Eörsi László mindig előszeretettel foglalkozott a forradalom azon alakjaival, akiknek az emlékezete megosztó, vagy akikkel kapcsolatban a legtöbb misztifikációval találkozni. Még akkor is, ha számos esetben (például Mansfeld Péter vagy Tóth Ilona esetében) egyenesen darázsfészekbe nyúlt. Király Béla személye is beleillik ebbe a mintázatba. Ráadásul – mint a szerző is jelzi – Király kül- és belföldi ellenfelein, ellenségein kívül saját megbízhatatlan emlékezete, néha háryjánosi nagyotmondása, alaptalan állításai is hozzájárultak az életrajzát övező homály terjedéséhez.
Kivételesen sokszínű személyiségről beszélünk, a vele kapcsolatban felhozott, sztereotip megállapítások többnyire igazak, és ezek összjátéka együttesen adja ki Király személyiségét. Ki volt hát? A Horthy-Magyarország lojális katonatisztje, a nyilas rezsim készséges kollaboránsa, majd dezertőrje. A demokratikus hadsereg egyik szervezője, Farkas Mihály kedvenc tábornoka, a kommunista Katpol besúgója és agent provocateure. Botcsinálta nyugati kém, majd ezért jogerősen elítélt, később rehabilitált fogoly, 1956-hőse, a forradalmi emigráció kulcsfigurája. CIA-ágens, kiváló hadtörténész, a magyar ellenzék mentora és támogatója, majd 1990 után parlamenti képviselő, az SZDSZ-frakció tagja. Később két éven át Orbán Viktor katonai tanácsadója.
Könyvében Eörsi meggyőzően érvel amellett, hogy ezekben az állításokban nincs semmi egymásnak ellentmondó – Király hosszú élete során valamennyi szerepét eljátszhatta. Sőt: a levéltári adatok, jelentések, kihallgatási jegyzőkönyvek, ítéletek, személyes dokumentumok tanulmányozása nyomán még ennél is gazdagabb lesz a kép. E mű egyik legfőbb erénye a csavarokban gazdag történetvezetés. Egy minőségi kémregény fordulatai elevenednek meg – magunk előtt látjuk, hogy a késő negyvenes évek már jócskán sztálinista–rákosista önkényuralomba fordult világában hogyan ármánykodnak egymás ellen az egykor a Ludovikán végzett, foltos múltú tiszttársak, hogy azután sorra-rendre mindjüket bedarálja a szörnyű masinéria. Király még szerencsésnek mondhatta magát, mert ő megannyi tábornok társával ellentétben megúszta a kötelet, szemben oly sokakkal (Pálffy György, Sólyom László, Illy Gusztáv és társaik), holott Eörsi bizonyítja, hogy ő tényleg (mondjuk, botcsinálta, wannabe) kém volt, és még csak nem is koncepciós perben ítélték el. Ráadásul ügyvédje sem vádbeszédet tartott a tárgyalásán, hanem a lehetőségekhez képest menteni próbálta – ellentétben azzal, amit könnyű kézzel írt visszaemlékezésében erről Király állított. Eörsi munkájából is kitűnik, hogy hőse kiváló teljesítményt nyújtott, amikor katonai, szakmai feladatot kapott. Legyen bár szó vezérkari tiszti munkájáról, 1942 utáni fronttevékenységéről (amiről Számvéber Norbert és Ungváry Krisztián is elismerően számolt be), vagy az 1945 utáni honvédség szervezéséről. De pályafutásának csúcspontja kétségkívül 1956, a forradalom volt, amikor ez a kalandorszerűnek tűnő figura szívvel-lélekkel a forradalom mellé állt, és kulcsszerepet játszott abban, hogy a nemzetőr-alakulatokat közös parancsnokság alá szervezzék. Ráadásul az utolsó utáni pillanatig ki is tartott; igaz, a memoárjaiban felhabosított nagykovácsi csata nem is történt meg: néhány géppisztolyos nemzetőrrel, legalábbis erdei körülmények között aligha tudták volna felvenni a küzdelmet szovjet páncélosalakulatokkal és vadászrepülő-kötelékekkel.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
