„Nem nevetős, hanem halkan horkantgatós” – Szvoren Edina író

Könyv

Új novelláskötetéről, a Verseimről beszélgettünk vele, valamint arról, hogy irtózik-e még a saját szövegeitől, és hogy mitől lett pimaszabb, mint azelőtt.

Magyar Narancs: Az ajtódon több nyelven is vannak kint üzenetek az itt lakóknak címezve. Ismered a szomszédokat?

Szvoren Edina: Amennyire engedik, ismerem őket. Bár általában én szoktam mogorvább, bezárkózóbb lenni. Az ajtón a céduláknak külön történetük van: új lakók költöztek a házba, a pirospaprikát pár hét alatt lelopdosták az ajtóra kiakasztott füzérről, és akkor kiírtuk három nyelven, hogyha elfogyna a paprika, akkor csöngessenek, adunk. Nem tudtuk, milyen nyelven beszélnek, úgyhogy több fordítóm is segített. Gondoltuk, ennél finomabban nem lehet. Hát, ilyen a kapcsolatom velük.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Ezt a bezárkózást, pontosabban a háttérbe vonulást a novelláid kapcsán is mindig hangsúlyozni szoktad. Az új kötetben mégis mintha közelebb engednéd a szöveget magadhoz.

SZE: A távolság ugyanaz. Inkább csak lettem olyan pimasz, hogy ne érdekeljen, ha az olvasó azt gondolja, ez én vagyok. Mert úgy látom, hiábavaló ez a küzdelem: a legtöbben a motívumkészletet, a történéseket firtatják, amik a legfelszínesebb részei a műnek. Pedig valóság és fikció, író és elbeszélő közt nem a motívumok a legrövidebb átjáró, hanem például a szórendjeim, az asszociációtípusaim, a ritmusaim, a mellékmondatok rendje. Ez a valóság, és ez tényleg én vagyok. Persze sosem cél, hogy ott díszelegjek. A saját élményeimből, a közvetlenebb tapasztalataimból sem ezért emelek ki valamit. Épp az a mechanizmus, hogy ez leválasztódjon, személytelenedjen. Egyfajta írói restség is lehet az egészben: miért gondolkodjak azon, hogy milyen virágot írjak bele egy születendő műbe, amikor itt van mellettem egy, és véletlenül tudom a nevét?

MN: A címadás kiemeli a Jönnek a verseim c. szöveget, ami arról szól, hogy egy fiatal költő és a családja hogyan éli meg az első művei megjelenését. Neked milyen volt a hozzáállásod a saját írói indulásodhoz?

SZE: A címadás válasz arra a visszatérő kérdésre, mikor írok végre regényt. Egy ilyen típusú prózánál szerintem azt volna kézenfekvőbb kérdezni, miért nem verset írok. Ebben a kötetben van is néhány írás, ami költői sűrítésekkel bátrabban él, mint a korábbiak. Hogy maga a történet mennyire a saját életem? Semennyire. Apám meg sem élte, hogy publikáljak, anyám is csak egy kötetet. Ebben az írásban főként az izgatott, hogyan lehet valamit úgy csinálni, hogy voltaképp nincs hozzá közünk, és mintha idegenek lennénk a saját hivatásunkban. Milyen egy költő, akit valóban nem érdekel a költészet maga?

MN: Hozzátartozóként nem lehet könnyű szembesülni az írásaiddal: sötét tónus, boldogságra nehezen képes karakterek, diszfunkcionális kapcsolatok.

SZE: Egyrészt ilyen visszajelzések nem nagyon voltak. Bár anyám az első kötetbe készült írásaimra azt mondta, hogy lám, a nőalakok negatívabbak, mint a férfiak. Majd ha meghalok, tette hozzá, pozitívabbak lesznek. Nem tudom megítélni, igaza lett-e. A másik dolog, hogy én nem annyira érzem a műveket sötétnek, csak megtanultam, hogy ennek kell nevezni, és elfogadom, hogy az olvasók nagy része így érzi. Nem volt cél, hogy az legyen. Ez nem az én perspektívám, erre nem tudhatnék törekedni, de elkerülni sem akarnám. Engem mindig az foglalkoztat, hogy egy novella szereplője adott helyzetben mit csinál, milyenek a viszonyai, milyen tárgyak veszik körül, hogyan telik az ideje. Vannak olvasói visszajelzések, amelyek megerősítenek abban, hogy létezik olyan fül, mint amilyennek én képzelem az enyémet, ha a saját írásaim olvasója volnék, és valami fanyarságot talál a szövegeimben, olyasmit, amit óvatosan humornak is lehet nevezni. Nem nevetős humornak, hanem halkan horkantgatósnak. Amúgy sem az a cél, hogy mindenki úgy olvassa, ahogyan én írtam. Általában a fikció így működik, az a fajta próza, amit én csinálok, meg különösen. Feltételezem és elvárom, hogy az olvasó képzeletének sok munkája legyen az írásaimmal.

