A mozgólépcső áttetsző üvegburkolatú folyosón fut. Szinte megszűnnek az árnyékok, a fény egyenletesen deríti be a teret. A múzeumi "utazás" végén Piet Mondrian élére fordított, sárga-fehér kompozíciója fogad. A négy különböző vastagságú vonallal négyzetalakot felidéző képnél egyszerűbbet nem nagyon festett Mondrian, akinek műveiből most először rendeztek retrospektív kiállítást Bécsben.
A mozgólépcső szerkezetét burkoló szürke lemezek, a lépcsőfokok csíkos felülete, a gumikorlát fekete sávja, az üvegtáblák alkotta tér: mind a Mondrian művészetéből fakadó harmonikus, modern építészeti idea tárgyi bizonyítéka. Pedig Mondrian a harmóniát a régi művészeti eszmény igyekezeteként fogta fel, melyben "a természet ismétlésének" gesztusa dominál, miközben önmaga számára inkább "kiegyensúlyozott viszonyokról" beszélt. Az aranymetszés felfedezése óta rajta kívül senki nem foglalkozott azzal, hogy a két méret megszerkesztésekor rögzített "isteni" arányosságon kívül a tökély esztétikai lehetőségeit keresse.
Nem véletlenül emleget Mondrian "viszonyokat", többes számban. A közismert kék, piros, sárga négyzeteket keretező fekete sávos kompozícióiban ezeket a változatos viszonylatokat és új arányosságokat láthatjuk. Mintha nagyítóval néznénk egy textília anyagszerkezetét, úgy tárul fel előttünk a konstrukció lényege. A festmények szélein "túlfutó" függőleges és vízszintes sávok formálta rácsozatok: a modernizmus vázszerkezetei. E formációk a képzőművészet avantgárd gesztusain túl "irányelvet" adnak a Mondriant követő időszak tárgyi, urbanisztikai arculatához. A képein látható négyzetek és sávok kapcsolódási pontjai hordozzák az üzenetet - ez Mondrian legfontosabb művészeti öröksége.
Mondrian az 1920-as évek kezdete óta festi következetesen derékszögű kompozícióit (a De Stijl mozgalommal éppen a diagonális szerkesztési alternatívák megjelenése miatt szakított). Akár sűrű felépítésű struktúráit, akár egyszerű, minimalista képeit nézzük, felsejlik a festő inspirálta Bauhaus nyomán megszületett lakótelepi házak tagolása, geometriája, a könnyűszerkezetes építmények, az apró, színes négyzetekből rakott mozaikburkolatok, a sokpolcos szekrénysorok ritmikája.
Az Albertina kilencven festményt és rajzot felsorakoztató kiállításán nemcsak jól ismert és favorizált műveit láthatjuk, hanem számtalan csendéletét, tájképét, terebélyes lombkoronát ábrázoló kompozícióját is, melyekben a görbe ágakat "kiegyenesítve", fázisról fázisra kutatja a vízszintes-függőleges szerkezeti vázat. A nonfiguratív művészettől idegenkedő műbarátok számára ez a sorozat a válasz a "hogyan születik az absztrakció" kérdésére. Az alapművek sorát felvonultató, hibátlanul rendezett, szenzációs kiállítás egy fő művel marad adós, Mondrian utolsó alkotásával, személyes kedvencemmel: pedig szívesen pózoltam volna egy fotó erejéig a kockás ingemben a Broadway Boogie-woogie (1942-43) előtt - de ezért most egészen New Yorkig, a MOMA-ig kéne mozgólépcsőzni.
Bécs, Albertina, megtekinthető június 19-ig
