Ne hagyjuk félrevezetni magunkat! Fogalmazzunk világosan: 2002. március 15-én Magyarország, Budapest, a nemzet kultúrája nem egy új színházzal gazdagodik; nem kapunk valamit, hanem szegényebbek leszünk a saját pénzünkért. Láthatóvá válik, hogy mit vettek el tőlünk, mivel lettünk szegényebbek.Nem épült meg az a középület, amelyet nyilvános, tisztességes eljárás során a hozzáértők egyértelműen a kommunizmus bukása utáni legjelentősebb magyar középületnek választottak. Színház helyett botránykövet emeltek a Duna partján azok, akik megszégyeníteni merészelték a nemzetet és annak kultúráját. Tévedés ne essék: ha néhány év múlva már senki sem emlékezne arra, hogy mi, miképpen és mi helyett került a budapesti Duna-partra, akkor Magyarországon nem lesz demokrácia, akkor nem lesz nemzeti kultúra. A Lágymányosi hídnál felhúzott építmény nem színház, de egy korszak árulkodó emlékműve; örök figyelmeztetés arra, hogy hová vezet a pimasz önkény, az úrhatnám faragatlanság és a közösséget megalázó ízléstelenség. Ami látható, arra emlékeztet, ami nincs.
A soroksári úti építmény, a kivitelezőnek jutányosan eladott telkekkel, az Erzsébet téri gödör betemetésével, a vasúti híd zajcsillapításával, kristálycsillárostul, a vécébeli kézszárítókkal együtt (mert állítólag balkáni dolog papírtörülközőket használni) természetesen többe, sokkal többe került nekünk, mint az eredetileg tervezett színház. Nem csak ráfizettünk, de megaláztattunk.
Budapest népét vágták pofon,
mert az 1998. évi helyhatósági választásokon rosszul merészelt választani; mert nem gazsulált, ahogyan ez, állítólag, Szolnokon megszokott. Ezért szabadították az ország kultúrájára a volt szolnoki színigazgatót, hogy pesthidegkúti, kanadai zöld zsindelyes családi házának építőjével megterveztesse a soroksári Nemzeti Színházat.
Először egy bizonyos Zelnik József egy nemzeti kulturális védegylet elnökeként emelt szót a nemzet nevében Bán Ferenc nemzetietlen terve ellen. Most mindenki megnézheti magának az ősmagyar Colosseum árkádjait imitáló formákat. Ahogyan a tervező elmagyarázta, a nemzet színháza túlságosan jelentős épület ahhoz, hogy a saját korához kötött stílus jegyeit hordozza magán. Így az beszél, aki nem tudja, hogy mit mond, vagy tisztában van saját képességeinek igen szoros korlátaival. Le Corbusier Ronchampban épült kápolnája, a washingtoni Nemzeti Galériának I. M. Pei által tervezett keleti szárnya éppen azért lehetett a huszadik század legjelentősebb építészeti alkotásává, mert vállalták és magukon hordozzák a kort, amelyben az épületek terve fogant, mert mindkettő tisztán és láthatóan az, ami. A hazugság, az álság csak szánalmas kudarchoz vezet. Ez a színház pedig minden elemében átlátszó hazugságra épült.
Zelnik után Hámori Józsefre, az akkori kulturális miniszterre osztották az újabb hazugság képviseletét. Hámori kínjában
a szélcsatorna elméletével állt elő,
miszerint Bán Ferenc színháza az Erzsébet téren fallal zárta volna el a szél útját a felfrissülésre szomjazó Belváros elől. A miniszter talán még sosem látta az Intercontinental Szállodát, a Pénzügyminisztérium épületét, a Parlamentet, amelyekhez a város levegőjét szívén viselő kormányzatnak azonnal bontókalapácsot kellene kerítenie. A miniszter azt javasolta, hogy a város egészségének védelmében inkább a Városliget fáit vágnák ki, hogy ott kerítsenek méltó és egészséges helyet a nemzeti színjátszásnak. Végül, mint láthatjuk, a nemzeti egészségmegőrző program keretében a Ferencváros elé emeltek falat, hiszen az ott lakó proletárok tüdejét a nikotin amúgy is szétroncsolta, mit sem remélhetnének már a nyugati széltől.
