Remek történeti összefoglalókat jelentetett meg egy kötetben az Osiris Kiadó: a két munka a sziú indiánok históriáját, kultúráját idézi meg. Az elsõ a leghíresebb lakota (dakota) harci fõnök és szent ember, Ülő Bika életrajzán keresztül tárgyalja a Nagy Síkság (a préri) bölényvadász "bandáinak" a világát, a másodikban - a szakrális tudása okán Ülõ Bika örökösének tekinthetõ - Fekete Jávorszarvas mesél népének vallásáról, szent rítusairól. A mûvek között természetesen vannak átfedések, ám ezzel együtt is jó érzékkel sorolták õket egybe a hazai szerkesztõk: Utley és Brown könyvei egymást jól kiegészítve a teljesség érzetét keltik az olvasóban.
Nem feltétlenül kell tudni - bár Utley konkrétan, Brown közvetve utal rá -, hogy a szerzõk egyfajta missziót is teljesítettek. Azzal, hogy a történettudomány eszközeivel dolgozták föl tárgyukat, egyszersmind változtatni próbáltak jó néhány honfitársuk elõítéletén. Utley ezért is hangoztatja - egy történésztõl evidens módon elvárt - szakmai alapállását: "Megpróbáltam hangsúlyozni (Ülő Bika - B. I.) magatartásának - amelybõl a fehérek a kultúra ismeretének hiányában hamis következtetéseket vontak le - teljesen racionális indítékait. Amennyiben ezen indítékokat nem tudtam megtalálni, megpróbáltam elkerülni, hogy saját kultúrám szerint mondjak ítéletet olyan dolgokról, amelyeket, ha jobban megértek, logikusan is elmagyarázhattam volna."
A sziúk számlájára, akik a legkonokabbul álltak ellen a fehér telepesek nyugati terjeszkedésének, igen sokat írtak a múlt század utolsó harmadától. A lakoták a hozzájuk csapódott sájennekkel együtt a Little Bighorn folyó völgyében Ülõ Bika és Fékevesztett Ló vezetésével 1876. június 25-26-án megsemmisítették Custer tábornok 7. lovasezredének csaknem a felét (263 katonát); a fõnököket és követõiket ezek után vérszomjas vadakként ábrázolták, az elesett tábornokot és beosztottait pedig hõsökként, akik a félelmetes túlerõvel szemben az utolsó töltényig küzdöttek. Igaz, ezt az elfogultságot már néhány évvel késõbb árnyalták némileg tárgyilagos tudósítások, de az ellenszenv sokáig megmaradt - annak ellenére is, hogy természetes ellenreakcióként idõvel megjelentek az életükért küzdõ indiánok dicsõségét taglaló amerikai beszámolók is.
E kétirányú torzítást teszi helyre Utley munkája. Az amerikai politika az õslakosokat az indiánügynökségek révén letelepíteni és civilzálni akarta: e törekvését részben a szabad nyugati földterületek "akadálymentesítése" motiválta, részben a felsõbbrendûség-tudatból fakadó misszós hevület, részben a pragmatizmus. Nyilvánvaló volt, hogy a hatalmas területeket bekóborló vadászó törzsek életformája tarthatatlan, ezért a mindenkori kormányzat a "minél elõbb, annál jobb" felfogás jegyében szisztematikusan próbálta farmerkedésre bírni õket. A politika elképzeléseit a hadsereg hajtotta végre, de az eszköztárból nem hiányzott a diplomácia sem - ami jelen esetben, figyelembe véve az adott szó szentségében (fehér szemszögbõl) gyermetegen bízó indiánokat, a sorozatos kisemmizés "jogszabályi" szentesítéséhez vezetett.
Az amerikaiak elképzeléseit Ülõ Bika látta át a leginkább, noha az ellenállás értelmetlenségét õ maga sokáig nem volt hajlandó elfogadni. "Egy indián fõnök sem tartotta olyan mélységesen visszataszítónak a régi, szabad élet felcserélését a függõségre és kiskorúságra kárhoztató ügynökségi életformával, mint õ." A fõnök követõiben Little Bighorn mítosza - hogy ti. a fehér túlerõ legyõzhetõ - tartotta a lelket. Pedig azt a csatát mindenekelõtt Custer elbizakodottsága és óvatlansága határozta meg: az indiánok bátran, de ad hoc módon harcoltak (Ülõ Bika déltájban például visszavonult pihenni a sátrába), egy szervezett ezreddel szemben semmi esélyük nem lett volna. Mint ahogyan késõbb nem is volt: a hadsereg ugyanis elsõsorban nem embervadászatra rendezkedett be (bár voltak büntetõ expedíciók), hanem a törzsek létfeltételeinek a felszámolására, úgy okoskodva, hogy az éhezés elõbb-utóbb a rezervátumokba kergeti a sziúkat - és ez a stratégia be is jött. Az indiánháborúk jellemzõ mozzanatát jól érzékelteti egy 1876. novemberi ütközet értékelése: "Végzetes csapás volt a sájennek számára, inkább az ellátás, mint az emberveszteségek szempontjából. (...) Mindenüket elveszítették. A tipiket, a húst, a ruhákat, a szerszámokat, a lőszert, kézmûves termékeiket és minden díszüket a lángok emésztették meg, hétszáz lovukat pedig a katonák vették birtokba. Az áldozatok rettenetes nehézségekkel küszködve vonszolták magukat észak felé, segítséget remélve. A hõmérséklet harminc F-fokkal süllyedt a zéró alá. Tizenegy csecsemõ fagyott halálra anyjuk karjaiban."
Hogy a vadászó törzsek erõszakos civilizálásával, Ülõ Bika halálával (akit egy 1890-es rezervátumbeli zavargásban az egykori harcosaiból lett rendõrök lõttek agyon) milyen kultúra tûnt el, arról Brown munkája számol be részletesen. Fekete Jávorszarvas "vallástörténeti" elbeszéléseiben egy olyan világ körvonalazódik, amely az élet minden formája iránti tiszteletével, az ember és természet közötti összhangjával sokakban kelthet mély rokonszenvet és megrendülést. És persze arra is világos választ adnak, hogy e létformának miért nem volt szemernyi esélye sem a hódítóéval szemben.
Osiris, 2004, fordította: Hahner Péter [A lándzsa és a pajzs] és Bökönyi Teodóra [A szent pipa], 628 oldal, 2880 Ft
