Irodalmi csirkefogók

Győz a hanta

Könyv

Az irodalmi életet korántsem feltétlenül a nagy írók és költők teszik szórakoztatóvá, különössé vagy éppen kriminálissá. Szélhámosok és hintáslegények a magyar irodalom történetéből.

Tartsuk bár az irodalmat mégoly emelkedett, vagy akár egyenesen szent dolognak, az irodalmi életről, a mairól éppúgy, mint a száz vagy kétszáz év előttiről, köztudomásul szolgál, hogy nagyon is gyarló közeg. Vagyis itt ugyanúgy akadnak hétköznapi bűnösök, mint a társadalmi élet más szegleteiben, a különbség pedig néha mindössze csak annyi, hogy a latrok éppenséggel íróként próbálják elfogadtatni magukat.

Az 1920-as években feltűnést keltő Radó Ernő esetében talán még ennyit sem állíthatunk teljes bizonyossággal, hisz’ az ő kiterjedt bűnözői működésének az irodalom csupán az egyik részterülete volt. Igaz viszont, hogy ott olyan eredeti ötletekkel állt elő, ami alkalmasint a marketing sok mai szakembere számára is imponáló lehet. Így például a bűnügyi tudósítások szerint kellemetlenül tolakodó, de kétségkívül leleményes fiatalember felvásárolta egy negyedvonalbeli költőnő pár évvel korábbi verseskötetének (Tóth Jolán: A láthatatlan piramis) eladatlanul maradt példányait, majd kicseréltette a címlapokat, azokon immár a maga nevét feltüntetve szerzőként. Miután ekképp „megalapozta” hírnevét és egy fekete keretes szemüveg viselésével megteremtette komoly írói imázsát is, 1925-ben megjelentette A nagy betegség című – talán már valóban saját – művét, melyet rögtön második kiadás gyanánt bocsátott ki. Valamint a könyv utolsó lapjain ott szerepeltette mindazokat az elismerő kritikákat, melyeket a Pesti Hírlap, a Magyarság s más korabeli orgánumok jelentettek volna meg a soha nem létezett első kiadásról. Itt újfent a névcsere megoldását alkalmazta: a mások könyveiről megfogalmazott dicsérő recenziókat ismét gavallérosan a saját nevére véve.

Sajnos Radó, kiábrándító módon, sokkalta közhelyesebb bűnözői eszközöket is alkalmazott. Így például a budapesti nemzetközi eszperantista kongresszus, majd a fogorvoskongresszus meghívottjai közé elegyedve szélhámoskodott, sőt nem átallott villamosbérletet lopni. 1929-ben azután, mint vitéz szentmártoni Radó Antal Ernő, a Vitézi Szék éves értekezletére is megpróbált beszivárogni, ám itt igazoltatták és egy rakás lopott papírt találtak nála. A letartóztatott Radó morfinistának és kokainistának vallotta magát, s a források tanúsága szerint ezután már csak szimpla bűnözőként szerepelt a lapok hasábjain.

*

A Krúdy Gyula által többször is megörökített és oly beszédes vezetéknevű Simli Mariska ugyancsak erősen vágyott a publicitásra, s szintén következetesen az irodalmi élet és a törvényesség külső határvidékén tevékenykedett, mint soha meg nem jelenő könyvek és lapok propagátora. A rendszerint reverendát, cilindert és monoklit viselő, de sajnálatosan kétes higiéniájú fiatal nő a Hét bagoly vonatkozó részlete szerint „mindenütt feltűnést kelt magaviseletével, és többnyire új lapok megindításához gyűjt előfizetőket. A rövidre vágott hajával, sötét szemével, halovány arcával, keskeny vállával, izgatott beszédével végigjárta Magyarországot, és a vidéki városokban a különös leányzó bizonyos sikerekre tett szert. De aztán lefelé kezdett haladni csillaga, itt-ott a rendőrséggel is összeütközései voltak. Írni nemigen tudott, legfeljebb néhány silány verset; az egykori »kékharisnya«, akinek feltűnése elején mutatkozott, idővel előfizetők gyűjtéséből tengette életét.” Az 1903-ban, alig 35 esztendősen, tüdőbajban elhunyt Mariska életútját (melyhez a hangyaszorgalmú Szinnyei József lexikona nyomán egyetlen Debrecenben megjelentetett művet tudunk hozzákapcsolni) néhány éve, Pesti csodabogarak című kötetében, Saly Noémi tárta fel lenyűgöző és szórakoztató részletességgel.

