Nem mintha komolyan hinnénk a vulgáris irodalomszociológia előfeltevéseiben, de azért ez esetben nem érdektelen a művet a szerző önéletrajza felől megközelíteni. Norman Manea 1936-ban született a bukovinai Suceavában, ahol hamarosan, még gyerekként, személyesen is megtapasztalhatja az Antonescu-rezsim "szelektív" zsidópolitikájának következményeit: 1941-ben családjával együtt Transznyisztriába deportálják, amit csak csodával határos módon élnek túl. Később a Ceausüescu-rezsim alatt kezdi irodalmi pályafutását, hogy azután 1986-ban előbb Németországba, majd az Egyesült Államokba meneküljön. Manea számára alapvető tapasztalat a kétféle szörnyállam néha alig rejtett folyamatossága, a gyűlölet örök formáinak állandó reprodukciója a változó körülmények között. A konkrét, felnőttkori életanyagot (és írói nyersanyagot) persze a Conducator abszurd rémuralma, no meg annak irodalompolitikai finomságai adják: Manea életének formálói a cenzorok és a Secu specialistái, megannyi költő, szerkesztő és kultúrbürokrata. Manea életének egyik kulcsmozzanata egy még otthon megjelent (s e kötetben újra közölt) interjú, melyben a sorok közé bújtatva megpróbált szembeszállni a Rendszer és titkosszolgálata félhivatalos orgánumainak és udvari szerzőinek fékevesztett etnocentrizmusával, sovinizmusával és zsidógyűlöletével. Nincs ebben semmi csodálatos: a legerősebb helyi ideológiai tradícióról van szó, mely a két világháború között egyértelműen dominálta a román szellemi életet: ez az ortodoxiába ágyazott
misztikus nacionalizmus,
melynek megjelenési formája sokféle lehet (mondjuk Eminescutól Iorgán és Gogán keresztül Eliadéig és Ionescuig), s reprezentánsai adott pogromszituációban egymást sem kímélték (lásd: Iorga professzor brutális meggyilkolását 1940-ben, a legionáriusok hatalomra kerülése után, majd a vasgárdisták Antonescu általi kiseprűzését 1941 elején). És itt már nem is csak arról van szó, hogy a lassan feledésbe merülő Ceausüescu-rezsim miként használta fel manipulációs célokra az egykori legionárius ideológia törmelékeit s több esetben volt vasgárdistákat és szimpatizánsokat is - a legismertebb, Manea által is idézett példa az Olaszországba emigrált s ott meggazdagodott exlegionárius Iosif Constantin Dragan esete, aki egyszerre volt a Ceausüescu-rezsim külhoni támogatója és a román "új jobboldal" mentora. Az eltagadott szélsőjobboldali múlt, a román szellemi élet igen jelentős képviselőinek személyes érintettsége (Mircea Eliade és Emil Cioran neve vélhetően felénk is ismerősen cseng, Nae Ionescué vagy Constantin Noicáé talán kevésbé) ahhoz vezetett, hogy a posztceausiszta/fasisztoid szélsőjobb és a papíron nyugatos értelmiségiek ugyanazon hagyományból származtatnák az ország jövőjére vonatkozó gondolataikat. Az eszmei túlélés persze mit sem érne, ha a ´89 utáni Romániában nem pont ugyanazon gyanús gazemberek tűnnének fel fontos posztokon és pártvezéri székekben, mint akiket Manea a Diktátor bohócaiként, hivatalos kultúrbürokratáiként és udvari költőiként mutat be könyvében, mint Corneliu Vadim Tudor (a legutóbbi elnökválasztáson a szavazók egyharmada voksolt rá), Eugen Barbu vagy Adrian Paunescu: utóbbi (jelenleg is kormánypárti szenátor) volt a legfőbb szervezője a Vezér dicsőítésére szánt stadionbuliknak - ezek valódi természetéről pontos képet ad a Manea által is idézett 1985-ös ploiesüti tragédia, amikor az összeomló lelátókról menekülő ezrek nyomában főleg
eldobált bugyik,
melltartók, óvszerek és szeszesüvegek maradtak emlékül. A kötet egyik kulcstanulmánya kétségtelenül a címadó, Bohócokról című írás, mely egy megvilágosító erővel bíró, s titkos analízisként felfogott Fellini-esszé adaptációja a konkrét esetre vonatkoztatva - kísérlet egy nehezen megmagyarázható korszak megértésére és a Romániát két és fél évtizeden át utaló szörnypár személyiségének felvázolására.
A lezáratlan múlt egy másik fejezetéről szól a Felix Culpa című esszé: Mircea Eliade, a neves író, vallástörténész és vallásfilozófus naplói és önéletrajza kapcsán értekezik arról, miként kerülhető el az önvizsgálat, s miként válthatja ezt ki a bűnösség sajátos boldogságának (vagy ha úgy tetszik, a boldog bűntelenségnek) a hamis tudata. A tények sokak által ismertek: Eliade a harmincas évek második felében a legionárius mozgalom társutasa, a vasgárdista eszmék lelkes népszerűsítője, uszító szélsőjobboldali cikkek szerzője. Eliade, aki az Antonescu-rezsim kultúrattaséjaként került Nyugatra, soha, egy percig sem vállalta a szembenézést múltjával, merőben rossz példát nyújtva ezzel eszmetársainak, s egyben kétségbeejtve a totalitárius ideológiák különb s különb formáinak esküdt ellenségeit. A múlttal való kritikus szembenézés hiánya különös tüneteket produkált néhány éve, amikor Mihail Sebastian (két világháború között alkotó, zsidó származású kiváló író) naplójának publikálása nyomán éles polémia robbant ki Romániában. A napló (melynek egyes részletei a Beszélő 2001. júniusi számában is megjelentek) kertelés nélkül idézi fel a szerző barátainak gondolatait, akiknek jó része (a filozófus Nae Ionescu, a költő Camil Petrescu vagy maga Eliade) akkoriban elszánt, fanatikus szélsőjobboldali, a legionárius mozgalom lelkes híve volt. A tényekkel való szembenézés kényszere még ekkor sem volt elég erős ahhoz, hogy felülüsse azt az indulatot, melyet a "szennyes kiteregetése" okozott (pláne egy "idegen" által!).
Manea (helyenként kicsit döcögősen fordított) írásainak megismerése által az olvasó kétségkívül betekintést nyerhet a fent elemzett problémákba, s a kötet egyben komoly inspirációt is nyújt ahhoz, hogy az érdeklődők majdan behatóbban is megismerkedjenek az egyik legfontosabb szomszédunknál zajló meglepő, ám kevéssé mulatságos polémiákkal.
Barotányi Zoltán
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003, 280 oldal, 1400 Ft
