Kirovski (Common Grounds - Nordic Doll; Royal Academy): Az alábbi kis regény egy Akárki Íróról szól,

publikálva
2001/30. (07. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Fordítok éppen Kafkát, azt írja: "Sokan vannak, várakozók. Áttekinthetetlen tömeg, belevész a sötétbe. Mit akar? Nyilvánvaló, követeléseket támaszt. Meg fogom hallgatni e követeléseket, s lesz válaszom is. Az erkélyre kimenni azonban nem fogok; ha akarnék, akkor se lennék én képes arra. Télire az erkély ajtaját bezárják" (lásd Karinthy: a kaput kiemelték, nincs kapu, apa, nem lehet az iskolába bemenni ügyemben a tanító úrhoz), "és a kulcs nincs kéznél..." (Mit mondjak: mint a rossz viccekben, elhajítják a kulcsot.) "...De az ablakhoz se lépek majd. Senkit sem akarok látni, nem akarom, hogy bármi látvány megzavarhasson itt, az íróasztalnál, ez az én helyem, fejem a két kezem közt, ez a tartásom."

Nem lehet ritkaság, ha a bevezetőt utólag írják.

Megértem Kafkát, hogy el akarta égettetni "műveit".

Hirtelen nagyon megkomolyodik a dolog, mi?

A vége, a végének a kőtömörsége: ez talán Kafka, ez a leginkább.

Azokban az évtizedekben még sok bajlódás volt (így) a tömegekkel.

Az individualitás csapott össze a masszával, jobbaknál a rossz lelkiismeret formájában.

Ma én léleknyugalommal mászkálok külvárosokban, és egy-egy váratlan deszkakocsmát a vásártéren jobban szeretek, mint ha Kracher-tortabarlangban kéne feszengenem.

Két kezem közt a fejem, na ja. Semmi abból se.

Minden elé a végtelenségig írhatók a pilótacikkek.

A legjobb: mint a gyógyszereknél: az irodalom 99%-a a hordozóanyag (itt: a stilizáció), 1% meg, mondja szellemesen Á. remete barátom, 1% meg az, ami árt.

Hát igen.

Egy pillanatra el is felejtettem, hová írom ezt. Hű lettem egy pillanatra a Hamlet-vershez, "el kell felejtenem, hogy nem vagyunk sehol". Ennek a fordítottja is igaz tudniillik.

Úszom, úszom ezzel a cikkel, akár ha a medencében vakon, úszom el az egyenestől, és rá kell jönnöm, van az agyamban valami ilyen félrehordó más, mágnesdarab, vasalás a mágneshez stb.

A szövegirodalom igazolása lenne ez, épp a részemről, mikor azt akarom mondani: tényirodalom!

Na, akkor a tényeket. Talán tudod, Kegyes, kicsoda volt (van) Kirovski, hogy egy ló. Fel lesz kantározva a téma.

De nem lovakról van szó.

Nem verebekről van szó.

Nem a medvékről van szó.

Mind-velük arról van szó, hogy azért ne csak a leggyakorlatiasabban az emberekről legyen szó?

Például talán.

Akik nálam sokkal későbben születtek, nem tudják, a "béke", "haladás", "egyenlőség", "testvéri" stb. szavak milyen hitetlen, hiteltelen undort, vállvonást váltanak ki belőlünk, például belőlem az itteni elmúlt évtizedek után. A "humanizmus". Jó, hogy békésen haladva tűrted, szívélyesen akár, hogy a veled messze nem egyenlőek (nálad egyenlőbbek) testvérien bánjanak veled a humanizmus jegyében - de kik voltak ezek?

Ez a kis regény arról is szól majd, képzelt íróm esetében, hogy azért azok is kik voltak (vannak), akik e humanistákkal állítólag olyan nagyon szembeszálltak. De csak alig.

", nem (és nem!), semmi brizáncs, izgalmacs és más ragacs és pamacsolás nem lesz itt (átfestés, lemázolás, elmeszelés, oldószer, hadd lássuk). Nem.

És azt ne higgye senki: mikor például Kirovskit a KIROV BALLET plakát alapján "elkaptam", utána szent borzongás szállt belém, hinni kezdtem.

Ugyanúgy hitetlen vagyok, mint voltam annakelőtte.

Nem a szegény "hit" a lényeg itt.

Hanem hogy én sem foghatom fel igazán a racionálison túli "csodákat", és igazán azt értékelném: reálisan kifejtett képességek arányában történjék a honorálás. Ne kényszerülj csodákra, ha...

