KOmplett

Itt már az is luxus, hogy van fürdőszobánk – kevesek kiváltsága. Hogy sár van a zuhanytálcában, és hogy egész éjjel csöpög, szörcsög a víz, csak kicsit vesz le az örömből. Az egykori pokoli ágyakat kicserélték, de az valahogy máig nem megy, hogy a sötétítőfüggöny mérete ablakkompatibilis legyen. De persze nem wellness hétvégére jöttünk, hanem nosztalgiázni.

„És akkor lassan ráébredtem – megértettem, hogy álmomban meghaltam. Fogok még élni – talán hónapokat, talán heteket, napokat vagy órákat. Az idő – nincs. Abban az álomban én meghaltam. A szellem, a halál ellensége, ami így tud remegni, és ennyire makacs, az most mind kirázódott belőlem. Én már halott vagyok, és nem számít. (…) Ó, szeretnék én egy rakás dolgot, nagyon is. De nem bánom, ha nem teszem meg őket.”

Az idénre sok (főleg építészeti) változáson átesett művészeti vásár kapcsán a sajtó most a könnygázos oszlatással volt tele. Ahogy DiCaprióról, úgy erről is lemaradtam, én még élveztem a vidám kavalkádot a bejárat előtt.

Páral hősei normális életre vágynak. Normális lakással, normális szeretővel, normális munkával. Csak valahogy semmi nem normális körülöttük. Ők mégis alkalmazkodnak észrevétlenül az abszurditáshoz, mint normához, míg végül teljesen kifordulnak magukból.

Gondolj arra, hogy káposztafejek vannak a nézőtéren! Ne keress szemkontaktust senkivel! Ilyesmikkel biztatják a lámpalázast. Ám mindez vajmi keveset ér a remegés és az izzadás ellen. Mivel érdemes hát próbálkozni?

A rémálmodók – még ha nem is tudnak róla – gyakran bolyonganak az ő világában. Néha úgy érzem, nekem se tesz jót, hogy sok Lovecraftet olvastam elalvás előtt.

Kétszáz év után idén lesz a leghidegebb nyarunk, olvastam délelőtt, és nem mondom, hogy arany napsütéssel vonta be a napomat. Épp tegnap este, dideregve éreztem azt, hogy éppen elegem van.

Ha egyetlen hősnő, akkor Ofélia. Régebben már alakítottam őt a Marjai Judittal készült kádsorozatban, de pár hónapja úgy éreztem, még egyszer meg kell formálódnom Oféliaként. Az egész fotózás ötletét a világító rózsás égősor adta, meg az, hogy akkoriban napok óta azon kaptam magam, hogy dúdolgatok az utcán.

Ismét egy alig ismert betegség, amin gondolkodnunk kell. Az edzett hipochonder szemöldöke felszalad, és rögvest fel is fedezi magán a tüneteket.

Nem vagyok az a „koncertensírós” típus. Koncz Zsuzsa turnéjának váci állomásán mégis kicsordultak a könnyeim. Az előadás gyönyörű búcsú volt Cipőtől.

„Semmi nem menthet meg csak az írás. Ez tartja helyén a plafont, sakkban a hordákat, hogy be ne kerítsenek.”

Vannak napok, mikor minden teljesen üresnek tűnik. Sehol nincs egy ötlet, egy kis szikra, ami továbblendítene. Ilyenkor azt érzem, a következő lépcsőfok a téboly.

„Baltának használjuk egymást, hogy leüssük azokat, akiket igazán szeretünk.”