MN: Felnőttebbek lettek a témáid is, a nézőpontok is. Ez miből fakad?

SZE: Igen, érdekes, hogy első írásaimban a gyerekszempont ennyire erős volt. Akkor azt hittem, mindig ezeket a történeteket fogom írni, vagy semmit. Erről én is csak utólag tudok okoskodni: talán egyszerűen meguntam. Minden írói technikának megvannak a korlátai, egy idő után érdemes más technikák – más korlátok – után nézni.

MN: Sokszor nagyon kilátástalan helyzetben levő szereplőket írsz meg. A belehelyezkedés ezekbe a helyzetekbe megvisel téged?

SZE: Tudom, hogy vannak írók, akiket megvisel a saját írásuk, vagy érzelmi reakcióik vannak – nekem soha. Az írás engem is instrumentalizál, nemcsak az írás tárgyát, és inkább az visel meg, ha látom, hogy pocsék, amit írok. De ez nem függ össze a szöveg előjelével: a vidám-pocsék éppúgy elkeserít, mint a szomorú-pocsék.

MN: Amikor öt éve beszélgettünk, azt mondtad, hogy néha irtózol a saját szövegeidtől. Változott ez a viszony? Kritikus vagy a szövegeiddel szemben?

SZE: Vannak típusok, akiket az írás lendülete bármin átsegít. Gondolom. Azt hiszem, az én tevékenységi vágyam sosem erősebb a tevékenység tárgyánál – ezt kellene megnövekedett kritikai érzéknek mondani? De hát éppen ezzel dolgozik minden író: ami belül van, azt tudja kívülről is látni, és ami kívül van, azt tudja belülről is. A zsigeri benyomásokat át kell lapátolni az ész dolgai közé, az ész dolgait a zsigeriek közé.

MN: Az, hogy zenei irányból jöttél, mennyire hat a szövegekre?

SZE: Igazából a részképességek hasonlósága teszi a zenét és a nyelvet egymás mellé.
A formaérzék irodalomban és zenében is a memóriával van összekötve. A formaérzék annak az állapotnak nemcsak az elviselése, hanem a lubickolás benne, hogy egy az egyben soha semmit nem látok, hogy a mű egy folyamat, amibe bele vagyok vetve, hogy nincs biztos talaj a láb alatt. Aki ezzel jól bánik, az jó zenehallgató, jó olvasó lehet, és akár író vagy zenész. Az ugyanakkor nagy különbség, hogy zenében jóval rövidebb pórázon van a hallgató figyelme, a zene sokkal manipulatívabb műfaj, mint a próza, éppen az említett asszociációkat erősebben uralja a szerzői akarat.

MN: Magyar és nemzetközi elismeréseket is kaptál az elmúlt években, több nyelven is megjelentek a műveid. Hogy látod, működnek a szövegeid más nyelven, kontextusban?

SZE: Nem sok rálátásom van, a fordítókkal való egyeztetéskor ezt még nem lehet látni, a fordítások pedig csak most kezdenek el kikerülni a külföldi boltokba. Egyszer nagyon zavarba hozott, hogy Az ország legjobb hóhéra c. novella egyik fordításában a lábjegyzetben odaorbánviktoroztak, ami még filológiailag sem pontos, mert a novella előbb született, sőt jelent meg, mint Orbán Viktornak a halálbüntetéssel kapcsolatos akkori nyilatkozata. Azt gondolná az ember, hogy azoknak a műveknek, amelyek – mint például valószínűleg az én írásaim – nincsenek annyira belekötve a helyi sajátságokba, több rezonáns olvasója lehet külföldön, furcsa módon ez mintha mégsem lenne így. Persze nem mindegy, hogy az a külföld tőlünk politikai értelemben keletre van vagy nyugatra. Kicsit olyan, mintha keletről mindig csak valamilyen vasfüggönyön túli tudósításokat várnánk, háborúkról, szegénységről, a nők szenvedéseiről, a fennálló rend elleni lázadásokról.

MN: Nehéz nem odavetíteni a szövegeid mögé a kilátástalanság közhangulatát, ami éppenséggel aktuálpolitikai történésekhez is köthető lenne. De akkor nem célod, hogy reflektálj a jelen társadalmi problémáira?

