Kiállítás

Töredezett fájl

Kollektív ornamentika – Lepsényi Imre kiállítása

  • Hajdu István
  • 2014. november 23.

Képzőművészet

Az első pillanatban oly vonzónak látszó feladat, Lepsényi Imre kiállításáról írni, meglehető­ sen nehézzé és bonyolulttá válik, ha az ember túljut a látvány verbalizálásának valamifajta bevezetőre vagy előszóra emlékeztető szaka­ szán. Amint azonban arra kerül a sor, hogy a leírás elemzéssé vagy értelmezéssé bonyolódjon, a patentek, banalitások, sztereotípiák, köz­ helyek rengetegében alig is találjuk meg az ösvényt, mely elvezethetne bármiféle „fogalmi rendhez”– hogy stílszerűek legyünk.

Másfelől: egy-egy gesztus csak a maga környezetében és saját formájával hiteles. Vagy nem.

Lepsényi bemutatója ugyanis – a kicsi és nagy, vázlatos és kidolgozott, hevenyészett és megmunkált ábrák, szövegek, fényképek és egyebek közvetí­ tésével – rendesen zavarba ejti a nézőt, már ha az tényleg nézi és olvassa is a múzeum fogadóterében a falra erősített, a felületes pillantás számára rendetlennek tetsző adathalmazt, mely körbeöleli, körülfolyja a pénztárat, a pénztárost, a biztonsági őrt, a korábbi kiállítások katalógusait őrző polcokat, majd mögöttük bekúszik egy kis helyiségbe is, mely valaha talán a ruhatár lehetett.

A kiállítás egy szigorú analízis reprezentációja kíván lenni, melyben az eredeti szándék, a szándékolatlan és a reflexió öröknek látszó hármassága igyekszik elrendeződni. Ám amikor az ember ámulattól elnyílt száját végre becsukva és a dolgokat igazán megnézve gondolkodni kezd, zavarba jön. Lepsényi vizsgálódása ugyanis – nem tagadom, valószínűleg nem is értem pontosan a szándékát – a látszat szerint arra irányul, hogy a vizuális kultúra egyik fontos elemét, az ornamentikát az elmúlt 100-120 év kultúrtörténetének (szellemtörténetének) tükrében, összefüggéseiben vizsgálja, s beillessze olykor és esetleg köz- és politikatörténetének folyamatába. Olykor és esetleg, merthogy az akaraton kívül nem­igen látszik semmi, ami megérlelt eredményre mutatna. A kiváló, több nagyszerű nemzetközi díjat elnyert (egyebek mellett éppen a Kassák Múzeum arculattervével is híressé lett) webdizájner régóta foglalkozik a kép és a hatalom, az „alkalmazott” vizuális eszközök és a totalitárius rendszerek viszonyával, a hatalmas anyag azonban itt és most olyképpen jelenik meg, mintha Lepsényi a hatvanas-hetvenes évek TIT-előadásainak diavetítéseit vagy a Népművelési Intézet rajztanári és „kultúros” továbbképzéseinek farostlemezre rajzszögezett, napszítta reprodukcióinak világát akarná fanyar módon parodizálni, anélkül persze, hogy ezekről bármi személyes tapasztalata lehetne. Hevület és efemer találkozik a falakon, giccsé lett Böhringer-idézet milliónyi elharapott mondattal, töredékben hagyott jellel a cédulákon.

Úgy rémlik, Lepsényi egyszerre in vivo és in vitro dolgozik, kinn, benne és rajta a képtudomány testén. Tudományos analízisbe akarja vinni a piktogramokat, vizuális jelszavakat, a közhellyé lett képi idiómát, ugyanakkor érzéki rendbe is szeretné szerkeszteni tárgyait, s a tér­ be helyezett fájlokat – melyek a klasszikus koncept art formaegyszerűségét igyekszenek követni – kiteszi a megtekintés idejének. Ám az szegényes és ellenséges: a falakon száraz levelek gyanánt színesednek-színtelenednek az adatkupacok, porlódnak a tényhalmok, szürkülnek, egy­ szerűsödnek – mondjuk: halódnak unalmasra és csöndesre, egyszer­ smind installálódnak át az örökkévalóságba –, s a dolog szellemileg kezd komposztálódni.

A leginkább konfúz adattárnak tűnő térben kétszer egy-egy órát eltöltve sem igen láttam át, mi a cél, mi kuporog az elemzés fókuszában, mi fölött arat diadalt az akarat? Néhány részlet persze felderengett, főként kérdések révén… Még azt megértem, és ha nehezen is, de elfogadom, hogy Lepsényi Imre a 19–20. századi magyar (nemzeti?) ornamentikát, kiváltképp Lechner Ödön és Kós Károly ez irányú munkáit valami rettenetnek érzi és láttatja, azt már viszont kevésbé, miért nem ront rá következetesen mindenkire, aki ebből a gondolatból tovább jutott, vagy eltért bármilyen irányba is. Miért nem aláztatik meg például a gödöllői ornamentalizmus vagy Jaschik Álmos, miért válik Lechner és Kós bűnbakká, a bűn pontos megfogalmazása és a bűntörténet folyamatának felvázolása nélkül? Vagy: miért nem húzódik végig a szó szoros és átvitt értelmében a meandervonal kis horog-, nyilas- és kaszáskeresztekkel pettyezve az anyagon, pedig ha van valami metafizikai az ornamentika és a kollektivizmus történetében, az épp ez a több ezer éven át szét- és összevonagló vonal. Vagy: Hannes Böhringer helyett, mellett, előtt miért nincs egyetlen utalás olyan tömeglélektan-specialisták munkáira, mint Elias Canetti, José Ortega y Gasset, Wance Packard vagy David Riesman?

Lepsényi heroikus szándéka anyagba formálva olyasmivé vált, mint amikor a koncept art ki-, meg-, feltalálva a tautológiát a végletekig hajszolta módszerét, s ennek a következménye az (ebben az esetben) nem túlságosan rokonszenves önreferencialitás lett. Úgy rémlik, egy még meg nem írt könyv kéziratának szétszóródott lapjai röppentek fel a falakra s a néhány tárlóba, azt mindenesetre igazolva, hogy a gondolat és a forma diszharmóniája nem mindig hasznos és rokonszenves.

Kassák Múzeum, Bp. III., Fő tér 1. Nyitva 2015. március 1-jéig

Figyelmébe ajánljuk