Jópofa vagyok, majd, mi? E képzelt író, szegény. Beckett: "Meghallgattam a szegény hülyét..."

Na, kábé ilyesmi lesz ez a majd négy részből álló kis regény.

Egyszerűen úgy beszélek itt, mintha tegnap születtem volna. Holott: a kis regény írójával (a főszereplő-képzelt-íróval) tökéletesen egyetértek. Vannak a naiv képzelgések (hogyan kéne lennie stb., Balmorutin meggyógyítja segged kalácsát, utazz a PITTIFRITTI irodával a Kalvád-szigetekre, és kb. nyíltan kefélnek nappali adásokban), van, hogy akkor ez volna. És van egy határ, egy mérce, egy nívó. Kéne lennie. Ha annyira megvan a mosógép mészoldó szere, sőt egyre jobb. Nincs.

Egy misztikus racionalista, így egy őrült: ez volna az én következő kis regényem főszereplője?

Vállaltam, hogy mint "én" beszélek róla, nevében.

Mert képtelen(ség).

Már a 2000-valahányas évek Meursault-ja Camus-től, már a fentebb sorolt és még ezer tömeghatás (a sötétségbe vesznek, csak a sötétség ma a médiafény!) utáni pali.

Mást nem nagyon kell megmagyaráznom.

Persze ha már azonosultam a főszereplővel, nyilván el se távolíthattam őt magamtól.

Az, hogy boldogság, mondta Szép Ernő, halljuk bár, hogy van, nincsen. S ő mégis azt hiszi, vele kivételt tesz majd az isten, és tréfarabság lesz az élet mézes bilincsen.

Nem hiszek ilyet.

Nem hiszem: igazság, már-veszett-ügyekben-mégis-eredmény etc. Azt hiszem, azt látom: ez milyen egyszerű! Anomáliák, értsd, rendhagyó esetek, hogy valami felforrósodik (főszereplőmnek), valami (értem ezt: saját közegében) meglesz, valami mégis. A szabályszerűség: a leosztott, eleve leosztott, maximum így-hagyományozódó lapok gyakorlata. Valami valamiért kialakult. Kafka idegen maradt.

Magára vessen, ha két tenyerébe döntve fejét azon vacakolt, hogy ő kilépjen-e a balkonra, lásd Pilinszky, irod. tört. mily hasonló motívumok ezek, a tömeg (akár a benső) az Apokrif szerzőjénél, de Camus-nél is: hogy a kivégzéskor majd ordítsanak neki. - Nem, az én főszereplőm így érez: ha fene fenét eszik, akkor is idegenek maradnak nekem végül, pedig otthon szerettem vona lenni köztük, de én végig idegen voltam nekik. A József Attila-alaphelyzet a jelek szerint "ma is él".

Na, gyerünk, Attila, most már, hogy én vagyok az élő, te itten nem óberkodhatsz, légy csak csöndben-különb, mint én, dobjuk fel ezt a Kirovskit, mint a gyufásdobozt, hátha élére fog esni, sőt megáll szépen magasodva...!

(Különben meg, A., fel van osztva megint a világ, és spec mi a kis regényem főszereplőjével ki vagyunk ebből hagyva. Az úgynevezett irodalomra értem ezt. De annyi minden jut azért még nekünk is. És nem ér az egész annyit, hogy. Tehát békének kéne lennie a szívünkben, és le van szarva. De azért a kis regényünkkel se visszakozzunk!)

H

Persze, a "pilóta" itt: Saint-Exupéry. S más aktuálmányokkal szemben is vannak öröklétek.

Az aktuálmány című közhasznú szót (milyen világ van, erre) én a "lapátolmány"-nyal helyettesíteném. A lapátolmány mindenkori. Azoknak a kivételezetteknek az összessége, akik lapátolhatnak, szemben velünk, akik csak kotorhatunk kurtán, vagy eleganciánk egy idő múltán tiltja. A lapátolmány mintegy csak az elért (besöpört) eredmények testi valóját jelzi, személyektől teljesen el lehet tekinteni. Nem így Saint-Exupéry dél-amerikai reptérparancsnoka (de hát nem abszolút a dél-am. lapátolmány sem): sosem volt békéje a lelkével neki, mert mindig volt fenn pilótája a légben. Nekem ezek a pilótáim, ezek az írások, nekem a könyveim a pilótáim a légben, ezért alkuszom meg, hogy EGYÁLTALÁN bármi irodalmi köz szélén rész vagyok, de már nem Francof., nem Hanno., nem The Netherl. Sem. S akkor - hungariban kellene ünnepi ringek részének lennem?

publikálva
2001/30. (07. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...