Azután állítólag horribilis költségekkel állt elő most már maga a pesthidegkúti családiház-tulajdonos, aki kinevezte a nemzet színészeit, döntött arról, hogy kinek faraghat kicsoda mennyiért szobrot az örökkévalóságnak a sétányra, és az Erzsébet térinél tetemesebb összegért megépíttette a házat, amelyben a nézők harminc százaléka nem látja a teljes játékteret. Majd Vangelistől rendelt zenét Shakespeare Viharjához. Ez is helyénvaló, hiszen Torgyán József is Vangelis zenéjére szokott a színpadra bevonulni.
Az épület ennek a folyamatnak méltó emlékműve:
színháznak készült, mementó lett belőle
A Duna-parton álló ház minden szegletében a tisztességtelenség látható keze nyomát viseli. Az álság, a lakájosság (a lakáj ízlése) kiül a falakra, ott terjeng a miniszterelnök által személyesen kiválasztott kristálycsillár alatt, a zsöllyék fölött. Aki látja, tudja, hol él. De aki látja, az még nem látott mindent: az emlékmű másik része a nem látható. Az, amit a hatalmi akarat temetett be mélyen, földet hordatott rá, hogy nyoma se maradjon, hogy senki se emlékezhessen rá, hogy soha ne kisérthessen, hogy a hiányával figyelmeztessen arra: csak a gyávaság fizetődik ki a Duna partján.
Hiába reménykednek azok, akik azt hiszik, a nép mindent elfelejt, csak kellően kell megalázni. A Blaha Lujza téri robbantást az ország sosem felejtette el. Akik nem éltek, akik a filmfelvételt sem látták sosem, azok is tudják, hogy mi történt a Nemzeti Színházzal. Ne reménykedjenek! Hosszú évek múltán is sokan, elegen lesznek azok, akik tudni fogják, hogy az Igazi Nemzeti Színházat ott lent, a legújabb magyar demokrácia mélypontján kell keresni.
A volt expótelekre húzott épületre márványtábla kerül. Zelnik József, Schwajda György, Makovecz Imre és Várhegyi Attila neve mellé remélhetőleg fölkerül a szégyenletes döntést megszavazó kormány minden tagjának a neve. Álljon itt a nevük, nehogy néhány év múlva már a kutya se emlékezzen némelyikükre: Boros Imre, Chikán Attila, Gógl Árpád, Hámori József, Harrach Péter, Járai Zsigmond, Katona Kálmán, Kövér László, Martonyi János, Orbán Viktor, Pepó Pál, Pintér Sándor, Pokorni Zoltán, Szabó János, Stumpf István, Torgyán József.
A Centrális Galéria március 15-én 15 órakor megnyíló Nemzetközi Színház című kiállítása a nem láthatót mutatja meg: azt, miképpen lehet, lehetett volna Magyarországon is átlátható módon átlátható színházat emelni, ami része a kornak, amelyben épült - és amelyben látni a játékteret. A kiállítás az elmúlt évek nemzetközi pályázatain kiválasztott jelentős, strukturálisan és esztétikailag is átlátható, többfunkciós színházépületeket mutatja be az ilyen színháztól megfosztott hazai publikumnak. A kiállítás bizonyítani szándékozik, hogy másként is lehet, csak másként lehet a közösséget gazdagító igazi színházat építeni. A Centrális Galéria - hogy ne legyenek illúzióink - természetesen bemutatja Bán Ferenc elvetett, kiváló tervét, a meg nem épült Nemzeti Színházat.
Rév István
