Nem mintha nem lehetne könnyen átsétálni a Műcsarnok bal oldali, a kilenc "pécsis" munkáit bemutató teremsorába - de a más kuratóriumok fennhatósága alatt álló, más szempontok alapján és más zsűri által válogatott anyag mégiscsak külön kiállításnak minősül. Kritikánk tárgya a Derkovits-ösztöndíjasok "tábora", amely a fotósokénál sokkal komplexebb: erre a most éppen a MANK (Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.) fennhatósága alatt álló ösztöndíjra pályázhatnak ugyanis a festők, a szobrászok, a grafikusok és az intermediális művészek is.
Nem mintha a különféle művészeti ágak határai áthatolhatatlanok lennének. Az egyik első évfolyamos alkotó, Martin Henrik például festő szakon végzett, de most szinte csak szobrai láthatók. Köztük az a vicces/furcsa mű, amely egy aprócska, szabad szemmel észlelhetetlen, amorf "űrlény", a kozmosz roncsoló/romboló hatását (ultraibolya sugárzás, oxigénhiány, abszolút nulla fok) tíz nap után is túlélő medveállatkát "ábrázol". Ráadásul a láthatatlan tartományában elbúvó, megtestesülő "valami" a művészet metaforájának is tekinthető.
Fiatalnak az minősül, aki a pályázat beadásakor nem múlt el 35 éves. Borsos János munkája éppen arra a tényre reflektál, hogy 2012-ben nem írtak ki pályázatot, így számos művész esett el a korábban szociális, most művészeti/minőségi szempontból megítélt, jó esetben három szabad alkotói évet biztosító havi apanázstól. Borsos Szalon '78 című munkáján azon (egyébként részben ismert) alkotók munkái szerepelnek, akik 1978-ban születtek, így éppen lecsúsztak a pályázatról. A műveknek a 19. századi francia szalonkiállításokra emlékeztető, egyenrangúsító, ezáltal a művek minőségét nivelláló installálása azonban azt az érzést erősíti fel, hogy a művészek talán nem is voltak érdemesek az ösztöndíj elnyerésére. Amúgy a korábban az Ernst Múzeumban (tavaly először a Műcsarnokban) megrendezett, a beszámolási/számonkérési szempontokat fokozatosan az önálló szakmai kérdések bemutatása felé terelő derkó-kiállítások recepciója szinte mindig fanyalgó volt, függetlenül attól, hogy szerepeltek-e önálló, szisztematikus lépésekben változó képi nyelvvel rendelkező alkotók (mint most például Csató József vagy Rolik Ádám), illetve kitapintható volt-e bármilyen erős művészeti tendencia. Nem állítom, hogy a kiállítás megtekintésekor nem fogtak el ambivalens érzések (nehéz mit kezdeni egy-egy "túlcsinált", szépelgő vagy Tuymans-utánérzésekkel tarkított munkával), de összességében - a szellős, nagyvonalú elrendezés, a művészek munkáit értelmező saját szövegek és kis katalógusok miatt - a teljesítményt gyenge négyesre értékelem. Ebben persze közrejátszik, hogy hangsúlyosan szerepelnek a szívemnek oly kedves konceptuális alkotások és a humoros-ironikus művek.
Például az Erdély Miklós Időutazás című művére reflektáló projektoros videomunka, amely az eredeti mű egyik szereplőjének, azaz Erdély - a holokausztban elpusztult rokonai mellé helyezett - önportréjának helyébe magát a nézőt állítja. Szintén Szvet Tamás jegyzi Szabó Klára Petrával azt a videoloopot, melyen a két művész közösen rak ki egy Rubik-kockát. A legérdekesebb művek Koós Gábor nevéhez köthetők. A Budapest Diary címen futó fametszetsorozatban nem feltétlenül a hatalmas méret, a lenyűgöző technikai tudás az érdekes, hanem a durván kifaragott "falemezekből" létrejövő játékos és érzéki hatás.
A kiállítás egyik kedves meglepetése a szintén első éves ösztöndíjas, Felsmann István, aki három eltérő, viszont egyaránt izgalmas munkával szerepel. A művészi építkezés fanyar és reflexív kritikáját hordozzák a felületükön megbontott, egy-egy legóelemsort beépítő Legóképek. A másik folyamatosan épülő munka, egy egész falfelületet betöltő vizuális napló, a Napi rajzok-sorozat darabjai szó szerint naponta készülnek; a rajz témája gyakran egy-egy internetes kép vagy műalkotás-reprodukció másolata, melyek közé váratlan módon személyes és néha infantilis rajzok is kerülnek. Az ékkő azonban kétségkívül a három maneki-nekóból (kínai integetős macskából) összeálló, két gitárossal és egy dobossal felálló, színpad helyett egy perzsaszőnyegen fellépő zenekar.
A kiállítás végpontjára helyezett különös "banda" előtt tekinthető meg a csak 18 éven felülieknek ajánlott terem. A korhatár leszűkítése nyilván Brückner János óriási, festett önarcképének köszönhető; ezen a művész szinte egész arcát spermafoltok takarják. Szintén hozzá köthető egy ironikus példatár, amely elősegíti az érzelmek megélését. A feltöltekezéshez egy tükröződő felületre applikált internetes közhelygyűjteménnyel kell szembenéznünk: az átélendő érzelmeket pedig a sematikus arcok mellé illesztett és a tumblrról átvett idézetek segítik elő. (Például a düh érzetét a "nem barizok többé olyan emberrel, aki valaha rosszindulatú volt velem" vagy többek közt "Orbán Viktor", a jókedv megélését pedig a "bevásárlókörút" és a "vettem egy neopink vonalas füzetet" mondatok sugározzák. )
A kiállításhoz egy trendi műfaj is társul: a Műcsarnok által üzemeltetett blog azonban híján van minden személyességnek, és nem mutat meg semmit az ösztöndíjak kontextusából, a vitákból és konfliktusokból. Hírlevél csupán, amely még a közhelybölcsességek - mely szerint a fiatalság nem érdem, hanem állapot - szintjét sem éri el. Kockázatkerülés felsőfokon; várhatóan az új "tulaj", az MMA legnagyobb megelégedésére.
Műcsarnok, nyitva április 27-ig
