Magyar Narancs: Nem akartatok közös fotót, sem nevesítve szerepelni az interjúban. Miért?
i-ypszilon: Nekünk a mű a fontos. Ez egy közösségi munka. Demokratikus, ami szokatlan egy műalkotás létrehozása során.
MN: Erre a projektre jöttetek össze?
i-y: Ismertük egymást külön, párban. Kata és Csaba évek óta, Tamásék egy éve dolgoznak együtt. Megtaláltuk a felhívást, elkezdtünk beszélgetni róla. Volt egy szikra, ami begyújtotta a gondolkodást, és elég hamar összeállt egy kerek koncepció. Éreztük, hogy be kell adni.
MN: Mi volt a szikra? Mi motivált, hogy induljatok az 56-os pályázaton?
i-y: Az már önmagában fontos volt, hogy megjelent egy képzőművészeknek is szóló pályázat, mert egyébként nincs igazán módunk művelni a munkánkat. Így lehet tapasztalatokra szert tenni. Az 56-os eseményeken keresztül a szabadsághoz, egy emberi dologhoz kötődünk. Az emberi viszonyok érdekeltek, az, hogy Magyarországon megtörténhetett, hogy emberek összeálltak egy közösséggé. Ez sokkal fontosabb, mint a konkrét történelmi események. A pályázat lényege volt, hogy tisztelegni kell a pillanat és az azt létrehozó emberek előtt. Bedobták, oldja meg a szakma.
MN: Mi ragadott meg 56-ban?
i-y: Azokból az elbeszélésekből indultunk ki, amelyeknek számunkra is érvényes üzenete van. Egyik tanárunk mesélte: 1956. október 23-án a Műegyetemtől a Bem szoborhoz tartó egyetemisták úgy haladtak együtt, hogy a provokátorokat kizárják maguk közül, ezért mindenki csak olyan valakibe karolhatott, akiben megbízott. Ezek a történetek begyújtottak bennünk valamit. Mivel művészek vagyunk, a viszonyunk a világhoz a dolgok felfokozott megélését jelenti. Ha van egy történet, legyen az hétköznapi, múlt- vagy jövőbéli, azt megpróbáljuk fokozottan átélni.
MN: A pályázatra 79 pályamű érkezett, néhány külföldi is. Számítottatok arra, hogy megnyeritek?
i-y: Ebben teljesen eltérőek voltak a várakozásaink. De azt furcsállottuk, hogy egy ennyire fontos kiírásra csak 79-en próbáltak meg választ adni. 500 másik művész miért nem foglalkozott vele? Értelmiségi feladat, hogy formáld a közvéleményt. Az nem válasz, hogy ez egy rizikós téma. Nyilván születhetett volna jobb mű, ha komolyan veszik.
MN: 79 pályamű Magyarországon szerintem nagy érdeklődést tükröz. Nem vagytok maradéktalanul elégedettek vele, tovább kellett volna érlelni?
i-y: A mű teljes, amennyiben úgy valósult meg, ahogy mi elgondoltuk. De ha 17 éve beindul a közgondolkodás, és nem egy emlékművet készíttetnek helyette ennyi idő után, akkor a társadalom is elégedett lehetneÉ 17 éve lehet tudni, hogy idén van az 50. évforduló. Másfél éve írták ki a pályázatot, nagyon kevés időnk volt felkészülni. Szóval belecsöppentünk, és átestünk a kihívás oldalára. Most úgy érezzük, mi visszük el ezt a balhét.
MN: A ki nem beszéltség a pályázat körülményeiben is jelentkezett. Végre volt egy nyílt, nemzetközi tervpályázat egy 56-os köztéri emlékműre, de valamiért elsikkadt a figyelem aziránt, hogy a folyamat nyilvános és formálható is legyen, és ne csak az eredménnyel szembesüljünk. Valószínűleg a helyzetnek, amit ellentmondásosnak éltek meg, elébe lehetett volna menni.
i-y: Nem véletlen, hogy a berlini emlékműről 16 évig beszéltek. 16 év után lehet központi emlékművet készíteni. Eddig minden évben volt egy fáradt ünneplés, és most egyszer csak egy nagy csinnadratta - ez nem megy. Egyébként nem vagyunk felkészülve sem mi, sem az idősebb kollégák egy nyitott zsűrizésre, ezt parancsra, ennyi idő alatt nem lehet megtanulni. A politikusok pedig határidőre várnak eredményt.
MN: Ebbe a szellemi térbe bedobtatok egy új jelet. Mi az emlékmű szerepe?
i-y: Az volt a központi emlékmű gondolata, hogy kimozdítja ezt a témát a csendből. Csak most jönnek majd a kritikák, legalábbis ezt reméljük. Ez az emlékmű tízezer felkiáltójel. Egy tekintetben amiatt, hogy nem volt közbeszéd.
