könyv - PATRICK SÜSKIND: SOMMER ÚR TÖRTÉNETE

  • - kg -
  • 2010. május 20.

Könyv

Tak-tak-tak-tak... - jóformán ennyi, botja ütemes kopogása hallatszik Sommer úrból, e soha meg nem álló, életfogytig felhúzott kisemberbõl, aki menetrendszerûen közlekedik - mit közlekedik, lábát kapkodva süvít -, mint egy távolsági falujárat Untern- és Obernsee közt. Kiféle-miféle alak ez a Sommer úr, mit cipel, mi ûzi, mi elõl iszkol oly kitartóan, hogy télen-nyáron meg nem állna, társaságot, segítséget el nem fogadna? Egy biztos, Sommer úr a gyerekkorához visszatérõ elbeszélõ életének elmaradhatatlan tartozéka, a minden gyerekkorra jutó zsákos ember, akit iskolatársaink körében bátran kinevetünk, de egyedül inkább tartunk tõle. Sommer úr nagy távokat fut be, noha egy olyan kis történetben, mint amilyet Süskind kerít köré, félõ, hogy kifut az elbeszélésbõl. Akkor is fut, és nyugtalanító tak-tak-takja akkor is kivehetõ a háttérbõl, ha nem is róla szól a történet, s többnyire nem róla szól, hanem az elbeszélõ 100 centi magas, fára kedvtelésbõl mászó, 28-as lábú énjérõl. Az õ Untern- és Obernsee között megtett útjairól, a két falu közti gyerekkorról.

Inkább író-, mint emberközpontú történet a Sommer úré és az útját keresztezõ gyerkõcé, egy kicsiségével tüntetõ, madárcsontú meskete, melynek kicsiségét ezer nyelvi leleménnyel toldja meg a játékos kedvû mesemondó. Egy kisded település hangyaparányi emberalakjai szedik a lábukat életkoruknak megfelelõ célok felé, de egy, csak egy (öreg)legény van talpon a vidéken, aki teljesen céltalanul köröz - igen, Sommer úr, akibõl csak valami porfelleg látszik, mint rajzfilmben a nekiiramodó gyalogkakukkból. Van valami rajzfilmszerû egyszerûség Süskind írásában, melyet Sempé könyvillusztrációi a szövegnél is jobban tudnak, le is fõzik itt-ott az írásbeli igyekezetet a gyerekvilág derûs-szomorú visszaidézésében.

Fordította: Tandori Dezsõ. Partvonal, 2010, 135 oldal, 2200 Ft

****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.