| Kányádi Sándor: A ház előtt egész éjszaka (Reminiszcencia) a ház előtt egész éjszaka ott állt egy terepjáró égő féklámpával állt mintha csak éppen akkor érkezett volna mintha éppen indulni akart volna szellőztettem már lefekvéshez készülődve kihajoltam ki szoktam nézni mielőtt az ablakot becsuknám és akkor megláttam égő féklámpával a terepjárót nofene szaladt ki a számon történt valami kérdezte a feleségem semmi mondtam csak egy terepjáró miféle terepjáró afféle terepjáró mondtam a függönyt is eligazítva innen is talán látható mondtam az ablak sarkához húzódva innen a függöny mögül ha éppen kíváncsi vagy rá nem kell a szemközti háznak is mindent látni mondtam egy kis eltalált odalapulással ha a megfelelő szöget elkapjuk csukott ablakon át is lelátni még a járdából is egy-két arasznyit befoghat a tekintet még örültünk-forma is egy picit a fölfedezésnek mert majdnem két évtizede élünk itt a harmadikon és mostanig még soha nem jöttünk rá hogy milyen aránylag megfelelően leleshetünk vajon ott van-e még kérdezte későbben már a paplan alól a feleségem hogy ott van-e tényleg megnézem ha gondolod megnézhetem mondtam ott állt égő féklámpával mintha csak éppen akkor érkezett volna mintha éppen indulni akart volna érdekes mondtam és kimentem a fürdőszobába tettem-vettem még garga- lizáltam is mert a torkom is mintha egy kicsit kapart volna vagy mifene még mindig ott van suttogta a feleségem egy picit meg is ijedtem ahogyan a függöny mögül kisuttogott amikor beléptem mellé szorultam én is és szégyelltük mind a ketten hogy milyen hallhatóan ver a szívünk majd elmegy ha megunja lefeküdtünk vártam vártam amíg el- alszik az asszony akkor aztán nagy óvatosan újra az ablakhoz lopakodtam ott van-e még kérdezte a feleségem s én zavaromban azt mondtam hogy csak az eget akartam úgy hallottam mintha eleredt volna az eső és nem esik kérdezte nem esik mondtam és ott van-e még ott állt égő stoplámpával mintha csak akkor érkezett volna mintha éppen indulni akart volna ott áll most is pedig már hajnalodik ott áll most is míg ezt a verset kopogom mert mi mást is tehetnék elaludnunk már úgyis reménytelen |
A művészet nem fejlődik, csak a művészi technika változik: nevetséges lenne azt mondani, hogy Tandori versei fejlettebbek, mint azok, amelyeket Arany János írt. Nem is érdemes úgy mondatot kezdeni, hogy „ma már”, amikor esetleg csak arról van szó, hogy irodalomtörténeti távlatban „most éppen” különösen népszerű, vagy fordítva, nem használatos valamilyen költői eszköz. Kányádi Sándor költészete, most úgy tűnik, az utolsó olyan életművek közé tartozik, amelyekben a metaforába, a költői képbe vetett szilárd hit jegyében jelentős versek születtek. Ady már száz éve megírta, hogy „minden egész eltörött”, de ezzel a felismeréssel sokáig csak az avantgárd nézett szembe minden következménnyel: a többiek erről a töréstapasztalatról még sokáig, mondjuk Pilinszky első korszakáig ép, egész versekben számoltak be.
Kányádi Fekete-piros című, 1979-ben megjelent kötetének az Országos Széchényi Könyvtárban található példánya az évtizedek során úgy elhasználódott, hogy újra be kellett kötni. A könyvkötők sajátos műalkotást hoztak létre: a strapabíró könyvtári műanyagból a borítón a tragikum feketéjét, a gerincen pedig a szenvedély vörösét használták – amilyen azoknak a mezőségi lányoknak a viselete, akik a kimenőnapjaikon Kolozsvár egyik járdaszigetén járják a kötet címadó versében ének és zeneszó nélküli, néma táncukat.
Kányádi metaforái, költői képei gyakran találják meg a kifejeződésüket a vidék, a természet jelenségeiben, amelyeket sokszor tájnyelvi szavak tesznek érzékletessé: ezek közül sokat egyenesen Kányádi emelt be a költői nyelvbe, tőle tudjuk például, hogy a csóka csárog, a madár a magot bebegyeli, a víz pedig fagypont alatt megszajzik.
