„Álkonzultációkra fordított milliárdok” – Társadalomkutatók a Nemzeti Konzultációról

A „Nemzeti Konzultáció” „bevándorlásról és terrorizmusról” szóló kérdőíve – akárcsak a korábbi hasonló akciókban használt kérdőívek – közvélemény-kutatásnak álcázott mozgósító célú politikai kommunikációs eszköz. Ha eltekintünk is a széles körben vitatott tartalmától, megállapítható, hogy a kérdőívet a közvéleménykutató szakma írott és íratlan módszertani előírásainak semmibevételével állították elő. Tudatában vagyunk, hogy a kérdőív készítőinek nem is volt szándéka a közvélemény-kutatások szabályainak betartása, de kötelességünknek érezzük, hogy felhívjuk a közvélemény figyelmét a szakszerűtlenségre, a kérdőív manipulatív jellegére. 1) A kérdőív használja a felmérések hagyományos eszközét, a válaszlehetőségek többfokú, skálás felsorolását. A skála fokai lehetnek páros vagy páratlan számúak, de a válaszlehetőségeknek szimmetrikusnak, kiegyensúlyozottnak kell lenniük. A „Nemzeti Konzultáció” kérdőíve nem felel meg ennek a követelménynek, hiszen mindig három opciót kínál fel, azonban a középső nem a semleges, hanem a mérsékelten igenlő válaszlehetőség: „inkább egyetértek”, „részben támogatnám”. Ha tehát a megkérdezettek egy része határozott álláspont híján a középső, mérsékelt lehetőségre voksol, vagy akár véletlenszerűen ikszeli be valamelyik választ, nagy valószínűséggel a kormány szándékait támogató álláspont kerül többségbe. 2) A felmérések nemzetközi gyakorlatában bevett kérdésforma a „vannak, akik azt mondják…., míg mások azt mondják…”. Ez azért előnyös megoldás, mert azoknak a megkérdezetteknek a számára, akik bármilyen okból tartanak a saját véleményük határozott képviseletétől, mintegy demonstrálja az ellentétes álláspontok legitim jelenlétét. Az persze nagyon fontos, hogy mindkét (esetenként mindhárom) válaszlehetőség lehetőleg minél kiegyensúlyozottabb legyen, egyik se legyen vonzóbb a másiknál. A „Nemzeti Konzultáció” kérdőíve nem felel meg ennek a követelménynek, hiszen mind a három olyan kérdés, amelyik úgy kezdődik, hogy „vannak, akik szerint…”, mindössze egy álláspontot kínál fel, mégpedig olyat, amely megfelel a kormány szándékainak. A közvélemény-kutató szakma közismert tapasztalata az „igent mondási hajlam”, ami az jelenti, hogy ha a kérdés csak egy álláspontról kér véleményt, a határozott állásponttal nem rendelkező válaszadók általában szívesebben válaszolnak igennel, mint nemmel. 3) A közvélemény-kutatási módszertan fontos tapasztalata, hogy a kérdések sorrendje tendenciózus módon befolyásolhatja egy felmérés eredményeit. A „Nemzeti Konzultáció” ebből a szempontból is célzatos és sugalmazó: már a cím és aztán az első három kérdés fokozatosan összekapcsolja a terrorizmus nyilvánvalóan negatív értéktartalmú fogalmát és a „megélhetési bevándorlást”, ezáltal növeli annak valószínűségét, hogy a bevándorlás fogalma is erőteljesen negatív minősítést kap. 4) Egy közvélemény-kutatás megbízhatóságának talán legfontosabb feltétele a szakszerű mintavétel. Újra meg újra felbukkan az a tévhit, hogy a felmérések annál megbízhatóbbak, minél nagyobb mintán készülnek, a Nemzeti Konzultációk hitelességét is sokszor azzal próbálják alátámasztani, hogy azokra több millió állampolgár válaszolt. A minta mérete azonban egyáltalán nem garanciája a reprezentativitásnak. Ha a megkérdezetteket nem szakszerű véletlen mintavétellel választják ki, hanem önkéntes alapon, mintegy „önkiválasztással” jön létre a válaszadók tömege, nagy valószínűsége van annak, hogy azok hangja lesz erősebb, akiknek az adott témában az átlagnál határozottabb nézetei, esetleg indulatai vannak. A „Nemzeti Konzultáció” esetében biztosra vehető, hogy a kiválasztódás politikai értelemben lesz egyoldalú, hiszen személyesen a miniszterelnök kéri fel az állampolgárokat. 5) Tovább rontja a „Nemzeti Konzultációra” beérkező válaszok hitelességének és érvényességének esélyét az, hogy a kérdőív nem tudakozódik a társadalmi-demográfiai ismérvekről, tehát nincs adat a válaszadó neméről, életkoráról, iskolai végzettségéről, anyagi helyzetéről, ezért nincs lehetőség arra, hogy a mintavétel torzulásait a szociológus és statisztikus szakemberek megfelelő matematikai eljárással, úgynevezett súlyozással korrigálják. Arról nem is beszélve, hogy a demográfiai háttéradatok hiánya lehetetlenné tesz minden érdemi, tudományosnak minősíthető elemzést. Összefoglalva: a „Nemzeti Konzultáció” nem közvélemény-kutatás. A felkérő levélben a miniszterelnök döntés előkészítő „megbeszélésnek” nevezi ugyan, mégis minden jel azt a látszatot erősíti, hogy egy szokásos kérdőíves felmérésben való részvételre hívja az állampolgárokat. A „Nemzeti Konzultáció” hamissága, a közvélemény-kutatás módszerével való visszaélés arra is rávilágít, hogy eltűnőben vannak a magyar nyilvánosságból a valódi, közpolitikai vagy aktuálpolitikai kérdésekre, döntési alternatívákra irányuló kutatások, amelyek fő funkciója a döntéshozók informálásán túl a társadalom önismeretének elmélyítése. Ez csak hiteles, szakmailag elismert kutatók által, a közvélemény-kutatás szakmai-etikai normáinak megfelelő módon elvégezve lehetséges. Ezért a szabványokat betartó, auditált intézetek konzorciumát kellene megbízni rendszeres nyilvános kutatásokkal. A szerződésnek, a módszernek és az adatbázisnak is nyilvánosnak, átláthatónak kell lennie. A kormányzat akkor járna el helyesen, ha ilyen felmérésekre fordítaná a közpénzt: az álkonzultációkra fordított milliárdokból megbízható kutatások százait lehetne finanszírozni.

Balázs Zoltán egyetemi tanár

Balog Iván szociológus

Szeged Barna Ildikó szociológus, ELTE TÁTK

Beck László szociológus, Medián

Bíró-Nagy András kutatási igazgató, Policy Solutions

Böcskei Balázs politológus, ELTE TÁTK

Boda Zsolt társadalomkutató

Böröcz József szociológus, Rutgers University

Bruszt László egyetemi tanár, European University Institute, Firenze

Csepeli György, a Magyar Szociológiai Társaság elnöke

Darvas Ágnes szociológus, ELTE TÁTK

Enyedi Zsolt politológus, Közép-európai Egyetem