozná a pénzét, különösen nem fair a többségükben nem zsidó adózók pénzét ilyesmire költeni, akikről, a magyar társadalomról az ultraortodox Chabad-hászidizmus ideológiája le kívánja választani maradéktalanul integrált, magyarrá vált közösségeinket, a majdnem teljes érzelmi elkülönülés híveiként.

A gettók, zsidó utcák, a stetlök hasítóan kérlelhetetlen vallási jogrendszere, amely ezek elkülönült, párhuzamos zsidó világaiban alakult – ha őszinték vagyunk magunkhoz, bevallhatjuk végre –, nem tud mit kezdeni a posztmodern összevisszasággal, ami minden metropolisz zsidóságának sajátja, így Budapest zsidóságáé is. Maradjunk csak a legszembeötlőbb példánál, amelyet, hiába ütközünk bele minden órában, nem vagyunk hajlandók észrevenni.

Ma, tetszik vagy nem, a vegyes házasságok a teljes közösség 80 százalékát érintik, de furcsa módon bátorság kell ahhoz, hogy kimondjuk a nyilvánvalót: ma a magukat zsidónak vallók, azoknak számíthatók, hozzánk kapcsolódó közösségek, a háború után születettek második, harmadik vagy negyedik generációja ilyen arányok mellett etnikailag egyértelműen a magyarságban is gyökerezik. Vallásjog ide vagy oda, a legtöbb zsidó, akinek az egyik szülője nem zsidó származású, nem fog tudni mit kezdeni a kritizálhatatlan, általunk szentként tisztelt textusokkal, jogrendszerrel és berendezkedéssel, azzal, ha kívülállónak tekinti a vallási közösség a saját családi hagyományában.

Amikor szembesülnek a vallásjogi előírásokkal, nem fogják tudni elhelyezni nem zsidó édesapjukat édesanyjukat, szeretteiket a középkori formaegyeztető játékban, és a lojalitások válságát a vallás és az újonnan felfedezett közösség sínyli meg. Ha kritizálhatatlanul szentnek hirdetjük a zsidó jog egy középkori, kora újkori jogállapotát 2018-ban (5779-ben), ha ezzel „házalunk”, ha ezzel hívjuk vissza reménybeli híveinket, a többségnél csak rontunk a helyzeten.

Sajnálom, hogy nem ennek tudatában kapunk az utóbbi két évben mi többet és ők kevesebbet.

Meggyőződésem, ha az értékrendszerek valódi ütköztetése történt volna meg az elmúlt években, annak fényében még sokkal nagyobb lehetne a különbség.

Csak annyi kéne, hogy újragondoljuk, aktualizáljuk a hagyományőrző újítás, a neológia örökségét.

Újabb esélyt kaptunk. Nemcsak esélyt, hanem bizalmat is, hogy elkezdhessük az építkezést, amelyet gyakran lustán, ügyetlenül, lassan csináltunk, ha egyáltalán elkezdtük. Bár az elmúlt harminc évben több lehetőséget hagytunk ki, mint amennyivel élni tudtunk.

A lélegzetvételnyi időt, amelyet talán hónapokban és években is lehet mérni, önmagunk megfogalmazására, a belső pluralizmusunk és a nemzetközi beágyazottságunk megerősítésére kellene használni. A neológiát az első világháború vége óta tartó Csipkerózsika-álmából fel kellene ébreszteni és a 19. századot megismétlő, a világi és a máshol továbbfejlődött vallásos zsidó közösségek mintájára átalakítani, update-elni. Ez a dolog vallási része. Szervezetileg pedig a Mazsihisznek nyitott, a valódi együttműködés kultúráját elsajátító szervezetté, civil szervezetek és társfelekezetek gyűjtőhelyévé kéne lennie az elkövetkező évek alatt, a világban fellelhető sok ernyőszervezet valódi magyar verziójává.

Időt kaptunk, de az óra már két-három hete újra ketyeg. Remélem, ezúttal fogunk tudni élni a lehetőségeinkkel, és nem herdálunk időt és pénzt harmadlagos célokra.