Volt idő, mikor a történészek csekély figyelmet fordítottak a klíma változékonyságára és históriaformáló erejére - úgy tűnik, eme álláspontjuk változóban van. Nem lehetünk eléggé hálásak korunk klímapánikjának, mely ráirányította a figyelmet arra, hogy az éghajlat hirtelen, gyors megváltozása felforgatja az emberi kultúra létfeltételeit is. Mindez ötletet és inspirációt is nyújtott a historikusoknak ahhoz, hogy feltételezzék: a múlt számos eseményéhez szolgáltathat frappáns magyarázatot a földi, de legalábbis a regionális klíma egy-egy drámai sebességű, akár egy generáción belül lezajló változása.
Wolfgang Behringer, a Saar-vidéki egyetem neves történészprofesszora könyvében maga is kénytelen sorra venni a klímaközpontú történeti megközelítésekkel szembeni potenciális ellenérveket. Leszögezhetjük: habár a maga idejében termékenynek és előremutatónak számított az amúgy Durkheimtől, a jeles francia szociológustól származó, társadalomtörténészek között zsinórmércének számító alapelv, mely szerint társadalmi tényeket csak társadalmi tényekkel magyarázunk, ma már mindez kevés. A könyv szerzőjének megfontolandó érvelése szerint az emberi civilizáció történetének kontextusát a klíma - ahogy most látjuk, ciklikus - változásai, no és az ezektől látszólag független események (mint az időről időre bekövetkező vulkanikus kataklizmák, no és a naptevékenység ciklusai) adják.
Behringer könyve mindenekelőtt szédületes, természetesen nagyléptékű körkép az emberiség drámai kalandjáról - főként az utolsó eljegesedés végétől napjaink újabb keletű klímapánikjáig. Sorra veszi azon hipotetikus klímatörténeti korszakokat, melyek létezését és határait egyrészt egzakt kutakodások, afféle szabályos mélyfúrások, másrészt az írott források célzottan klímatörténeti szempontú feldolgozása jelölte ki. Tényként kezeli az egykori (tízezer éve kezdődött) holocén klímaoptimum létezését: ebben jött létre a városi kultúra, a földművelés, az állattenyésztés, a kézműipar és persze az első, fegyverek erején alapuló birodalmak. A holocén optimum több mint négyezer éve véget ért, s azóta a klímatörténészek szerint egy, a korábbinál hűvösebb korszakot élünk, de azon belül enyhébb és zordabb periódusok váltják egymást. Jogos a figyelmeztetés: korántsem biztos, hogy a most tapasztalni vélt felmelegedés egyben kifelé is vinne eme utóbbi, hosszú szakaszokból álló, ciklikus éghajlati trendből.
Behringer könyve hemzseg a kultúrtörténeti csemegéktől. Megérthetjük, miként lehetett a manapság - s már másfél évezrede - csontszáraz Észak-Afrika az egész Római Birodalom éléskamrája az úgynevezett mediterrán klímaoptimum idején, s mellesleg megtudjuk, hogy akkoriban Britannia provincia önellátó volt szőlőből és borból. Behringernek természetesen vannak "kedvenc" klímatörténeti periódusai - de nem csak ezekkel foglalkozik. Tisztességgel végigveszi a Pax Romana megroppanása körül kezdődő, majd eltűnése után kibontakozó újabb hűvös periódust (az ún. sötét középkort) is, mely sorozatos éhínségeivel, járványaival, természeti katasztrófáival (meg az ezek indította népmozgásokkal és katonai konfliktusokkal) alaposan leapasztja Európa lakosságát. Erre azután a középkori klímaoptimum néven ismert meleg (sok tekintetben a mainál is enyhébb, de leginkább kevésbé változékony!) periódus következik, mely ismét lehetővé teszi a bőséges táplálkozást s a populáció általános gyarapodását. Az úgynevezett kis jégkorszak, amely az 1300-as évek elején kezdődik, és sok-sok kis alciklussal, a "húzd meg, ereszd meg" logika szerint váltakozó, enyhülő és zordabb periódusokkal tarkítva egészen a XIX. század utolsó harmadáig tart, nem szűkölködik a kihívásokban. Sokszor és sokféle módon rendülnek meg az európai civilizáció anyagi-természeti, de morális és világnézeti alapjai is. Behringer - akinek egy korábbi könyve a kis jégkorszak XVI-XVII. századi előretörése és a boszorkányüldözések kapcsolatát vizsgálja - e könyvben is leszögezi: a sorozatos időjárási katasztrófák, s a termény, az állatok, majd az emberek nyomukban járó tömeges pusztulása elemi erejű bűnbakkeresési hullámot indított el. A könyvből azonban kiderül, hogy utóbb a kormányzatok a fejlődő tudományokra és a felvilágosodás eredményeire is támaszkodva hatékonyan tudtak szembeszállni a továbbra is zord és katasztrofális klíma (továbbá alkalmi vulkáni katasztrófák) okozta nehézségekkel. Az éhínség már csak a dilettáns kormányzás bizonyítéka lehetett, néha magában is történeti következményekkel (lásd a francia forradalmat).
Behringer, miközben kritizálja is a közeli múlt alapos klímahullámzásait letagadni vagy jelentőségükben kisebbíteni óhajtó klímakutatókat, joggal mutat rá: lehet, hogy félni kell egy erőteljesebb felmelegedéstől (melynek antropogén eredetét is elismeri), de annyi biztos, hogy az utóbbi pár ezer év kríziseit nem ezek, hanem a drámai lehűlési periódusok okozták. És persze arra is felhívja a figyelmet, hogy korunk uralkodó diskurzusa néha a kora újkori tónusra emlékeztető, moralizáló hangvételben beszél a klímaváltozásról, és holmi bűnbánatra szólít fel a természet elleni bűneink miatt - ámde ez a stratégia már akkor sem jött be.
Sajnálatos, hogy a kötet helyenként szerkesztetlennek tűnik - a fordítás jó, bár a földrajzi és tulajdonneveknél (pláne a kínaiaknál) Tarnói Judit nem a megszokott formákat használja. Az pedig eredeti példány híján eldönthetetlen, hogy az eredeti szerző vagy a fordító nem volt tisztában azzal, hogy az angol potassium magyarul kálium, továbbá, hogy az 1840-es évek ír válságáról aligha nyilváníthattak véleményt a csak később elhíresülő Darwin "hívei". Ezek azonban csupán apróbb hiányosságok - egy alapvetően élvezetes és tanulságos könyvet vehetnek kézbe az olvasók.
Fordította: Tarnói Judit. Corvina, 2010, 343 oldal, 3500Ft
