Mindenki szívesen idézi fel a gyermekkor ízeit, és tagadhatatlanul van annak is némi zamata, ha ezt valaki bizonyos időbeli és földrajzi távolságból teszi. Többek között ez motiválta a francia származású írónőt, Joanne Harrist, hogy Fran Warde szakácsnő közreműködésével gusztusosan elénk tálaljon többasztalnyit az anyaország étkeiből. A kétkötetnyi receptgyűjteményből ugyanakkor nemigen derül ki, miért ez az összefogás, Fran mindvégig néma marad, pusztán annyit tudunk meg néha, hogy ő bizonyos ételeket másként csinálna, mint Joanne, illetve kotnyeles kislánya, Anouchka. Mindezek tudatában furcsa, hogy mindkét kötetben a személyes vonalat legerősebben a fényképek képviselik, amelyeket viszont egy harmadik személy készített (és nem is mindet Franciaországban, derül ki a köszönetnyilvánításokból). Joanne elhúzza a mézesmadzagot, történeteket ígér a családból, a piaci kofáktól, de ehelyett csak
egy traktor volánja mögött
pislogó kutya, két vidáman vásárolgató háziasszony vagy egy száradó rózsacsokor képeit kapjuk. Csak minimálisan érint meg a pár érzelmes mondat erejéig felidézett francia piac zsibongó hangulata, a tiszavirág-életű bódék között kötött öröknek tűnő barátságok világa, pedig tán épp ez adja az egész sava-borsát.
De egy szakácskönyvben nem az összekötő szöveg a lényeg (szerencsére, mert hát a fortélyok nemigen lépnek túl egy bizonyos evidenciaszinten, nevezetesen: hogyan készítsünk krumplipürét vagy mi a fokhagymapucolás egyetlen üdvözítő módja). A receptek egytől egyig emberléptékűek, nem is rosszak, bár csak akkor beszélhetnék róluk teljes joggal, ha mindegyiket kipróbáltam volna. A "békazabálók" Angliában oly gúnyosan emlegetett specialitása nincs köztük (ami nem meglepő, hisz Joanne egyfajta romantikával nyúl a témához, az angol célközönség étvágyát próbálja felkelteni), de van helyette számos többé-kevésbé klasszikus. Nesze neked, könnyű francia konyha! És nem azért üt gyomorszájon a többedszeri felismerés, mert végre megtudom, mi minden van egy igazi cassoulet-ban (délfrancia babfőzelék hússal és kolbásszal, azaz egyfajta sólet), hanem mert a jelen konyhafőnök még a quiche lorraine (lotaringiai "lepény") sós, linzerszerű tésztájába is beledolgoz egy kis zsírt (én speciel csak vajjal tanultam a helyiektől, a tejszínes töltelék így is kellően megvisel). A Csokoládé című bestseller angol írónője - mi sem természetesebb - az azonos című fejezetben van leginkább elemében: fantasztikus finomságok, mindenkinek sok időt, türelmet, szerencsét kívánok "Vénusz mellbimbói" elkészítéséhez!
Ami a halételeket és a tengeri herkentyűket illeti, bár méltatlannak tartanám, ha még manapság is azon siránkoznék, hogy milyen nehéz beszerezni (és nyelvileg azonosítani) a különféle hozzávalókat, jelen esetben az alapvető összetevőket, mégis, ha komolyan veszem Joanne intő szavait, a tengerihal-ételek elkészítésének neki sem állok. Mert úgy az igazi (és ebben persze igaza van, csakÉ), ha magunk fogjuk ki a halat vagy a kagylót - főleg, hogy ez utóbbiak begyűjtése "jó szem- és kézkoordinácós gyakorlat"-, vagy cimboránk a halász, vagy azon frissiben vesszük meg a rákot stb. a piacon. Nekem ez nem ér meg egy oda-vissza repülőjegyet.
Ellenben annak érdekében, hogy a magyar kiadást ne csak a szem kívánja, megérte volna a fordítókat (Balázs Éva, illetve Szűr-Szabó Katalin) befizetni egy francianyelv-tanfolyamra, de legalább elküldeni egy-két konzul-tációra, ha már ezt a két csudaszép, albumnak is beillő kötetet - eleve némiképp abszurd módon - angolból fordították. És nem is elsősorban nyelvi, hanem kulturális kompetenciákra gondolok, mert a francia kifejezések lefordítása, esetleg magyarázata főleg ezt kívánná meg. Álljon hát itt egy rövid errata, csupán a legalapvetőbbekhez: a court bouillon például egy rövid hús- vagy zöldségleves, a créme fra”che leginkább a tejfölhöz hasonlítható, a créme Chantilly maga a cukrozott tejszínhab, a briós alapú süteményeket pedig lehetőleg kalácsból készítsük. Ezenfelül nem praktikus túrótortának fordítani egy olyan sütemény nevét, amely
a túrót még hírből sem
ismeri, miként a franciák. Az első kötet fordítója a magyar konyhanyelvből sem perfekt (a vinaigrette például nem mártás, legfeljebb öntet), de szerencsére e fordító utódja már nem g-ban, hanem dkg-ban, nem ml-ben, hanem dl-ben számol. Az meg, hogy a sárgarépát hámozzuk-e (szerintem pucoljuk), nem feltétlenül neveltetés kérdése.
Valószínűleg a kellő szabadságot nélkülöző magyarítás következtében Joanne következő jó tanácsa lett a kedvencem: "barátkozzunk össze egy megbízható biohentessel". Elképzelem, hogyan szemelem ki az elárusítóegységet, benne a bizalomgerjesztő szakembert, figyelgetem hetekig, az-tán bemerészkedem, nézelődöm, esetleg veszek 10 dkg biofelvágottat, hogy szóba elegyedhessek vele, ezt többször megismétlem, egészen addig, amíg oly bensőséges viszonyba nem kerülünk, hogy előre köszön - és ez lesz az a pillanat, amikor nekiállhatok végre a burgundiai marhának. Persze a képzelet efféle játékának következtében mégis inkább egy kevésbé elegáns omelette-et sütök otthon, mert a megbízható biotojás beszerzéséhez csupán egy sokszoknyás parasztasszonnyal kell felvennem a kapcsolatot rövid időre, akivel lényegesen gördülékenyebbnek ígérkezik a kommunikáció. Ezek a helyi realitások. De talán nem olyan nagy tragédia, ha a tíz ujjam helyett csak ötöt nyalok meg végül.
Ulpius-ház, 2004, 2005, mindkettő 4980 Ft