Könyv

Tudásunk a történelemről jó esetben folyton változik - már amennyiben profi kutatókra, historikus szakemberekre bízzuk magunkat, hiszünk nekik, s meg is becsüljük szorgalmas munkájuk gyümölcseit. A múltról kialakított képzeteinket nem árt időről időre összevetni a legfrissebb - vagy akár sok évtizedes, ám a köztudatba valamiért be nem került - kutatási eredményekkel, elvégre még a holtbiztosnak hitt ismeretekről is kiderülhet: homokra épültek, félreértés, tudatos misztifikáció, legendaalkotó képzelet vagy alaptalan konspirációs teória áll mögöttük.

Párisi Nagyáruház álnéven nyitott újra, a köztudatban továbbra is Divatcsarnok, valójában pedig vegyes funkciójú középület. Ha a funkciók szerint használt négyzetméterek arányait vizsgáljuk, leginkább irodaháznak kellene nevezni, de ezt a patinás épület valószínűleg kikérné magának. Az utcával közvetlenül kommunikáló területek ugyanis megtartották közösségi szerepüket, csakúgy, mint a tágas átrium, ahová belépve továbbra is ösztönösen felkapjuk a fejünket. A tekintet kóborolhat szabadon, a lábak viszont nem bóklászhatnak akármerre. Az evolúció során diszkrét pixelmintává szelídült orrszarvúk és egy brutális üvegfal a díszlépcső legfelső fokán tapintatosan útját állják a felfelé igyekvő városlakónak. Pedig az igazi csoda a tetőn rejlik, a magasban, ahová csak a kiválasztottak juthatnak.

Közel járt a hatvanhoz, amikor szépíró vált belőle, ám Eötvös Károlyt már művek híján is az elbeszélés valóságos mesterének tekintette a korabeli közvélemény. Legjobb írásai az élő beszéd természetességével hatnak, ami nem is oly meglepő a korszak első számú parlamenti és kávéházi adomázójától.

Sokakat meglepetésként ért, hogy Herta Müller kapta az irodalmi Nobel-díjat tavaly, főként olyan nyelvterületen, mint a magyar, ahol eddig mindössze egyetlen kötetét olvashattuk. A Lélegzethinta persze nem is jelenhetett volna meg korábban, hiszen majdnem a díjjal együtt jött ki a nyomdából. Főmű - szól az indoklás.

Harry Hole nyomozó első történetét még öltönyös-nyakkendős pénzügyi szakemberként írta, miközben a hivatali órák után rockzenei pályafutását is egyengette. A sorozat azóta a nyolcadik kötetnél tart: a tőzsdevilág vesztett ugyan egy brókert, a krimirajongók viszont nyertek egy jó tollú és milliós példányszámban fogyó elbeszélőt. Jo Nesbø vegyes technikával, telefonon és e-mailen válaszolt a Narancs kérdéseire.

A tavaszi szél nemcsak vizet árasztott, hanem három kiemelkedő és a maga nemében különleges könyvet röppentett kritikusi asztalunkra.

Noha Ungvári Tamás hosszú-hosszú évtizedek óta ernyedetlen buzgalmú résztvevője a kulturális életnek, s jószerint 1952 óta (midőn rovatvezetőként belépett a Csillag folyóirat szerkesztőségébe) állandó szereplője a hazai nyilvánosságnak, mégis meghökkentő s egyszersmind bámulatra méltó a tény, hogy a művelt és sokfelé forgott, idén nyolcvanadik születésnapját ünneplő férfiú írói és visszaemlékezői aktivitása valósággal megsokszorozódott az elmúlt pár esztendő során. Csak úgy dűl neki a szó, mintha könyvből olvasná; kötetei mondhatni egymás sarkára hágnak, s ez a termékenység még akkor is jócskán érdemes a figyelmünkre, ha nyilvánvaló is - mint arról alább szót ejtünk majd -, hogy munkái bővelkednek az átfedésekben, téma- és szövegvándorlásokban. Így bár jelen írásunk döntően a Scolar Kiadónál terebélyesedő sorozat legújabb kötetét, Az emlékezés enciklopédiáját tárgyalja, azért a korábbi munkáknak is jut majd némi rész a szerzőt méltán megillető figyelmezésből - a folyamatosságokat és a változásokat kikutatandó.

Szép Ernő nyilvántartott remekei már az életében megjelentek, de egy-egy kallódó könnyűsúlyú kismű alaposan megváratta a rajongókat. Több mint fél évszázados késése volt a két éve megjelent, s ezzel az első kiadását elkönyvelő Natáliának, s most itt az újságokból előhalászott Indiszkréció - egy újabb, eddig jobbára ismeretlen kisregény a süllyesztőből. Köves Gábor