Kritika

Kis ország számára a külföldi megítélés életbe vágó lehet: a pozitív kialakított kép ellensúlyozni képes a gazdasági és méretbeli hátrányokat, a negatív megítélés és tartósan rossz sajtó politikai és gazdasági hátrányokkal járhat.

Minden ötödik hajléktalan élt valaha állami gondoskodásban, és a fiataloknál ez az arány még magasabb, ami már önmagában jelzi, hogy az ellátórendszerrel valami nagyon nincs rendben. A Láthatáron Csoport és a KV Társulat előadása azonban nem ezekkel az anomáliákkal foglalkozik elsősorban, hanem állami gondoskodásban felnőtt emberek motiváló élettörténeteit mutatja be.

Megszökött egy tigris – 2011-ben a nagyszebeni állatkertből. A gondozó figyelmetlensége miatt. Gianina Cărbunariu darabja fiktív interjúk segítségével a fenevad városban viselt dolgait rekonstruálja.

Adele Laurie Blue Adkinsről valószínűleg mindenki hallott már, aki, ha csekélyebb mértékben is beleártotta magát a sztárvilág híreibe: házasodik, azután válik, megszabadul „felesleges” kilóitól, elege lett a koncertezésből, időlegesen visszavonul.

a nyelveken, a vallásokon, a határokon túl. Íme, az Egyesült Világ.

Sokan gondolhatják, hogy semmi újat nem lehet mondani a Beatlesről. Ez a tézis most megdőlt: Peter Jackson háromrészes tévésorozata, a Get Back olyan közelségbe hozza a zenekart, amit legfeljebb azok élhettek át, akik ténylegesen ott voltak a környezetükben. Az összesen 468 percnyi filmanyag rendkívül őszinte betekintést nyújt a Beatles késői, problémákkal gazdagon tarkított korszakába, és számos meglepetéssel szolgál.

Marx Károly munkásságának egyik kevéssé ismert nüansza, hogy a mester előszeretettel használta a vámpirizmus metaforáját a kapitalizmus működésének leírására. 

Kamir Aïnouz francia rendezőnő nem tévesztendő össze a világsikerű Egy nő láthatatlan élete című film brazil rendezőjével, Karim Aïnouzzal, nincs is közük egymáshoz – hacsak az nem, hogy mindketten kabilok (igen, mint Zinedine Zidane).

„Igaz történet alapján” – szól a nyilvánvalóan marketingfogásnak szánt film eleji felirat, hogy aztán cikkek és közösségi médiás posztok sora vesse rá magát, mit is ferdítettek el valójában az alkotók.

Minden musical megérdemli a nagyrabecsülésünket, amelyben a természet lágy ölén andalgó lány és fiú, miközben a szívüket perzselő szerelemről adnak tanúbizonyságot egymásnak a „We love each other so much” (számukra) megunhatatlan ismételgetésével, egyszer csak eljutnak a „counterintuitive, baby” (magyarul talán: „az intuícióval ellentétes, baby”) sor kiénekléséig.

Pilinszky 1971-ben látta A süket pillantása című előadást, ettől fogva színházi gondolkodását alapjaiban határozta meg Robert Wilson, akinek a színházában egyenesen a művészet kulcsát látta, s nagyságát Shakespeare-hez, Homéroszhoz, Bachhoz hasonlította.

Irodalmi példák is igazolják, hogy az álmatlanság gyilkos indulatot kelthet. Eszünkbe juthat rögtön Csehov hátborzongató novellája, az Aludni szeretnék, amelyben a kitaszított, embertelenül tartott kis cselédlány megfojtja a gondjaira bízott csecsemőt.

A francia művész (1839–1906) életében csak a kollégái és a barátai (például Zola) szemében számított etalonnak. Amikor 1874-ben megrendezték az impresszionisták első nagy kiállítását, a korabeli „műértőt”, Albert Wolfot sokkolta a tárlat: „A látogató gyanútlanul belép, és rémült szeme elé iszonyú színjáték tárul. Öt vagy hat elmebajos, köztük egy nő, adott itt találkát egymásnak.”