Magyar Narancs: Az 1917-es Arany-centenárium idején Kosztolányi Dezső írta le azt a bölcs és persze banális megállapítást, miszerint „apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi”, hiszen „az új nemzedékek mindig a maguk igéit olvassák ki ugyanabból a könyvből”. Ezt jól tükrözi az irodalomtörténet időről időre változó Arany-képe is, még ha a téma kutatói valamiért tartósan ódzkodnak is az összefoglaló Arany-monográfiák megírásától.
Szilágyi Márton: A 20. század legjelentősebb Arany-szakértői valóban nem készítették el a maguk monográfiáit. A feladat feszélyező nagysága és nehézsége mellett mintha a téma legavatottabb ismerői úgy ítélték volna meg, hogy Arany életműve a kulcs a későbbi irodalmi folyamatok megértéséhez és leírásához, s így idővel továbbléptek, a jelenhez közelebb eső kutatási területek felé elmozdulva. Ebből a szempontból az én viszonyulásom ennek épp a fordítottja, hiszen alapvetően a 18. század a kutatási területem, így számomra Arany János inkább egyfajta végpontot képvisel. Amúgy ez a múlt és a jövő felé egyaránt fontos viszonyítási pontot képviselő határhelyzet egyike a mai kutatás legizgalmasabb kérdéseinek. Ami mármost a változó Arany-képet illeti, arról elmondható, hogy már a költő életében nagyon erős kanonizációs gesztusok voltak forgalomban az irodalomtörténet-írásban. Leginkább talán Gyulai Pál nevéhez kapcsolhatóan az egykorú irodalomtörténet elsősorban Arany életművének klasszikus lezáró és summázó jellegét, a nemzeti irodalom és az irodalmi népiesség nagy összegzését domborította ki. Ehhez képest már az is gyökeresen új lehetőségeket jelzett, amikor Arany László, apja halála után, közreadta a hagyatékban maradt szövegeket, a többi közt a Kapcsos Könyv teljes anyagát is. A Nyugat irodalmárai ennek köszönhetően fedezték fel Arany műveiben a saját törekvéseik előzményét. Vagyis nem azt az utat, amit Arany János lezárt, hanem azt, amit megnyitott.
MN: Vagyis ahogy azt később Pilinszky János megfogalmazta: „Arany Jánosba befalazva megjelent egy teljes Baudelaire.”
SZM: Igen, valami ilyesminek az érzékelése határozta meg már Kosztolányiék Arany-képét is, bár ezt azért mégiscsak később, egy másik periódusban rögzítette így Pilinszky. 1945-öt követően inkább a népiességhez köthető Arany került hivatalosan előtérbe, ami szintén új fejlemény volt. Innen egy emberöltőnyit ugorva, az 1970-es években aztán a lírikus Arany újrafelfedezése is komoly elmozdulást jelzett. A Németh G. Béla által szerkesztett 1972-es Arany-tanulmánykötet, Az el nem ért bizonyosság egyfelől nagyon magasra értékelte az 1850-es évek líráját, másfelől Arany egész életművét mégis elmarasztalta a nyugat-európai mintákhoz, az ottani fejleményekhez viszonyítva. Azonban ezt a némiképp a provincializmus vádját megfogalmazó, rendkívül kritikus álláspontot utóbb sem maga Németh G. Béla, sem senki a tanítványi köréből nem dolgozta ki monografikus igénnyel. Az utóbbi évtizedekben ezt az erőteljes kritikát mindenesetre jócskán meggyengítette részben az epikus Arany jelenkori felértékelődése, részben pedig annak a megkérdőjelezése, hogy az értékelésben lehet-e perdöntőnek tekinteni a nyugat-európai fejlődést és az attól való „elmaradás”, a „korszerűtlenség” tényét? S hogy egyáltalán beszélhetünk-e egységes nyugat-európai fejlődésről?
