Ráadásul érezzük a tudatosságot is, az ön-sztárcsináló szándékot és az ikonografikus kommentárt saját költői hangjához: amikor 1906 táján megtalálta a maga senkivel sem összekeverhető intonációját, mindjárt unikális saját arcot is formált hozzá; a Székely Aladár műhelyében ekkor és később készült fotók - dekadens, "szomorú szatír-fej mellett" - legkivált az öntudatos prófétát mutatják, a dölyfös fejedelmet: "én nem leszek a szürkék hegedőse". Vagy egy kései megfogalmazásában: "Külön utálok s külön nem enyhülök". Sokakat manapság persze éppen ez riaszt vagy egyenesen taszít Adyban; számukra hiteltelen ez a nagy fennhéjázás, és inkább a József Attila-i esendőséget részesítik előnyben; Pilinszky plasztikus megfogalmazásában: "A koncentrációs táborok világa, az egyetlen kis didergő molekulára redukált ember után mit kezdjünk Ady királyi pózaival? József Attila mérésadatai az emberről és a mindenségről kétségtelenül sokkalta pontosabbak, használhatóbbak számunkra."
Magyarán szólva sokan mindenekelőtt a valódi vagy vélt pozőrséget utasítják el Adyban, a már-már a hübriszig vagy akaratlan önparódiáig menő önösségét, mely nem átallja kijelenteni egy rajongója felkiáltása után, hogy a hölgy téved, ő "nem király, hanem isten", és nem reszket kimondani: "Természettani törvény, hogy utánam ötven esztendeig nem jön hozzám hasonló költő". A gátlástalan szerepjátszás iránti ellenszenv természetesen egyidős Ady fellépésével; Kosztolányi már egy ifjúkori levelében azt írta Babitsnak, hogy "egy pozőrt ültettek a magyar irodalom trónjára", hogy aztán 1929-es híres cikkében - vesztére! - még bizonyítani is igyekezzen ezt, hatalmas vitát robbantva ki, természetesen. Az ilyesmin vitatkozni persze meglehetősen terméketlen, hiszen itt nem ízlés-, hanem sokkal inkább amolyan hitkérdésről van szó, és a hitetleneket meggyőzni reménytelen és értelmetlen. Az album megjelenése alkalmából ezért most csak egy szempontot kínálok a hitetleneknek: talán értelmesebb és többet hoz a szellemi konyhára, ha a pozőrség helyett sorsról beszélünk Adynál.
És a most egy kötetben publikált összes Ady-fénykép elég ékesen érvel emellett. A fotótörténeti ív ugyanis szinte teljesen azonos pályát rajzol ki a költői életmű ívével. Láttuk a megtalált hang és a megtalált arc tudatosan aláhúzott kapcsolatát az 1906-08-as években - a kötet remekül informáló előszavából kiderül, hogy Ady tükör előtt készült az ülésekre Székely Aladárnál, és öltözködését is mélyen átgondolta. És aztán ehhez hasonló tudatossággal, szinte képzőművészeti intencióval készítette el Babits társaságában a híres bibliás képet 1917-ben, hiszen legnagyobb pályatársa emlékezéséből tudjuk, hogy ő vetette fel a közös fénykép ötletét, és a Bibliát is ő, Ady tetette az asztalra, kissé ugyan Babits ízlése ellenére. Nem kérdés, hogy irodalomtörténetet csinált ezzel is, hiszen a képpel mintegy maga mellé állította, fegyverbaráttá és szellemi társsá emelte a kor második legnagyobb költőjét, és egyben kijelölte önmaga utódát is. Hogy aztán a későbbi amatőr fotókon mutatkozó, mindig cigarettázó, mindig borospohár mellett ülő költő vegye át a szerepet a magabiztos vátesztől, mígnem eljut az utolsó, az egykor a Disznófejű Nagyúrral harcoló, de a küzdelemből roncsként kikerülő emberről hírt adó fényképig, melyen a régen mindent és mindenkit a bűvkörükbe vonó szemek páni rémülettel tekintenek oda, ahová hamarosan indulni kell: a halottak élére. Juhász Ferenc talán élete legerősebb sorait írta erről: "Így nem pusztulhat el akárki, kalapján hervadó virággal." Ez a kép emblematikus lett, mint általában is a magyar költő fátumának példája. És mintegy beigazolódása Ady korai jóslatának: "ki magyar tájon nagy sorsra vágyik, / rokkanva ér el az éjszakáig".
Éppen ezt a nagy sorsot dokumentálja ez a bámulatosan szerkesztett, okos jegyzetekkel ellátott, gyönyörűen kiállított kötet. Mert sors volt ez, nem kérdés, mégpedig olyan sors, melyért meg kellett dolgozni, hiszen a sors csak akkor miénk, ha mi magunk válunk sorssá, hogy mindent a magunk sorsává tehessünk. A költő nem lehet meg sors nélkül, mondta egyszer Petri, és Ady - Petőfitől átvéve a szerepet - ugyancsak sokat tett azért, hogy a magánélete metaforává váljon. A kortársak persze felismerték ezt, így aztán aligha véletlen, hogy Vészi Józsefék körében igen találóan a "der besoffene Petőfi" néven emlegették, ironikusan és szeretettel egyidejűleg. De Ady tudta ezt is: "Minek a tanács, jóslat, aggodalmak? / Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak / S életemnek csak nézői a maiak."
És ehhez a sorsalakításhoz hozzátartoztak a mára kissé avítt pózok is, mi sem természetesebb. Az egyik 1908-ból származó fénykép-dedikációt akár Karinthy is írhatta volna: "Fejér Lipótnak, testvéremnek a nagy szenvedésben, a hiábavalóban, mellyel meg akarjuk, meg akarnók mutatni magunkat a világnak, melyet néha csaknem ugy (sic!) lenézünk, mint néha magunkat". De hát Ady itt is, mint mindenütt, a maga hangján szól, és ki vitathatja a jogát, hogy így tegyen? Hiszen éppen ez volt a sorsa.
PetőÞ Irodalmi Múzeum, 2008, 240 oldal, 3990 Ft