Annál érdekesebb A ház előtt egész éjszaka látszólag eszköztelen kopársága. A sivárság ma az irodalomban különösen népszerű, de művészi bemutatásának ugyanazok a feltételei, mint általában az ábrázolásnak: a költőnek a feketét, a szürkét is muszáj saját magának kikevernie, nem lehet a vászonra csak úgy kinyomni a tubusból. A „garga- / lizáltam” sortörése vagy az olyan szófűzések, mint a „miféle terepjáró afféle terepjáró” vagy a „milyen aránylag megfelelően leleshetünk”, illetve az ilyen mondatok: „vajon ott van-e még kérdezte későbben már a paplan alól a feleségem hogy ott van-e tényleg megnézem ha gondolod megnézhetem mondtam”, mind egy Kányádiétól különbözőnek ismert versfelfogás nyomait viselik magukon. Petritől vagy Tandoritól előbb várnánk a szavak ilyen széttördelését, a mondatszerkezet ilyen szétfecsegését – csakhogy ők közben színesebbek. A megfigyelés témáját a magyarországi költészetbe Petri vezette be A személyi követő éji dalával, amely a maga dühös találékonyságában mégis olyan színes, mint egy irizáló olajfolt, vagy legalábbis mint egy rendőrkutya fényes szőre.
Kányádinak ebben a versében nyoma sincs tájszavaknak, költői képeknek, de még kötött formának sem. Nincs szenvedély és tragikum, mint a Fekete-pirosban vagy a címét ugyanerre a kettősségre építő Sörény és koponyában. Fény, szín csak a terepjáró féklámpájából jön, csak az ormótlan autó létezik, amely úgy foglalja el a vers terét, ahogy a ház előtti sávot: folyamatos feszültséget teremtve – „mintha csak éppen akkor / érkezett volna mintha / éppen indulni akart volna”.
Nem jött sehonnan, nem megy sehova, csak ott áll egész éjjel, minden megragadható előzmény vagy következmény nélkül. Miközben a versben mégiscsak vele összefüggésben létezik és belőle következik minden: ez az épp megfoghatatlanságában olyan fenyegető autó annyira tevékenyen parkol, hogy szinte még a fürdőszobába és a paplan alá is követi a megfigyelőt. Olyan buzgón tétlen, hogy megnézni is csak óvatosan ajánlatos, sőt, jobb nem is venni róla tudomást: „semmi mondtam csak egy terepjáró”.
Pedig egy terepjáró, az nem semmi.
Muszáj újra és újra megnézni, ha máshogy nem, akkor „egy kis eltalált odalapulással”. Külön érdekes, hogy ebben az értelmet és biztonságot nélkülöző, kafkai világban épp az oldalpillantás kényszerű trükkjéből származik valami groteszk meglepetés: „még örültünk-forma is egy picit a fölfedezésnek mert majdnem két évtizede élünk itt a harmadikon és mostanig még soha nem jöttünk rá hogy milyen aránylag megfelelően leleshetünk”. A versbeli alak egyetlen esélye, hogy ő is szemmel tartja a megfigyelőt, és feljegyzi a tapasztalatait, például az ablak mellőli megfigyelés szabadságának nyomorúságát: „ha a megfelelő szöget elkapjuk csukott ablakon át is lelátni még a járdából is egy-két arasznyit befoghat a tekintet”.
A szemlélődő persze ezzel nem sokra megy: a vers végkicsengése vigasztalan, amit az ideiglenesség érzése sem enyhít, sőt, inkább fokoz. A Ceaușescu-diktatúra reménytelenségéről van szó? Általában az önkényuraloméról? Egy különleges léthelyzetéről? A költészetéről? Vagy az egész életről? Akárhogy is, ez az utolsó szava ennek a szinte teljesen metafizikátlan versnek, amely csak egyetlen pillanatra nyílik ki, váratlanul, egy szinte csak a hiányával jelen lévő másik távlat irányában, felfelé, amikor nem sokkal a vége előtt a férj ezt az igazságot füllenti a feleségének: „csak az eget akartam”.