MN: A korszerűség fétise már csak azért is faramucinak tűnik itt, hiszen például Komjáthy Jenő vagy Reviczky Gyula annak idején szemre korszerűbb volt, mint az idős Arany, de ebből érdemben mégsem következik semmi.
SZM: A korszerűség eleve nagyon csalóka kategória, mert nem rögzített, esetleges és – természetéből fakadóan – hamar leértékelődő szempontokat próbál érvényesíteni. Így ezt a mai Arany-kutatás többnyire ki is kapcsolja az elemzéseiből, s végképp nem abszolutizálja. Már csak azért sem, mert ennél a szempontnál és egyszersmind a lezáró és kiteljesítő klasszikus költő képénél is sokkal izgalmasabbnak bizonyul a mindegyre járatlan utakat próbáló, a bizonytalanságoktól gyötrődő, sorozatosan elakadó és újrakezdő Arany János.
MN: A bicentenárium évében megjelent kötete, a Mi vagyok én? Arany-tanulmányai jól jelzik ezt. Különösen izgalmas például mindaz, amit az Arany-életmű szürke zónájáról megtudhatunk. Vagyis arról, hogy a költő milyen tudatosan húzta meg az életműve határait: nem megtagadva mindazt, ami az alkalmi költészet szellemében fogant, vagy ami töredékben maradt, de esetről esetre mérlegelve az autorizálás, az életműbe való beemelés mértékét.
SZM: Arany nagyon fegyelmezetten őrködött életművének a világ elé bocsátásán, ugyanakkor tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az irodalomtörténet úgy bánik minden lezárt költői hagyatékkal, hogy nincs tekintettel a szerző szándékára. Ebben ő semmi kivetnivalót nem talált, számolt ezzel a lehetőséggel. Így például amikor összeállította 1856-ban a Kisebb költemények kötetét, akkor tudta, hogy a be nem válogatott szövegeket utóbb ugyanúgy beszámítják majd az életművébe. Az ezekkel kapcsolatos mérlegeléseibe azonban nemigen engedte belelátni a kutatást, mert a maga műhelygondjait döntően még az igen kiterjedt levelezésében sem beszélte ki. De ha első kézből nem is maradtak ránk Arany mérlegelési szempontjai, az még így is bizonyos, hogy ezekben a szerzői gesztusokban Arany egyszerre érvényesített írói és irodalomtörténészi mozzanatokat. Hiszen ne feledjük, ő irodalomtörténész módjára is foglalkozott a korábbi korszakokkal.
MN: A tanulmányokból az is kiolvasható, hogy Aranyban milyen erős kétely élt azzal a szereppel kapcsolatban, amelyre őt jószerint a Toldi megjelenése pillanatában kijelölték. Méghozzá nemcsak abban kételkedett, hogy ő maga betöltheti-e azt, hanem magát a nemzeti költő szerepét érezte kérdésesnek. Ez is olyasmi, amire csak most kezdünk felfigyelni.
SZM: Igen, mert Aranyban olyan megnyugtatóan föl lehetett ismerni a bizonyosságot. Pedig a töredékek tele vannak a kétely nyomaival, sőt olykor még a befejezett és kanonizált művek is ilyesmiről tanúskodnak. Így például már a Toldi estéjében is, jóllehet az csak alig egy-két esztendővel a Toldi után íródott, komolyan kérdésesnek mutatta azt, hogy vajon a magyarság mibenléte összefér-e a modernizáció folyamatával. Fenntartható-e a kollektív identitás úgy, hogy a feltartóztathatatlan civilizatorikus fejlődés óhatatlanul felszámolja azokat az alapértékeket, amelyek ennek az alapját adják? A Buda halálában azután a nemzeti sajátosságok és erények már egyenesen az önfelszámolódás irányába mutatnak. Arany mindezekkel összefüggésben tekintette ugyancsak kérdésesnek a költői tevékenységet, mint a kollektív emlékezet fenntartásában és megőrzésében többé-kevésbé reménytelen feladatot teljesítő vállalkozást. Innen nézve a költő és a közösség viszonyát, a költő feladatát fogalmazta meg A walesi bárdok és a Szondi két apródja is. Mindkét esetben a költői megszólalás hatástalansága körvonalazódik: az előbbi versben a bárdokat csupán az elmondás morális felelőssége motiválja, az utóbbiban pedig az apródok által ápolt emlékezettel szemben, ellenszólamként ott a másik hang (amit túl sietősen a török követ hangjaként szokás azonosítani), amely az orientális epika hősavató fölényét érzékelteti.
