Magyar Narancs: A Hetes hőse Krakkóból próbál eljutni Varsóba; útján pia, drogok és furcsa alakok kísérik. A Krakkó–Varsó útvonal a világ legunalmasabbjai közé tartozik. Hogy sikerült ennyi történetre bukkannod?
Ziemowit Szczerek: Már a 17–18. század korabeli utazói is a legunalmasabbnak írták le ezt a viszonylatot. Én viszont a könyvet tíz éve írtam, akkor minden másképpen nézett ki. Azóta újra a dögunalom: autópálya lett a 7-esből, csak kimész Krakkóból, felhajtasz a négysávos autópályára, és Varsóig semmi nem történik. De a tíz évvel ezelőtti Lengyelország, amikor a regény játszódik, egy másik világ volt, keresztül kellett menni apró falvakon és kisvárosokon, és a lengyel építészet és civilizáció minden szépsége és borzalma feltárult előttünk. Szóval igen, az egy másik út volt. Persze ma is letérhetsz az autópályáról. Egyébként gondolkodom rajta, hogy megírom a második részt, melyben tíz évvel később járunk, akkor viszont már tényleg a fantáziámra kell hagyatkoznom.
MN: A hősöd gondolatai alapján mintha nem lennél nagy rajongója a lengyel várostervezésnek. Mi a baj vele?
ZSZ: Nem arról van szó, hogy utálnám a lengyel építészetet vagy várostervezést, inkább arról, hogy mi történt e téren a 90-es években. Akkoriban lett vége a kommunizmusnak, jött a kapitalizmus vad változata. Valamiféle vadkelet, egy lengyel verziója a vadnyugatnak, ahol mindenki azt csinált, amit akart, és azt épített, amit csak akart.
A lengyel várostervezés és építészet is megsínylette ezt az időszakot: nem lett elegáns, de legalább fura lynchi módon. Valamiképpen a lengyelek tudatalattijának élő megnyilvánulása lett. A 90-es évek olyan korszak volt, amikor „Isten nem figyelt”. A dél-amerikai hagyomány szerint van az a nap, amelyik a keresztre feszítés és a feltámadás közé esik. Valami ilyesmi időszak volt ez. És ez érdekes, mert hát a történelmünk tényleg elég elcseszett. Nem is csak a németekre és az oroszokra gondolok, hanem arra, hogy mi magunk is elrontottuk a saját történelmünket, amikor létrehoztunk egy arisztokrácia uralta országot, ahol a parasztokat rabszolgaként kezelték. Aztán a második világháború után, a kommunizmus idején az arisztokraták eltűntek, a parasztoknak pedig tovább kellett vinniük a Lengyelország nevű projektet, miközben ők maguk sem mindig voltak igazán lengyelek. Szóval a 90-es és 2000-es évek eleje olyan volt, mint egy lengyel halloween: a halottak, az elnyomott képzetek, a tudatalatti lényei mind felszínre jöttek. Erről szól a Hetes is: áthaladás a lengyel tudatalattin.
MN: Ajánlanál pár olyan, kevésbé ismert helyet Lengyelországból, ahol találkozhatunk a nagybetűs valósággal?
ZSZ: Amit ebben a könyvben leírtam, az ma már szinte nem is létezik, vagy legalábbis nem az a jellemző kép. Ma már egy kifejezetten kellemes, hétvégi kirándulásokra hívogató ország lettünk. Ha Chopint hallgatsz utazás közben, akkor megérted, miről szólt a zenéje: a melankólia, a csendes, karamellszínű nyugalom.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
