Könyv

"Mikszáth percről percre elgondolkozóbbá, komolyabbá vált. Az előbb még nevető és nevettető vonások egyre élesebbek, gúnyosabbak, szinte marók lettek. Elkezdett beszélni. Először azokról, akiknek üres széke s pohara még ott állott, azután tovább a Monarchiában szereplő összes alakokról - egészen a Habsburg-dinasztiáig. Az orvos kíváncsiságával, tudásszomjával boncolt (...) és kifejtette, okfejtette, hogyan, miért rohan a maga tragikus vesztébe az ország. Jósolt mindent, ami bekövetkezett, mindent. A Habsburg-ház összeomlását, háborút, nemzetiségek lázadását és a legrettenetesebbet: a belső összeroppanást." Bár Jókai nevelt lányának, Feszty Árpádnénak a visszaemlékezései nem mentesek az utólagos okoskodástól, fenti leírása jól jellemzi mind az író pozícióját ("körön belül kívül lenni", ahogyan Mészöly Miklós megfogalmazza majd e megfigyelői státus lényegét), mind az öregedő Mikszáthon elhatalmasodó pesszimizmust. Mikszáth 1887-től élete végéig a Szabadelvű Párt országgyűlési képviselője, Tisza Kálmán, majd Tisza István támogatója - mindenekelőtt amiatt, mert úgy véli, a rendelkezésre álló választékból még mindig ők azok, akik leginkább az ország javára tehetnek. Mindvégig fenntartja magának a kételkedés jogát, igaz, különvéleményei soha nem válnak végzetes konfliktusok forrásaivá; politikustársairól, a közélet legkülönbözőbb figuráiról írt szatírái, karcolatai miatt engesztelhetetlen ellenséget nem szerez; mint ahogyan fenntartásai és a műveiben hangoztatott ellenérzései dacára az sem okoz számára problémát, hogy elfogadja azt a hódolatot, amit az általa kritizált hivatalos Magyarország neki megadott.

Azt akartam mondani még akkor, de nem mondtam, mert letettük a telefont, hogy talán a "minden jót", az kontextussemleges. Mármint egy ilyen születésnapon, mint amilyen Békés Palinak legutoljára adatott, a halála előtt pontosan két hónappal és egy nappal. Mert abban gyorsan megegyeztünk, hogy a "boldog születésnapot" a körülmények és a helyzet durva semmibevétele, fej a homokban, jó mélyen. Röhögtünk: ki tud momentán ennyire lehajolni? Fej a homokba, de jó volna...

Az irodalmi életben régóta ismert, kritikusként és irodalomtudósként tekintélyes nevet szerzett Szilasi László az idei könyvhéten jelentkezik első regényével, mely ebben az értelemben első regény is meg nem is. Bár de facto a szerző első (önálló) szépirodalmi kötetéről beszélünk (2000-ben Németh Gáborral közösen adták ki a Kész regény c. kötetet), hasonlóan a szintén nemrég színre lépett, kritikusból lett prózaíró, Bán Zoltán András bemutatkozó regényéhez, itt is teljesen felesleges dolog gyermekbetegségekről, ígéretes pályakezdésről és hasonlókról hadoválnunk. Nem, itt egy tapasztalt szövegművessel van dolgunk, akinek nemcsak ötletei, hanem határozott elképzelései vannak a próza működéséről, elbeszélői nyelve (illetve mint később látni fogjuk: nyelvei) már a végső kidolgozottság állapotában kerülnek elénk, a regény felépítésébe és a hozzá szükséges kutatómunkába ölt energia és merészség pedig első nekifutásra is tiszteletet parancsol - ami persze önmagában még nem szavatolja, hogy a végeredmény hibátlan és tökéletes lenne.

Volt idő, mikor a történészek csekély figyelmet fordítottak a klíma változékonyságára és históriaformáló erejére - úgy tűnik, eme álláspontjuk változóban van. Nem lehetünk eléggé hálásak korunk klímapánikjának, mely ráirányította a figyelmet arra, hogy az éghajlat hirtelen, gyors megváltozása felforgatja az emberi kultúra létfeltételeit is. Mindez ötletet és inspirációt is nyújtott a historikusoknak ahhoz, hogy feltételezzék: a múlt számos eseményéhez szolgáltathat frappáns magyarázatot a földi, de legalábbis a regionális klíma egy-egy drámai sebességű, akár egy generáción belül lezajló változása.

"Hány Japán van? (...) [É]ppen annyi, ahányan vagyunk" - áll Ferber Katalin nagyalakú, fényes papírra nyomott, száznál több színes fotót felvonultató (látszólag) képeskönyvének bevezetőjében. És ahogy hamar kiderül, hogy a szerző jóval többet vállalt egy képes albumnál, úgy hiányzik egyre jobban az is, hogy a fenti figyelmeztetés az általánosíthatóság képtelenségéről ne csak üres frázis legyen.