MN: Arany életművét régóta szokás úgy olvasni, mint egyfajta magyarságkatalógust. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy bizonyos szatirikus szövegekre sokáig döntően mégsem terjedt ki ez az olvasat. Most ezek a művek, mint például A nagyidai cigányok, fölértékelődni látszanak.
SZM: Látni kell, hogy Arany nem kész katalógussal dolgozott, hanem annak az elemei mindig az adott műben megteremtett világ függvényében rendeződtek össze. Viszont valóban létezik egy műcsoport, amely egészen szarkasztikusan és illúziótlanul tekint a magyarság úgynevezett erényeire és fogyatkozásaira. Itt mindenekelőtt Az elveszett alkotmányt kell említenünk, mert azt általában és sajnálatos módon nem szokás olvasni. Elképesztően illúziótlan szöveg, amely egy politikailag kétpólusú, konzervatív-liberális világot ábrázol, méghozzá úgy, hogy abban Arany magát a kétosztatúságot mutatja értelmetlennek – és egyúttal mégis meghaladhatatlan jellegzetességünknek. A nagyidai cigányokban aztán látszólag ugyan egy másik népességről beszélve, de olyan komikusan tárgyalt jellegzetességeket mutat fel, amelyeket magyar sajátosságoknak szokás tekintenünk, s ezzel az irónia szélső határvidékére merészkedik. Ez a mű nem is igen nyerte el az egykorú közönség tetszését, viszont számunkra remekül igazolja Arany kritikai érzékét és ítélőképességét.
MN: Arany esetében a saját tevékenységére is kiterjedő kritikai szemlélet egészen a poétikai, sőt a verstani megoldásokig is elér.
SZM: Itt a kísérletező kedv szerepét persze legalább ennyire hangsúlyozhatjuk. Arany ugyanis, például a balladáiban, rendre új szerkezetekkel kísérletezett, s amint az egyik már jól működött, onnantól a költő számára elveszítette az érdekességét. Ezért nincs két azonos szerkezetű balladája, ami nagyon sokat elárul Arany költői és emberi alkatáról. Soha meg se próbált beleragadni az egyszer már elért sikerbe, mindig valami újat próbált. Ez éppúgy markáns és rokonszenves vonása Arany Jánosnak, mint az, hogy sohasem azonosult a neki szánt írófejedelmi szereppel. A saját nagyságát sem hitte el, inkább következetesen kisebbítette önmagát.
MN: Mai rossz tapasztalataink alapján az ilyesmit hajlamosak vagyunk álszerénység gyanánt azonosítani, noha Arany őszinteségét tettek is igazolják.
SZM: Ennek leghíresebb példája az 1867-ben Aranynak adományozott Szent István-rend esete. Arany, amíg csak tudott, ellenállt a kitüntetési szándéknak, és nem azért, hogy miniszterek kapacitálják. S amikor mégis elfogadta azt – ne feledjük, a rendjelet nem adták át ünnepélyesen, tehát vissza sem lehetett utasítani –, sem a kitüntetésből szinte automatikusan következő felsőházi tagságért, sem a bárósításért nem folyamodott. A Szent István-rendjét eltette mélyen a ládafiába, soha nem viselte, azt a halála után érintetlenül küldték vissza Ferenc Józsefnek.
