Külön öröm, hogy nemcsak az égi nagyságot, hanem a földi apróságokat is megverseli, a pipacstól kezdve a kockacukron át a síléc siklásáig, odafigyel a részletekre, tapintható, szagolható közelségbe hozza, átérzékíti a világot. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat, mert soha nem hazudik. Ha azt írja, hogy „A Boulevard St Michel s a Rue / Cujas sarkán egy kissé lejt a járda”, akkor ráismerünk a helyre, és arról is szemmel-szájjal meggyőződhetünk ősszel, hogy „a som fanyar ékszere” tényleg „villog a bokron”. Költőink megközelíthetetlenül robusztus vagy önpusztításig ideges tankönyvi portréi között végre egy közeli, baráti tekintet, egy párbeszédképes ember.
Ráadásul hazafi. A Nem tudhatom... sorait párás szemmel és makulátlan lelkiismerettel mondogatják mindenféle hivatalos és radikális rendezvényen – pedig ha felütjük a versben idézett költő, Vörösmarty Mihály kötetét, megtaláljuk ennek az édes kábítószernek, ennek az ellágyuló és megnyugtató szeretetnek a kijózanító ellenszerét, mégpedig a legnagyobb magyarhoz, Széchenyihez szóló versben: „Őrizzen sorsod s nemtőd a közszeretettől, / Nagy lehet ily áldás, ámde fölötte gyanús. / Akkor ohajtsd azt, hogy téged mindenki szeressen, / Majd ha ez árva hazát mindenikünk szereti.”
Nem, Radnóti itt sem hazudott: ő valóban nem tudhatta, hogy „másnak e tájék / mit jelent”. Neki nem a vakhitet, a harci festéket, az üres frázisokat, hanem a nyelvet és a kultúrát jelentette, amely gyümölcshozóvá oltja a vad törzset, nagy néppé teszi a barbárokat. Nekünk, olvasóknak nemcsak az a dolgunk, hogy megtanuljuk és utánamondjuk, amit nekünk és értünk megfogalmazott (nagylelkűen a nevünkben szólva), hanem az, hogy újra meg újra rákérdezzünk, vajon tényleg tudjuk-e, „miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép?”. Nem elég ünnepélyesen, szónoki gesztusokkal elszavalni valamit: folyamatosan olvasni, vizsgálódni, emlékezni kell, virrasztani a szétszórt csontok fölött. Belegondolni, hogy milyen ország, milyen sors, milyen történelem az, ahol „nem védi semmi” még a legnagyobb szellemeinket sem, és két legszabadabb, legkövetkezetesebb költőnket élete virágában megölik és tömegsírba lökik.
Petőfi és Radnóti. A két szerethető költő, a két legismertebb arc a magyar irodalomban. Lobogó köpenyes szobraik képviselik nálunk a költészet esszenciáját, a követendő lángoszlopot – két próféta, aki megjósolta a saját halálát, és szembenézett a végzetével. Mindkettejüket idollá és ikonná merevítette a politika, de példájuk és művük mégis, mindennek ellenére eleven, mert a mindenkori kamaszok szerencsére kellően szabadok, lázadók és haragosak hozzá, hogy ne fogadják el a készen vett frázisokat, a sémákba torzított világot. Nem véletlenül lázadt Petőfi is, Radnóti is az iskola és a katonaság rideg fegyelme, szűk látóköre, totális kontrollja ellen. (Radnóti szerint a poroszos iskolarendszer célja „a gyerek betörése, vagy jobban mondva letörése. Degradálása a felnőttek társadalmához.”) Aki nem lázad, elfelejt kérdezni. Aki nem kérdez, elfelejti a válaszokat.
Könnyű-e Petőfit és Radnótit szeretni? Honnan hová jutunk el, ha sorsukat megvizsgáljuk? És hogyan vonatkozik ez ránk itt, most, azonnal? A Radnóti életét és költészetét bámulatos okossággal és odaadással vizsgáló költő-monográfus Ferencz Győző is közel hajol ehhez a kérdéshez, és tisztán fogalmaz: „Mindketten asszimilánsok voltak, mindketten kultúrnacionalisták. Életük és haláluk a romantikus nemzettudat kezdetét és végét szimbolizálja. (…) Petőfi harca expanzív, Radnótié defenzív, Petőfi áldozatot hoz, Radnóti áldozattá válik.”
Egy áldozatot szeretünk. Szeretjük az áldozatokat? Tényleg könnyű szeretni azt, aki ekkora áldozatot hoz? Ne fordítsuk el a fejünket, ne legyen párás a szemünk, ne lágyuljunk el gombnyomásra. Gondoljunk bele. Olvassuk el Radnóti remek naplóját és önéletrajzát (micsoda prózaírói életműve lehetett volna!), Gyarmati Fanni most megjelenő naplóját, és sorról sorra olvassuk végig Ferencz Győző nyolcszáz oldalas Radnóti-könyvét. Ne csak szeressünk: értsünk is. Lássuk meg azt, amit szeretettől homályos szemmel nem lehet megnézni, de száraz szemmel nem lehet elviselni sem. Ne csak az áldozatot nézzük, hanem a passiót is. A szenvedés útját a halálig.
„Egész életét háborús légkörben élte le. Gyerekkora az első világháború éveire esett, a második világháborúban ölték meg. Ifjúkora, felnőttkora mindennapi élménye volt a gyilkos háborús uszítás.” Nézzük sorra. A gyerekkori haláltrauma. A zsidóverések az egyetemen, amikor még a professzort is megverték, aki rendre merte utasítani a csőcseléket. A napló, amelybe kommentár nélkül bemásolta a Hitlert éltető Nyirő József szavait: „A vér megtisztítja egész Európát.” A vers, amelyben a napilapok szalagcíme, a „förtelmes Politika” szennyezi be a kicsi lakás minden erővel óvott békéjét. Nézzük végig, ahogy kopaszra nyírják, megverik, megalázzák. Ahogy az aknamezőn drótakadályt szed puszta kézzel; ahogy kurtavasat kap tíz deka savanyúcukorért. Könnyű-e szeretni ezt is? El lehet-e lágyulni még? Magunkra bírunk-e venni ennyi szabadságot, bírjuk-e akár csak nézni is, amit ő elviselt?
Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.
Petőfi koszorúi, Babits. Nagy szükségünk van rá „e mái napokban”. Ne oltárra emeljük a nagyjainkat, mert azzal feláldozzuk őket a politikának. Ne fordítsuk el a fejünket: merjünk a szemükbe nézni. Ha nem akarunk „börtönből börtönbe” jutni, akkor ne csak szeressük: értsük is Radnóti Miklóst.