SZE: Lehet, hogy az olvasó a közhangulathoz köti őket, csak én nem látom, hogy az alakjaim milyen, csak ma jelen lévő problémákat demonstrálnak. Ami sehol nincs elhelyezve, az bárhol, bármikor lehet. A hőseimet, ha nagyon távolról próbálok rájuk nézni, késő Kádár-kori embereknek gondolom: a 60-as, 70-es években születetteknek – szerintem ugyanis a 80-as, 90-es években születettek nyitottabbak, magabiztosabbak a nagyobb közösségekben is –, akik ezek szerint kicsit el vannak tévedve az írásaimban. De ha mégis úgy tűnik, hogy ezek az én magukba zárkózó Kádár-kori embereim hasonlítanak a később születettekre, akkor nyilván nem sok minden változott. Vagy ugyanoda lyukadtunk ki, ahonnan elindultunk. A társadalmi változások irodalmi lecsapódásának ráadásul viszonylag hosszú az átfutási ideje: az, hogy milyen típusú alakokat vagyok képes elképzelni, korábban van megalapozva annál, mintsem hogy reagálhassak a politikai változásokra. Nem választási ciklusokban írok.

MN: Mint író mennyire tartod feladatodnak, hogy a napi politikai problémákkal foglalkozz? Akár a művészeti, irodalmi életet érintő politikai történésekkel?

SZE: Lelkiismeretem meg érdeklődésem szerint is kell ezzel foglalkoznom. De ezt akkor is csinálnám, ha nem írnék. Ugyanakkor nem foglalkozom politikával olyan mélységben, hogy szükségét érezném annak, hogy megszólaljak. Sokan elmondják, amit gondolok, és nem hiszem, hogy valami fontos kimondatlanul marad, ha hallgatok. A hasznát meg végképp nem látom. A nálam rátermettebb beszélők esetében sem. Persze borzasztó volna, ha némán ülnénk a romokon, és még az sem lenne, hogy a tüntetéseinkkel meg a tiltakozásainkkal megjelöljük a helyzetet. Ezek tanúságtételek. De nem érzem, hogy közíróvá kéne válnom, vagy hogy ennél hangosabban kéne politizálnom.

MN: Ennyire élesen el tudod különíteni a különböző szerepeidet? Az iskolában nem kérdezgetnek a diákok?

SZE: Akkor kellene elkülöníteni, ha egymásba akarnának türemkedni. De egyik tevékenységem sem akarja bekebelezni a másikat, én nem egy író vagyok meg egy tanár meg egy állampolgár, hanem egy ember, aki tanít meg ír meg szavaz. Órán néha szóba kerül, hogy írok, és olyankor alaposan zavarba jövök, de az a gyanúm, hogy ez az órai munka szabotálása inkább, mint tényleges érdeklődés. Mivel szolfézst és zeneelméletet tanítok, szóba kerülhetnek társművészetek, stílusok, korszakok, de olyankor nem rólam beszélünk, hanem irodalomról.

MN: Arató László óravázlatot is készített a műveidből, vele volt a kötet bemutatója is. Fontosnak tartod, hogy a kortárs művek elérjék a diákokat?

SZE: Most, hogy kortárs író lettem, föltétlenül… Nem sok szó esik kortárs művekről az iskolában, de még mindig több, mint az én diákkoromban. Megjegyzem, engem nem is érdekeltek. Klasszikusokat vagy a két világháború közti regényirodalmat olvastam, ráadásul körülbelül 25 éves koromig nem értettem, miért olvasnak az emberek magyar írókat, kortársakat. Két trauma is ért: az ifjúsági irodalomról való áttérés 13–14 éves koromban, amikor az ún. felnőttirodalomra rácsodálkoztam. Aztán amikor a világirodalomból először próbáltam meg átlépni a magyar irodalomba. Középiskolás koromban egyedül Móricz működött. Nem tudom, hogy én voltam-e ilyen, vagy a kor, de most azt látom, hogy az olvasósabb gyerekeket igenis érdeklik a kortársak. Láttam én már Háyt a pad alatt. Azt pedig nagyon gyümölcsöző módszernek tartom, hogy a különböző korokat tematikusan, és ne okvetlenül kronologikusan kössük össze. Nem jó, ha egy 16–17 éves ember nem találkozik az utolsó száz év irodalmával. Nyilván ahhoz van a legtöbb közünk, ami a legutóbbi időkben történt.

MN: „Ha kellően közelről nézem a dolgokat, minden kielégítőnek tűnik” – mondja az egyik novellád szereplője. Te hogy látod: kellően közelről vagy távolabbról inkább?

SZE: Ez például szerintem egy vicces, vagy­is hát halkan horkantgatós mondat. Szóval közelről nézem én is – de az ellentétes arányvesztés éppolyan pompásan működhet. Egyébként pont ez az, és nem a motívumkincs, hanem ez a mikrománság, ami levetkőzhetetlen, ami nagyon én vagyok. Hogy a világhoz úgy viszonyulok, hogy elsősorban a kis dolgokat veszem észre, és ezeket az egész reprezentánsainak látom.

Figyelmébe ajánljuk