Szétlapított szövegek - Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal - a kardozós változat -

szerző
Radics Viktória
publikálva
2013/30. (07. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

false

Esterházy Péter új könyvét csak a Szentlélek tartja össze. A kemény födelekkel rámázott mondatherbárium már-már leplezetlenül értelmetlen, pontosabban: egyetlen értelme, hogy Esterházy Péter, "a legismertebb jelenkori magyar író" (Die Welt, 2013. júl. 13.) írta. A szerző legalábbis erre látszik építeni, E. P., a korszakalkotó (itt a tizenhetedik századot esterházyasító) író tudományát tálalja különféle finom körítésekkel a nagyközönségnek, az ő kiválóságát, családi és írói erényeit hinti szét, retorikai és stilisztikai készségeit, mesterségbeli trükkjeit mutatja be.

A szerző nem tud szabadulni úri obszessziójától, E. P.-től; noha látszólag distanciát teremt és minden vallomásosságot, közvetlen én-beszédet kiirt, a szerepidentitás már annyira megrögződött - s ebben egy egész kulturális udvartartás támogatja -, hogy az írás révén sem történik meg a terápia, az eloldódás az ironikusan uralt Jelentékeny Író Egótól, melynek esetleges önparodizáló, önkritikus futamai is hozzátartoznak sokat dicsért szellemes sziporkázásához, azaz önreprezentációjának alkatrészeivé váltak, öniróniája pedig önkényeztetésnek is beillik.

Esterházy méltán híres-neves, kicsit sznob, kicsit trágár, kicsit magyar, kicsit mondén, cinkos intellektuális iróniája mostanra unalomba hajlott, darálóként működik, modorrá változott át. Bizony, vesztett rugalmasságából, és nincs már felfedezőereje. Nem szól semmiről, csak magáról, önvilágáról, sajátistenéről. E magamulattató irónia unalma oly lehengerlő, hogy szétlapítja a szövegeket és elandalítja az olvasót. Akire Esterházy Péter egyébként nincs tekintettel, nem szólít meg ő senkit, csak az agora előtt produkálja magát, ami olyasmi, mint mikor a filozófusok az emberiséget üdvözítik, de egy-egy ember sehogy sem válik létezővé számukra.

Az író magában beszél, mintha csak szabadidős szöveget farigcsálna; önmagát vidítja fel a fricskázón pajkos, pajzán, szexis és kulináris részletekkel, kis magyar historizáló arabeszkekkel - kommunikációs szándék bárkivel, bármivel, dialogikus igény nem rajzolódik ki sehogy sem. Történelmi regénynek csak látszik ez a cifra próza, a történelem azonban csupán (kidolgozatlan, félig-meddig megfabulált) téma és aláfestés a jellegzetesen E. P.-s variációk számára - esztétikailag ez a historizáló építészethez hasonlítható. Sántha Józsefnek a Revizoron sikerült összeállítania a cselekményt, akit érdekel, ott elolvashatja ("Mondják meg nekik..."), noha a kritikus véleményét nehéz lesz kihámoznia.

A szétírt Egyszerű történetben a szövegértés tudatosan nehezített, minden szál szakadozik, minden figura multiplikálódik, ami nem annyira felcsigázó, mint inkább irritáló, a történet élvezete helyett a "szöveg örömét" kiforszírozni kívánó eljárás. Az olvasóknak a betűkhöz, a szavakhoz, a grammatikához való állandó visszatérítése kontraproduktív, nem a nyelvre, hanem az Esterházy-nyelvre hívja fel a figyelmet. Nem hagyja a nyelvet beszélni, ehelyett ő, a minden hájjal megkent író óhajt parádézni.

Az akadályoztatott olvasás a sűrű lábjegyzetelésnek is köszönhető: a csillagozás alkalmat ad arra, hogy az E. P. márkavédjegy legalább félezerszer szerepeljen a lapokon. Esterházy így vágott vissza azokra a számonkérésekre, melyek a jelöletlen idézés technikáját, mások mondatainak és gondolatainak el-, sőt kisajátítását vetették szemére. Most aztán bőven és játszadozva megadja minden idézet forrását a saját monogramjával ékesítve azokat - érdekes, hogy az idézetek az oldalakra hámozott regény olyan szöveghelyei, ahol felkapjuk fejünket, bennük bemozdul valami mögöttes, ami mégiscsak több mint szövegelés.

