Hárman visszautasították a noran ajánlatát (Dobai Péter, Moldova György, Szabó Magda), Darvasi László pedig nem válaszolt. Végül hatvannyolc alkotó és írása került a kötetbe, köztük négy korábban elhunyt író (Bajor Andor, Gion Nándor, Mándy Iván, Mészöly Miklós).
Az ötlettel első ránézésre semmi gond - a 2003-as Költők könyve is hasonló koncepcióval készült (lásd Magyar Narancs) -, és a kivitelezés is rendben van: keményfedeles, minőségi papírra nyomott, ízléses tipográfiát használó, egyszóval olyan könyv, amit jó érzéssel vesz kézbe az ember. De aztán sorakoznak a kérdések: mit értünk a kortárs kifejezés alatt? Ha adott időpontról (mondjuk a szerkesztés ideje) a fogalmat egy nagyobb időintervallumra tágítjuk, akkor miért pont azok a már elhunyt írók kerültek a gyűjteménybe, akik? A szerkesztő megjegyzi: nem tudja, helyesen döntött-e, amikor "lemondott" például Örkény István vagy Hajnóczy Péter "szerepeltetéséről". Miért döntött így? És így tovább és így tovább.
Mivel egy-két kivétellel a novellák korábban megjelentek, magam az indoklásokat és a kollegiális értékeléseket olvastam nagyobb érdeklődéssel. Jórészt szórakoztató kis szövegek: van, aki komolyan vette a feladatot, van, aki elhülyéskedi, van, aki szellemes, van, aki csak az próbál lenni, és van, aki kötelező körnek tekinti az egészet, s láthatóan egyetlen célja van csupán: senkit nem megsérteni. Ami föltűnt: azok, akik - nyilván sokféle ok miatt - kevesebb publikálási lehetőséghez jutnak, kivétel nélkül az alkalomhoz (antológiában szerepelni) méltónak vélt hangnemben vallanak az íróságról; és nem tagadom, engem ez meghatott kissé. Ezzel együtt sem tudnék mit mondani a kötet értelméről, hogy mi végre is ez az egész. De lehet, hogy nem is kell: a noran e gesztussal a kurrens magyar széppróza előtt kívánt tisztelegni és slussz.
noran, 2005, 454 oldal, 4990 Ft