MN: Mi a mű lényege?
i-y: Szabadságot, hazugságmentes életet, általános emberi dolgokat szerettek volna 56-ban. Ez mind benne van az emlékműben. Szerintünk ez a legnagyobb tisztelet, amit az 56-osok felé fel lehet mutatni. Részben a közösség felrajzolása a lényege. Olyan formát alkottunk, amibe beállva jelképesen bekerülsz egy közösségbe, amit minőségek, átnemesedési folyamatok, kiemelkedés és az egy pontba olvadás formál. Az arányeltolódás a makett és a megvalósult mű között nem fájó, mert megjeleníti, hogy milyen erő-viszonyok voltak a forradalom pillanataiban. Hogy a magyar közösség óriási hatalmat támadott meg. Nekiment és léket ütött rajta. Ezt szerettük volna az emlékművel megjeleníteni, akár feszítettebbé is lehetett volna tenni.
MN: Hogyan válhat a köz sajátjává, és nem csak egy impozáns, kívülről szemlélhető objektummá?
i-y: A lényeg, hogy az emberek használják ezt a teret. Az egész Felvonulási teret a mű részének kellene tekinteni, amit most nem tudunk megtenni, hanem csak 80 méterig jobbra és balra, mert aztán parkoló van. Ott van mögötte a park, ez fontos. Egyszer csak lesz pénz arra, hogy Budapestnek legyen egy normális közparkja, aminek ez az emlékmű is része. Szeretnénk, ha megmaradna körülötte a tér. A fiatalok talán jobban értik, nekik nem kell nagyon magyarázni. Úgy terveztük, hogy körül lehessen járni az emlékművet, hogy az mozgásban tartsa az embert. Lesznek ülőpadok körülötte, be lehet menni a vasoszlopok közé. Azt szeretnénk elérni, hogy az emlékező egy határig megélje az átnemesedési folyamatot. Az emlékmű anyagaiban is mutatja ezt a belső átlényegülést, hiszen a rusztikus rozsdás vas átalakul felfénylő edzett acéllá. Fel lehet tenni a kérdést, hogy megvannak-e bennünk azok a célok, amik közösség részévé tesznek?
MN: Peter Eisenman és Daniel Libeskind berlini holokauszt-emlékművei sarokpontjai voltak a pályázat eredményét kísérő megszólalásoknak, miszerint a tervetek nem elég diszkréten viszonyul hozzájuk. Hovatovább koppintásról is beszéltek.
i-y: Egy elemzés éppen azt derítené ki, hogy nem hasonlít rájuk. Az Eisenman- és a Libeskind-mű nagyon hasonlít egymásra. A mienk hozzájuk hasonlóan geometrikus. De egyébként? A Szent Péter-katedrális kupolája pont úgy hasonlít a Szent Pál-székesegyház kupolájához, mint az ő műveik az 56-os emlékműhöz. Libeskind háromszögletű, ék alakú formákkal operál az épületeiben, de emögött nincs olyan jelentéstartalom, ami ezt a mi kontextusunkban érvényessé tehetné. Mindegy, hogy ki milyen formákat hoz fel az őskavalkádból, ezek archetipikus formák. Együttesen, itt állva, rengeteg nézetből egészen mást jelentenek. Nagy különbség, hogy bár absztrakt, de elég határozottan elmesélő művet készítettünk. Ebből a szempontból kerek, lényegre törő, minden tiszteletet, pozitív erőt felmutató mű.
MN: Progresszív hozzáállásnak tarthatjuk, hogy szakítottatok a figurativitás hagyományával, ami néhány kivételtől eltekintve az 56-os köztéri műveket is jellemzi. Mennyire volt tudatos ez a lépés?
i-y: Ez egy folyamat eredménye volt. Volt egy olyan pontja a tervezésnek, amikor azt gondoltuk, hogy megformáljuk az embereket, de hát a vonulást, összeolvadást képtelenség figuratívan megjeleníteni. Hogyan mintázod meg az arcokat, hiszen nem tudod, kik voltak ők? Fontos, hogy közéjük lehessen karolni. Egy képből lett egy absztrakció. Szándékosan úgy fogalmaztunk, hogy közérthető legyen. Az absztrakciónak olyan fokát próbáltuk megragadni, ami a hatéves unokaöcsénknek és a hetvenéves nagymamánknak is érthető.
MN: Aki nem élte meg a forradalmat és az azt követő évtizedeket, hogyan fogja 56-hoz kötni?
i-y: A közösség fogalma meglesz később is, "a köz" egymás közti erőből áll, erről szól az emlékmű. 56 volt az a pillanata a magyar történelemnek, amikor ez megtörtént. Arra mindenféle pátosz nélkül büszkék lehetünk, hogy ha megkérdezzük, mit tudnak külföldön Magyarországról, akkor az 56, Bartók és Puskás. És 56-ra szeretnénk büszkék lenni, hiába nem éltünk akkor. Ezért is pályáztunk. Három nap alatt létrejött valami, egy euforikus állapot, ami bármikor létrejöhetne megint. Ez a mondanivaló. Ezért nem szól ez a mű a szabadságharc elbukásának tragikumáról.