Esterházy Péter igen jelentős irodalmi cselekedeteket hajtott végre az elmúlt évtizedek során, amikor (ahogy ezt teóriában az orosz formalisták tették)

minden oldalról megvizsgálta

a szöveg szöveg mivoltát, irodalmi nyelvkritikát művelt, dekonstruálta a meghonosodott retorikai toposzokat és ezzel együtt a pátoszformákat, leleplezte a stílusfigurákat, megjátszatta a komolykodó irodalmi nyelvet - ez a fajta depatetizációs szövegirodalom azonban mára kimerült. Ez a mostani műalkotás pont azzá változott, ami ellen a korai Esterházy bevetette tehetségét és tudományát: retorikává, retorikai mutatványkönyvvé, a saját stilisztikai találmányainak mintakönyvévé, amilyenek a szőnyeg- vagy tapétamintákat bemutató katalógusok. Esterházy beleragadt a mindent kifigurázó írózsonglőr hálás szerepébe, de a darab, amelyben játszik, egyre kevésbé érinti és érdekli. A szövegek, amelyeket előállít, immár puszta szépelgő, magakellető szövegek, mert már életét vesztette a mögöttes, vad tartomány, kiszáradt a nyelv egzisztenciális vonatkozásainak sűrűje. Amit olvasunk, valóban - csak - szöveg, szórakozásra, ha jó. Papírforma. Még a Miatyánk is a tréfálkozó irodalmi parafrázis áldozatául esett, persziflázs lett belőle, nincs mögötte, nem jár vele semmi - és lassan már nem is marad parafrazeálnivaló, éhen maradunk.

Szó, mi szó, Esterházy ötletgazda maradt, tele van önmenedzselő ötletekkel, ilyenek például a számozott oldalak s az ezekkel való trükkös kártyázás, a kurkászás a 17. századi magyar történelemben, az akár többszörös önlábjegyzetelés mint a kritikusokkal való kitolás és mint a reklám helye, a melegszerelem képbe hozása, a történelmi, teológiai, gasztronómiai és szexuális ínyenckedés, az elménckedő trágárkodás. Elmélyülésre azonban nem ad lehetőséget ez a prózacsomag, ezt nem is ambicionálja, hátba cirógatja az ilyesmire vágyakozó olvasót: jól van, eridj szépen, nyugi, már minden le van játszva.

Mai programok
A két nagy ívű vokáció - az Úrra és a meghalt Atyára vonatkozó - nem telik meg valódi megszólító hévvel s hanggal, formális marad, stílusimitáció, vicc, poén, az ima karikatúrája lesz belőle. Az "előversengésben" kitűzött terv, az idős apa "titkos és titokzatos boldogságának" fölkutatása füstbe megy, maga a gondolat is lelappad. "Az okozott fájdalom eltörpül a keletkezett boldogsághoz képest" - ez írmagjában maradt inverzió, mely sajnos imigyen nem szól, hanem elfullad. A regénynek egyszerűen nincs íve, s a menete technikásan erőltetett. Akadtak szépséges (persze ironikusan uralt) tájleírások, töredékesen is frappáns jellemábrázolások, izgalmas pillanat- és zsánerképek, fölvillantak arcok, voltak vidám részletek, találkozhattunk szép archaizmusokkal, ízes szavakkal a nyelvi feredőben, nyilván vannak olvasók, akiknek a humorérzékét bizsergetik a csavaros mondások ("Egy jó kis magyar nyelv. Egy fasza."), azonban az egész számozott alkotmány beomlik, s az olvasó-bányász bent reked. A talán központi reflexió, mely szerint "mintha a bajok mögött volna egy nagyobb baj", nincs kifejtve, hanem el van vakarva, mint egy szúnyogcsípés.