Akadnak persze ennél jóval terjedelmesebb – és valamelyest színvonalasabb – életművel rendelkező kétes alakok is irodalomtörténetünkben. Olyanok például, mint a politikai kalandorsággal és selyemfiúi ügyeskedéssel érvényesülő Pekár Gyula, akinek mindmáig szobra áll a Nemzeti Múzeum előtt. Pontosabban természetesen Arany Jánosnak van szobra a Múzeumkertben, ám Stróbl 1893-ban a mellékalakként ott elhelyezett Toldit a daliás Pekárról mintázta. Pekár helyből amorális pályakezdését és íróvá válását, melyben a jóhiszemű Justh Zsigmond körének, valamint a századvég legelőkelőbb félvilági hölgyének, a fiatalembert kitartó Pilisy Rózának is komoly szerep jutott, újra csak Krúdy örökítette meg, 1920-as regénye, a Velszi herceg lapjain, Bimy néven felléptetve az élősködő írópalántát.

A franciás írói modorral és a könnyeden erotikus hangvétellel hasztalan kísérletező Pekár a húszas évekre már túl volt egy teljes fordulaton. Egyrészt az erkölcsös és hangsúlyozottan magyaros témák felé fordult, másrészt belevetette magát a nagypolitikába. Itt is a hazafiaskodás lett a kenyere, s szinte ki sem lehetett őt robbantani Tisza István Munkapártjának klubjából. 1914 nyarán, a világháború első heteiben, mint azt Berzeviczy Albert naplója is tanúsítja, Pekár minden alkalmat megragadott, hogy a pártkör erkélyéről beszédeket tartson a háborút éltető tömegnek. Az igazi beérkezést azonban az ellenforradalmi korszak hozta el számára, amikor pár évre a keresztény kurzus egyik rettegett kultúrpolitikai főembere és irodalmi nagyság vált belőle: akadémikus, társasági elnök, miniszter. A Krúdyn hatalmi pozíciójából bosszút álló, saját drámáját, a jellemző című Magyart pedig a Nemzeti Színházra rátukmáló Pekárról pár évig csak az országhatáron túl írtak őszintén. Például az épp bécsi emigrációban élő Gábor Andor, aki ilyen üdítő gúnnyal szólt a bűnös ifjúságú sokszoros díszelnökhöz: „Hiszen tetszik tudni, Gyula bácsi, hogy én tudom, hogy a Gyula bácsi nem marhaságot akar írni és nem tehet róla, hogy a legjobb akarattal is mindig csak azt ír, de tetszik tudni, Gyula bácsi, ebben a gyalázatos irodalomban a szándék egyáltalán nem fontos. A szándék lehet nemzeti – ugye, Gyula bácsi, maga mindig szép nemzetit akar írni, ugye? – de azér’ az írás mégsem írás, hanem izé. Nemzeti izé.”

*

Ha jobban belegondolunk, akár a jelenkori irodalmi életben is találnánk a Pekáréval rokon alakokat, ám ezek elősorolása helyett zárjuk inkább cikkünket pár szocializmuskori hóhányóval! A magyar irodalom legnagyobb hantása alighanem Illés Béla volt: róla és konfabulációiról, köztük a még utcanévvé is vált koholmányáról, Guszev tüzérszázados meséjéről néhány éve hosszabb cikkben emlékeztünk meg (lásd: A hetvenkedő katona, Magyar Narancs, 2014. december 4.). Fiatalabb kor- és pályatársa, Boldizsár Iván azonban majdnem ilyen regébe illő szereplője volt a múlt század irodalmi életé­nek. Könnyű kézzel odavetett, leghíresebb hazugságát hamar a fejére olvasták, midőn a hetvenes években arról mesélt, hogy berlini orvostanhallgató korában személyesen is megismerkedett Franz Kafkával, jóllehet, A per szerzője akkor már bő fél évtizede halott volt.

Világháborús élményei, a Don-kanyar és az antifasiszta ellenállási mozgalom körül merészen szárnyaló emlékei majdnem ennyire kétes hitelűek voltak, ám a számtalan írásában felhasznált hősi-csodás anekdoták Boldizsár életében cáfolat nélkül maradtak. (Igaz, az a többször megírt története, miként próbálta századosi egyenruhában megmenteni a munkaszolgálatos Szerb Antalt, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort, komoly, bár lefojtott háborgást váltott ki az akkor még élő hozzátartozókból.) A szemérmetlen lódításokat Boldizsár cikcakkos pályafutása óvta meg a leleplezésektől. Külügyi államtitkárként két egymást követő miniszterét (Rajk, Kállai Gyula) is elvitte az ÁVH, volt álkisgazda, rákosista főszerkesztő, majd kétszer is Nagy Imre bizalmi embere, hogy aztán ő írja meg az első kádárista 56-os film, az Éjfélkor forgatókönyvét. Élete legvégén, 1988-ban pedig a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése ellen szavazott a parlamentben, jeléül annak, hogy politikai szélkakasként összehasonlíthatatlanul közelebb jutott a zsenialitáshoz, mint íróként.

Figyelmébe ajánljuk