MN: Milyen távlatot képzeltetek el a műnek időben? Számtalan köztéri emlékmű sorsa, hogy idővel vákuumba kerül.
i-y: Ahogyan körbe lehet járni az emlékművet, hiszen nincs eleje és hátulja, mint egy felkiáltójel mindig is arra fog utalni, hogy amiért van az emlékmű, azt is körbe kell járni. Ilyen értelemben addig tart az érvényessége, amíg aktív ez a kérdés.
MN: A tér jelentésekkel túlterhelt terület. Hogyan viszonyul ezekhez az emlékmű?
i-y: A tér akkor vált politikai értelemben fontossá, amikor lebontották a Regnum Marianum-templomot. Odatették a Sztálin-szobrot, a templom egy ekkora tribün mellett nyilván nem maradhatott a helyén. Ma már nem felvonulások helyszíne, de a tér ott maradt. Mikor elkezdtük az építkezést, mindenki azt gondolta, a tribün alatt bunkert fogunk találni. A Honvédelmi Minisztériumban sem volt terv róla. A terveket úgy készítettük, hogy adott esetben statikailag módosítani lehessen a művet. De bebizonyosodott, hogy a bunker csak a népi képzeletben élt. A lényeg, hogy mindenképpen szerettük volna megtörni ezt a múltat, fizikailag is belehasítani a térbe. Ezért küzdöttünk, hogy a felvonulási út egy szakasza megmaradhasson.
MN: A leírásotok szerint az emlékmű "megszünteti a helyszín történelmi terheltségét" - ez elég nagy elvárás egy emlékműtől. Mintha egy emlékművel meg lehetne oldani valamit, amit a társadalom maga eddig nem tudott.
i-y: A Sztálin-szobor, a tribün, a hatalom parádézó, önmutogató jelképe törik meg. Ezzel lett megbontva, felülírva. Az a hely meg van semmisítve, meghasítva, felszántva. Nem kell ennél többet belelátni. Ledöntötték a Sztálin-szobrot, annak a történelmet megváltoztató pillanatnak állítunk emléket. A Sztálin-szobor még egyszer nem kel fel, mert ez a tömeg legyalogolja. Volt egy pályázat, ami csak ezt látta lényegesnek. Egy olyan pillanatot ragadott meg, amit 56-os emlékmű eddig soha: hogy szakítsunk az önostorozó, pesszimista hozzáállásunkkal. Attól forradalmi emlékmű, hogy a forradalom lehetőségét tartalmazza. Hogy jöttek az oroszok, ez hogyan tudna a mi életünkre hatni? Ezek olyan események, amiket mint tudást tudunk átvenni. Érzéseket addig tudunk átadni, amíg meg lehet élni őket.
MN: A kormány engedményekre kényszerült az 56-os szervezetek felé az "ellenemlékművel", 23-án kormányellenes happeningre használták az utcát. Hogyan fogadtátok?
i-y: Mi a műről beszélünk, ez pedig már a politikai közélet focipályája. 23-án sok ember megjelent ott, protokollesemény volt, amibe kívülről bekiabáltak. Ez nem érintheti az emlékmű lényegét. Alternatív emlékművek pedig másutt is készültek. Például Maya Linn washingtoni emlékműve mellé a vietnami veteránoké. Az Egyesült Államok kormánya is rákényszerült, mert a veteránok nem nyugodtak bele a végtelenül leegyszerűsített tisztelgésbe a harcuk előtt. Csináltak egy olyat, ami az ő nyelvükön szól. Amíg élnek azok, akik részt vettek benne, addig ezt meg kell tenni. Nálunk sem volt meg a konszenzus, de megoldották. Mi nem jutottunk el odáig, hogy azt mondhassuk, lehet, hogy nem tetszik, de a közösség fogadja el ezt a művet.
MN: Kinek szól az emlékmű?
i-y: Mindenkinek. Persze mi abból indultunk ki, hogy az 56-os szervezetek részéről minden rendben van, ott volt a zsűriben Fónay Jenő, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének alapító tagja és elnöke. Nem gondoltuk, hogy ők egymással sem értenek egyet. Megcsináltuk, ami a mi ízlésünk szerint való. Ha a szüleink levonják a saját életük tanulságait, és elmondják nekünk, azt mi is értékeljük, de lehet, hogy mi magunk teljesen más tanulságot fogunk levonni belőle. Az ő következtetésük lehet, hogy más emlékműhöz vezetne, mint a miénk. Az 56-os szervezetek a történelmi helyszíneken felállítottak fontos emlékműveket, és az is felmerült, hogy szerintük nem kell központi emlékmű.
MN: Az emlékmű nyitott értelmezési tartományba került. Olyannyira, hogy a szándékkal szöges ellentétben is lehet értelmezni: az ék a szovjetek benyomulására emlékeztet, a vasoszlopok akasztófákra...
i-y: A mostani, politikailag túlterhelt légkörben sokan prekoncepciókkal közelítenek az emlékműhöz. Az eleve elutasító álláspontok nem a mű lényegére, hanem a létrehozás körülményeire vonatkoznak, ezért mi nem kívánunk ezekkel foglalkozni. Ez a vita már vagy még nem az emlékműről szól. Rombolja a szakmaiságot és a művészetet is. A jelen helyzetre mi csak hatni tudunk, nem megoldani azt.