Egy szakkönyv címe általában támpontokat ad reménybeli olvasójának, ebben az esetben azonban a szerzőként megjelölt Wehner Tibor és a szikár cím kapcsolata megtévesztő; nem az elmúlt több mint hatvan év szobrászatát körüljáró/feldolgozó, akár korábbi írásokat egybemontírozó tanulmánykötettel, s nem is saját kutatáson alapuló, új szempontokat felvillantó, esetleg hiánypótló művészettörténeti munkával állunk szemben, hanem olyan különleges eleggyel, amely egy szubjektív bevezető tanulmányból és nagyrészt máshol is hozzáférhető dokumentációs bázisok (lexikon-szócikkek, kiállításjegyzékek) összekapcsolásából alakult ki.

1. Lanczkor Gábor: A mindennapit ma (Kalligram, 2010) - 79 pont 2. Háy János: Egy szerelmes vers története (Palatinus, 2010) - 74 pont 3. Tompa Andrea: A hóhér háza (Kalligram, 2010) - 49 pont 4. Rubin Szilárd: Római egyes (Magvető, 2010) - 46 pont 5. Berniczky Éva: Várkulcsa (Magvető, 2010) - 41 pont 6. Garaczi László: Arc és hátraarc (Magvető, 2010) - 40 pont 7. Schein Gábor: Egy angyal önéletrajzai (Jelenkor, 2009) - 34 pont 8. Szilasi László: Szentek hárfája (Magvető, 2010) - 30 pont 9. Tallér Edina: A húsevő (Kalligram, 2010) - 23 pont 10-11. Nádas Péter: Szirénének (Jelenkor, 2010) - 21 pont Rosmer János: Hátsó ülés (Kalligram, 2010) - 21 pont Szavazóink: Ambrus Judit, Bazsányi Sándor, Bárány Tibor, Báthori Csaba, Bedecs László, Benedek Anna, Bodor Béla, Bojtár Endre, Csáki Márton, Darvasi Ferenc, Faragó Kornélia, Gács Anna, Halmai Tamás, Jánossy Lajos, Jenei László, Kálmán C. György, Kiss Noémi, K.

"Készen állok. Minden itt van. Bármi lehet. VÉGE"

A kortárs magyar próza egyik leginnovatívabb alkotója tizenkét év után adja közre az önéletrajzinak mondott lemursorozat újabb darabját. A könyvhétre megjelenő Arc és hátraarc az előzményektől függetlenül is olvasható, fanyar humorú, erős sodrású regény. Igazi katonakönyv. Vagy nem.

A Szépművészeti Múzeum európai uniós projekt által finanszírozott, küszöbönálló, térfelszín alatti kibővítése idén tavasszal heves viták kereszttüzébe került. E viták gyújtópontja a 20. század elején épült műemlék épület lépcsőjébe vágott bejáratot és a Hősök tere arculatát megváltoztató felszíni építményt kifogásoló, az Akadémia művészettörténész-köreiből kiinduló és rövid időn belül jelentős szellemi erőket mozgósító aláírásgyűjtési kampány volt. A különben minden törvényes felhatalmazással és jogerős építési engedélylyel rendelkező megrendelő, a múzeum a sikeres kampány és a közvélemény nyomására hamarosan visszakozott, elvetve a lépcsőbe vágott főbejárat tervét, és a felszíni építmény áttervezését kérve Karácsony Tamás tervező építésztől. Az indulatok azonban azóta sem csitultak, sőt fiatal művészettörténészek egy csoportja (Centrart) már a teljes projekt leállítását követeli. A helyzet megoldását enyhén szólva nem segíti a kultúrpolitika által messzemenően támogatott főigazgató, Baán László és a 70. születésnapját a napokban fényes ünnepségek közepette megtartó, nem csak művészettörténész-körökben nagy tekintélyű akadémikus, Marosi Ernő több évre visszavezethető konfliktusa és kettejük eltérő múzeumvíziója sem. A kérdést a régi és az új viszonya felől megközelítve a következőkben bécsi példákat szeretnék bemutatni a közelmúltból alapvető, 19. századi műemlék épületek térfelszín alatti bővítéssel párosuló helyreállítására, különös tekintettel a császárváros egyes múzeumépületeinek revitalizációjára. A kérdéskörben jelenleg uralkodó osztrák műemlékes gyakorlat és az amögött meghúzódó szellemi áramlatok ismerete jelen helyzetben nem tanulság nélküli számunkra sem.

Lőbörleszk vagy valami ilyesmi a műfaj, ami akár érdekes is lehetne, pláne lehetett volna a múlt században. Szigorú szabályok szerint működő spektákulum ez, például kizárólag elmegyenge szereplők felléptetését írja elő.

A címbe emelt mondás folytatása: "az ne menjen az erdőbe".