A szavazóknak minden alkalommal 4, a közelmúltban magyarul megjelent szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk; az első 15, a második 10, a harmadik 6, a negyedik pedig 3 pontot kap.
A listás könyvek megvásárolhatók a Fókusz Könyváruházban. Cím: 1072 Budapest, Rákóczi út 14. fokusz [dot] budapest [at] lira [dot] hu
A nyár nem rendezte át forradalmian a könyvpiacot, és nem rendezte át forradalmian a listát sem: Tóth Krisztinát erősen megközelítette, de nem tudta befogni Darvasi László új regénye. Egyre világosabb a kritikákból, hogy kivételes művekkel állunk szemben, amelyeket évtizedek múlva is emlegetni fogunk: nagyregénnyel, nagy verseskötettel, melyek még jobban tetszenek szavazóinknak, mint a nyár elején. A stabil bronzérmes, Kemény István regénye is jobban tetszik, mint legutóbb, noha fogadtatása továbbra sem lelkes. Urfi Péter (Revizor, június 1.), Beck András (Élet és Irodalom, július 24.) és Benedek Anna (Litera, augusztus 19.) egyaránt tétova szeretettel, enyhe zavarban beszél a regényről; mindnyájan beszámolnak valamiféle hiányérzetről, amiről nem tudják biztosan eldönteni, hogy nem a regényben magában megfogalmazódó hiányérzet és tétovaság esztétikai tapasztalatáról van-e szó. Hol így, hol úgy gondolják. Darvasi kritikái itt-ott késnek, de ami megszületett, az egyöntetűen és méltán dicsér: a Revizor közzétette Tarján Tamás írását a nyáron (augusztus 2.), lapunk múlt heti számában pedig Csáki Judit beszélgetett Darvasival, és aki ettől sem kezd vonzódni a regényhez, hát, azért vegye meg az is. Meg mindenki. Csaplár Vilmos két helyet is javított, maga mögé utasította ebben a fordulóban Kukorellyt, annak ellenére, hogy a női szív avatott mestere pontosan ugyanannyi pontot kapott most, a nyár búcsúztán, mint akkor, mikor megérkezett.
Varga Mátyás ragyogó könyve, amely akkor még megelőzte, mára eltűnt a listáról, ahogyan a rejtélyes személyazonosságú Kondor Vilmos is (krimibe illő fordulat). Mégsem árt megjegyeznünk, hogy a nagyot javító, a mostani lista meglepetésemberének számító Horváth Viktorral együtt forradalmat csináltak: megjelent a piacon a minőségi, pazarul megírt, komoly kézügyességgel, műfaji ismeretekkel rendelkező lektűr. A könyvről Csuhai István (ÉS, június 5.) után Keresztesi József írt a Revizornak (július 30.), arról próbálva meggyőzni a publikumot, hogy a regény mégiscsak több kalandregénynél, és persze annyival, ha tetszik, több is, hogy ezerszer okosabb és rafináltabb, ezerszer többet tanulhatni belőle kultúrhistóriai dolgokról, mint egy tipikus kalandregényből. Egyéb tekintetben ugyan nem vagyok meggyőzve, de soha rosszabb könyv ne legyen a kezünkben, mint ez a hallatlanul vicces, "szórakoztatva tanító" "lektűr", ha tetszik. Továbbá kevéssel maradt le a listáról Szécsi Noémi Utolsó kentaur című "társadalmi lektűrje", ahogy a könyv nevezi magát. A k betűkkel, keményen szóló költők, az alliteráló Kemény-Kovács-Krusovszky-középmezőny is átmentette magát, Kovácsról a nyarat ama mesebeli hangya módjára végigdolgozó Tarján Tamás szólt a legnagyobb elismerés hangján (Revizor, július 2.), aki Tóth Krisztinát sem volt rest méltatni egy héttel később, ugyanott. Gerevich András kötetéről szolid polémia bontakozott ki, Báthori Csaba lapunk hasábjain megjelent írásába az elismerés mellett komoly szkepszis is vegyült (MaNcs, július 30.), mire jelen sorok szerzője megkísérelte megvédeni a vékony, de annál értékesebb kötetet, bár ő is élt apró kifogásokkal, a majdnem teljes elégedettség hangján pedig Kiss Noémi szólalt meg a Műútban, abban a folyóiratban, ami példás gyorsaságával néha a hetilapokat is megszorítja. (Természetesen nem a gyorsaság az egyetlen erény, a komótos Holmi vagy Jelenkor kritikai rovata is megérdemli elismerésünket egyéb tekintetekben.)
A listát egy furcsa újonc zárja. Mivel ezúttal nem alakult ki holtverseny, ő került be a két kieső helyére, ha utolsóként is. Ez a furcsa újonc, akit listánkon köszönthetünk, abban az évben halt meg, amikor e soroknak az első fiatalságot már szintén maga mögött hagyó szerzője meglátta Isten napvilágát: bő harminc évvel ezelőtt. Ortutay Gyulának hívták, néprajztudós és - ez pályájának többnyire kevésbé dicső része - politikus volt, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának alapítója, olyan társakkal, mint Erdei Ferenc és Radnóti Miklós, akinek sorsával - meggyilkolásával - végérvényesen összefonódik Ortutay élete és emlékezete is. Naplóját csak harminc évvel a halála után lehetett megjelentetni, lenyűgözően izgalmas olvasmány. Ungvári Tamás meditál róla az ÉS-ben (augusztus 19.), a Narancsban László Ferenc szólt róla augusztus 16-án. A további kötetek a szerző születésének jövőre esedékes centenáriumán várhatóak. Ez a szenzáció és a gazdag lírai, prózai (és "lektűr") termés azt mutatja, hogy a magyar irodalom minden tekintetben igen jó egészségnek örvend. Egy ok az örömre ebben a mostanában különben oly kevéssé vidámító állapotú kicsiny hazában.
