A különleges helyszínre, a Nemzeti Színház festőműhelyébe helyezett előadást Alföldi Róbert rendezte, a színészek pedig a középen, szalmabálákon ülő nézők körül játszottak. Akkor sem tűnt távolinak a darab témája: a valamilyen szempontból (nemzetisége, nemi identitása, betegsége miatt) kilógók kiközösítése, a gyűlöletté korbácsolódó előítéletek, és mindezek tragikus következményei.
Tizenöt évvel később Alföldi Róbert és alkotótársa, a darabot átíró Bíró Bence már nem Bajorországba, hanem egy magyar határ menti városba (több utalás szerint az előadás színhelyére, Szombathelyre) helyezték át a cselekményt. Nem apellálnak a nézői áthallásokra, direktben, egyenesen fogalmaznak. Elhangzanak a mai magyar közéletből egy az egyben átvett idézetek, a polgármester például Kövér László mondataival beszél a melegekről, és a pap prédikációja is azzal zárul, hogy mindenki lelkiismerete szerint vésse be azt az x-et, de jó, ha tudják, hogy az egyház soha senkitől nem kapott annyi támogatást, mint ettől a kormánytól. Örök vitatéma, hogy kell-e ennyire egyértelműen fogalmazni vagy sem, megköveteli-e a színház jelenidejűsége az ilyen aktualizálást, vagy ez csak a könnyebbik út ahhoz, hogy a néző magára ismerjen. A válasz persze csak az adott előadás és az azt körülvevő közeg felől adható meg. Ez az előadás most, 2026 elején, a színházat körülvevő társadalmi közeg ismeretében igazolja ezt a direkt megközelítést.
Ezúttal a nézők nem kényszerülnek arra, hogy fizikai kényelmetlenségeket éljenek át, vannak azonban olyan jelenetek, amelyekben a színészek közénk ülnek, máskor érezhetjük úgy, hogy a főszereplő után indult nézőtéri hajtóvadászatban akár mi is bármikor üldözötté válhatunk. A szombathelyi közönség magára ismerhet olyan, a mindennapi életükhöz kapcsolódó momentumokból is, amelyek a határmellettiségből következnek: ők is tudják, mikor érdemes kint tankolni, és amikor az egyik szereplő kipakol egy osztrák logós bevásárlótáskából, a 27 eurós végösszeget könnyen összevethetik a saját kinti bevásárlási tapasztalataikkal. Az előadás reflektál magára a színházra is: újra kinevezték az igazgatót, mondja nem túl lelkesen a színésznő, akiről helyben mindenki tudja, hogy az életben az igazgató felesége, majd kicsit szapulni kezdik a repertoárt, amely egyébként a valóságban egészen rendhagyó a hazai vidéki színjátszásban: az idei évad például tele van kortárs drámákkal, a színházra és a szombathelyiségre reflektáló darabokkal, mondhatni, itt Háy János számít klasszikusnak a Bíró Bence-átirat, valamint Benkó Bence és Mikó Csaba és Závada Péter párosának drámái mellett. Kár, hogy a szereplőink nem járnak ide.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