Magvető, 2013, 250 oldal, 2990 Ft

Jelenlegi értékelés
2

szerző
Radics Viktória
publikálva
2013/30. (07. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 6
    yoyo
    2013. augusztus 09., péntek 11:23
    Talán minden írói életműnek van legalább egy olyan zsákutcás opusa, amelynek lehetetlenségi pontját éppen a túl sűrűre sikerült esszencia jelenti. A Virágzabálók az én emésztőrendszeremet is megfeküdte, pedig Darvasit nagyon szeretem. Az alkotón valahogy eluralkodott a stílusa, helyenként az jött át a szövegen, hogy itt maga is megborzongott a saját szavaitól. Radics Viktória akkori kritikáján magam is megütköztem, ilyen megsemmisítő véleményt ritkán olvashat az ember.
    E mostani kritika után félnék elolvasni az Esterházy kardozós változatát, valószínűleg ahol csak érném, belehallanám a fentieket, bár lehet, épp emiatt lenne szórakoztató.
  2. 5
    fourjack
    2013. augusztus 09., péntek 10:49
    Félreértés elkerülése végett, mindkettejüket bírom, igaz Esterházyt "csak" kedvelem, és ugye Ő újra meg újra "táncra hív" vagyis "kard ki kard" párbajra hív, azaz kihív, elcsábít egy kis szurkálódásra, viszont tény, hogy Viktóriát ehhez képest imádom... és ha belelendül a másik megvesszőzésébe, akkor bizony nem ismer kíméletet, és nem igazán tudja abbahagyni...

    szóval ez nem "Megbombáztuk New Havent" volt, hanem Esterházy Péter megvesszőzése, de valamiért ott vigyorog a farzsebemben a gyanú, hogy ez az aktus nem volt minden élvezet nélkül való Esterházy Péternek... azért ő is tudja, amit tud, magáról és a világról is, hisz ezért szeretik őt a népek... és ezért szerintem sok helyen ő maga is valószínűleg igazat ad Viktóriának... (magyarul, van neki szerintem belátása).. meg tudja, hogy egy kritikusnak ez a dolga, hogy ne kímélje, és ő nem állhat e fölött, de Esterházyról lévén szó, neki még a maró kritika is csak parfüm...lám itt is megjelentek hős védők (bár szerintem Esterházy nem szorul rájuk), és máris pörög az oldal, a kritika, tehát a könyv...
  3. 4
    fourjack
    2013. augusztus 08., csütörtök 21:51
    a könyvet nem olvastam, de a kritika szórakoztató... mondhatnám ez Esterházy megvesszőzése, (száz vesszőcsapás, lásd könyvcímet)

    Bírom Viktória kíméletlen, szenvedélyes őszinteségét, ha mondanivalója van, akkor bizony odacsap és cincál, kő kövön, mondat mondaton nem marad... és ez fordítva is igaz, ha valamit szeret, akkor azt viszont az isten se menti meg szenvedélyes szeretetétől és a fényes felmagasztosulástól... Gratula...
  4. 3
    Cheyenne
    2013. augusztus 08., csütörtök 09:16
    Ha nem olvastam volna a kritikusnő Virágzabálók-kritikáját, ez az írása, egy időre biztosan, eltántorítana eme könyvtől. De olvastam. Akkor az év regényét döngölte földbe (próbálkozott vele, mondjuk így). Tehát, amiről Radics ír, nálam ellenkezőleg csapódik le. Kritikája inkább önmagáról, vélt felkészültségéről szól. Ám semmitmondó magával a művel kapcsolatban: mintegy elbeszél fölötte. Képtelen akár így, akár úgy, de tökön ragadni. Radics a női Bán Zoltán András kritikusunk. Bán utolsó bánázó remeklése eme hasábokon éppen a 45 utáni regény egyik kiemelkedő remekművét (Élet és sors) próbálta sután a realizmus kategóriával lerángatni.

    Amennyire jó a narancs közéleti vonalon, úgy a kezdetektől a kulturális rovata mindig egy tökön rúgott kakasra emlékeztet: kukorékolni szeretne a baromfiudvarban, megmutatni a tuti irányt, de csak "alter-sznobizmusra futja belőle. Az egyik néhai alapító tag mondta nekem: valahogy sehogy sem akart színvonalasra sikeredni ez a rovat itt, már a kezdeteknél is gondok voltak.
    Persze, ameddig, haverok csinálják, így marad. Itt mindenki ért a rock-zenétől a filmig, a képzőművészettől az operáig mindenhez. Hát éppen olyan is ez a rovat. Mert nem csak az provinciális ami magyarkodni akar, de az is, ami mindig európaibb, nyugatiasabb akar lenni, drága nyugati kultúránknál.. (Szerb Antaltól szabadon..)
  5. 2
    Staubsauger
    2013. augusztus 07., szerda 16:40
    Lila ködös zagyvaság ez az írás.
  6. 1
    Dóra Vas
    2013. augusztus 07., szerda 16:30
    Megnyugtató a kritika. E.P. rokokó játéka maga a semmitmondó tökéletesség.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...